Indián vagy, mert indián vagy, mert indián vagy?

Az egyik szereplő, Dene Oxendene városi indiánok történeteit szeretné gyűjteni, majd dokumentumfilmmé összevágni. Nincs határozott koncepciója, magát a lehető leginkább kivonva akarja a felvételeket elkészíteni, és hagyni, hogy az anyag határozza meg a körvonalakat.
A Sehonnai részben hasonló vállalkozás: tizennégy amerikai őshonos indián történetének mozzanatait ismerjük meg belőle. Dene-nel ellentétben írója, Tommy Orange tudatosan dolgozik, ami meglátszik a kompozíció találó, egyre gyorsuló ritmusában, a messziről indított történetszálak fölötti kontrollban, a motivikus kapcsolódások jelentésességében. Az egyes szám 1., 2. és 3. személyű elbeszélést és az éppen fókuszba kerülő szereplők neveivel jelölt fejezeteket váltakoztató mű egyetlen esemény felé konvergál, ez a Nagy Oaklandi Pow-Wow. Az indián összejövetel egyszerre lesz az ősi kultúra megélésének ünnepétől a családdal való kapcsolatfelvételen és munkahelyi lehetőségen át egészen a rablásig mindenféle szándék tömörítője.
Mielőtt azonban egy-egy bántóan nyilvánvaló írói fogással előre sejtetett tragédiába fulladna minden, Orange empatikusan és a szereplők olykori egymás általi láttatásával némi távolságból mutat meg fájdalmasan széteső életeket. Menekülő anyák, kilakoltatott, csonka családok, erőszak áldozatai, alkoholisták, betegségek, átkok, történelmi, egyéni traumák és gyász mindenütt. Ezzel szoros összefüggésben a regény azt a kérdést vizsgálja, hogy mit jelent a XXI. században indiánnak lenni, milyen az urbánus – történetesen oaklandi – indiánok tapasztalata az ősi kultúra és a városi élet kettős kötésében. Ráadásul egy olyan korban, amikor a földjeik elvesztése és a népüket ért mészárlások ejtette sebeket kollektíven még nem sikerült begyógyítani, de már az analóg valóságot is egyre inkább kiszorítja a virtuális, „ahogyan eredetileg rezervátumok sem voltak, de semmi sem eredeti, minden valami másból jön, ami előtte semmi volt.” Hogyan tud autentikus indián lenni például a kamasz Orvil Vörös Toll, aki a YouTube-ról tanul meg táncolni, mert az őt örökbe fogadó Opál Viola Viktória Medvepajzs saját emlékeinek blokkolásával együtt az indián hagyományokról sem mesélt a gondjaiban lévő fiúknak? Milyen az „indián lét” a félvér Edwin Black számára, aki mesterfokú diplomát szerzett összehasonlító irodalomtudományból, az amerikai őslakos irodalomra specializálódva? Vagy a fehérek által örökbe fogadott, a peyotizmusba csak felnőttként bekapcsolódó, pow-wow-szervező Kék esetében? De nem biztos, hogy könnyebb dolga lenne az aritmiás dobos-gondnok Thomas Franknak sem, akinek rezervátumban élő apja „ezer százalékig indián”.
Alulnézetből rakódik össze a panoráma, mégsem mondható szociografikusnak a megközelítés – inkább egyfajta fikciós tanúságtétel az indiánság heterogenitásáról; arról, hogy milyen áthagyományozott történetekkel és imperatívuszokkal nőnek fel (vagy sem) a városi indiánok, és hogyan tudnak ezekhez kapcsolódni. A tágabb perspektíva persze végig ott lüktet. Egy reprezentatív epizód, mely a regény cselekményét direkten is érinti, Alcatraz szigetének indiánok általi megszállása 1969–71 folyamán. Ez az észak-amerikai indiánok számára az egyik legfontosabb XX. századi revitalizációs esemény volt az amerikai kormány asszimilációra irányuló terminációs és relokációs politikái közepette, amelyek elképesztő töréseket produkáltak az őslakos kultúra kontinuitásában, nem beszélve az önrendelkezés lehetőségeinek korlátozásáról és az őshonos népesség létszámának drasztikus csökkentéséről. A regény mindezeket a politikai rendelkezéseket, illetve az indián aktivizmus erőfeszítéseit nem taglalja részletesen, néhány utaláson és intézmény említésén kívül. A döbbenetes, esszészerű szerzői előszó és a szerkezetileg-poétikailag nagyon indokolatlan helyre került, ezért a narratív vonalat meglehetősen gyengítő és tendenciózusnak tűnő szerzői „közjáték” viszont mozaikosan már alaposabban szóba hozza. Rendkívül fontos minderre emlékezni; s miközben talán hatásosabb lett volna a cselekménybe dolgozottan megmutatni, a szerzői emlékeztetés annak értésében is segít, hogy a szereplők miért annyira nagyon elveszettek a kultúrájukban. Nyilván van egy olyan vetülete a dolognak, hogy a törzsi életforma ma nem feltétlenül praktikus; de ami húsba vágó, hogy éppen a múlttal való folyamatos kapcsolat volna a jelen és a jövő formálásának feltétele: „A saját néped történetét ismerned kell. Amögött, hogy te hogyan kerültél ide, ott van minden, amit az emberek csináltak, hogy idekerülj.” Más oldalról meg az beszédes, hogy a belső konfliktusok ellenére mégis sikeresnek nevezhető szigetfoglalás a regény Jacquie Vörös Toll nevű szereplője számára nem üdvözítő epizód: az ő sorsának hányatottsága épp ott kezdődött egy erőszakból származó terhességgel.
Ez a folyamatos ellenpontozás tartja különös feszültségben a Sehonnait, nem az erőltetett rablás-szál: az egyéni, fragmentált és (ön)destruktív tapasztalatok és a többféleképpen közvetített kollektív hang közötti ingázás. Az említett bevezető az indián tapasztalat közös szegmenseit szólaltatja meg, megelőlegezve a történetek motívumait, kontextusait. Beszél az indiánfej monoszkópról, a 17. századi földvásárlási lakomán megmérgezettekről, a megcsúfolt fejekről, az első őslakos által írt regényről, az indiánok városokba költözéséről-költöztetéséről, az „Indiánmegszüntetési politikáról” s arról, hogy az „indiánlét lényege sosem az volt, hogy visszatérjünk a földhöz. A föld vagy ott van mindenhol, vagy nincs sehol.” (Az indiánok kulturális helyzete iránt érdeklődők számára ajánlom még a Korunk 2019. áprilisi, Indiánok, őshonos amerikaiak: nevek és kultúrák témájú emlékezetes lapszámát.)
A motívumok kohéziós funkciójukkal együtt erőteljes megvilágítói az önazonossággal kapcsolatos dilemmáknak, és főként a Vörös Toll-fiúk történetében látványosak. A hálót magukban hordó pókok a múlt terhét cipelő indiánok metaforái (azt viszont nem tudtam kideríteni, mire utalhat, amikor egyikük a combján lévő dudorból póklábakat húz ki). A madarak, tollak egy-egy lírai sűrítés eszközei, közben meg a hagyományos indián öltözet és tetoválások elemei, s így a vizuális reprezentáció kérdéseit nyitják meg, visszautalva az autentikusság problémájához például azzal, hogy az indián Orvil miért érzi „színlegindiánnak” magát, azt, hogy csupán „indiánnak van beöltözve”. Az önreflexiókra késztető fontos motívumok a golyók is, amelyek a múltból süvítenek és a jelent is kilyuggatják, valamint az arc és a fej, legyen szó a magzati alkohol szindrómától szenvedő Tony Lonemanéről, az összevert női arcokról, a képernyőkben tükröződő fejekről. Ezekhez kapcsolódnak az indiánreprezentációkat tartalmazó kulturális termékek, a sztereotipikus ábrázolások sorolásai vagy az, hogy milyen művészetet fogyasztanak maguk a kortárs indiánok. A regény Edwin Blackje az elektronikus zenét hagyományos énekekkel fuzionáló remek, A Tribe Called Red nevű együttest hallgatja, ennek kapcsán veti fel: „Ha nem a hagyományból merít, akkor hogyan lehet őslakos művészet? Viszont ha megragadt a hagyományban, akkor hogyan lehet releváns azoknak az őslakosoknak, akik ma élnek, hogyan lehet modern?”
Ilyen kérdések közt lavírozva Tommy Orange Sehonnaija nem szolgáltat konklúziót; ettől ígéretes képviselője az identitásirodalomnak, illetve nem véletlenül oly sikeres az angolszász recepcióban. (A magyar szövegen lehetett volna még szerkeszteni stiláris szempontok figyelembevételével, illetve egyeztetések, következetes megnevezések szintjén.) Úgy tesz egyfajta tanúságot a fikció révén, hogy semennyire sem nyugtat meg. Ezért lesz találó a kaotikus zárlat, ahol egyes sorsok függőben maradnak, míg mások lezárulnak.

Tommy Orange: Sehonnai. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2019.