„Igen, ez az üres karosszék is emlékeztet reá…” (Tamási Áron tárgyi hagyatékának néhány darabjáról)

A Szőts István filmrendezővel készített beszélgetésből vett mondatrészlet pontosan ragadja meg azt az együttállást, ami az irodalmi relikviaként megőrzött tárgyak megszólító erejét adja: kézzelfoghatóság és hiány egyidejűségét. A tárgy anyagi közvetlensége fogódzó az emlékezetmunka számára: lehorgonyozza a hiányt valamiben, ami kétségtelenül itt van, s arra indít, hogy újra jelenvalóvá tegyük azt, aki már nincs. A relikviát – amely etimológiája szerint is maradvány – az teszi egyáltalán érdemessé a figyelmünkre, hogy a benne egymásra rétegződött idők és történetek, melyek arra provokálják a szemlélőt, hogy azokat a maga számára hozzáférhetővé tegye, valamiképpen mindig a szerzőre vonatkoznak. A hozzáférés módja pedig adatok, hiedelmek, emlékek és magyarázatok értelemtulajdonító újrarendezése, azaz konstrukció, amely nemcsak a tárgyról beszél, hanem mindig annak a közösségnek a kulturális szükségleteiről is, amelynek keretében és korában létrejön.

Tamási Áron hagyatéka – ideértve a kéziratos és hanganyagot is – a legfeldolgozottabbak közé tartozik, s a feldolgozómunka eddigi eredményei azt mutatják, hogy életrajz és a teremtett világ architektúrájának egymásra vonatkoztatása az ő esetében nem anyagidegen szempont. A kialakított kanonikus kép egyik alaptoposza pedig az otthonlété, amely többnyire imperatívuszként olvasódott, bár már a kortársi értelmezésben is voltak olyan hangok, amelyek – éppen az életrajz felől – óvatosabb, vagy mindenesetre differenciáltabb modalitásra tettek javaslatot. Az alábbiakban szóba kerülő tárgyak ennek a differenciáltabb otthonosság-fogalomnak a vonzáskörzetében gravitálnak.

Bajor borbélyüzem

Ezt a címet Diósyné Nagyajtai Teréz iparművész, a Nemzeti Színház díszlettervezője adta annak a vázlatnak, amelyet az 1945-ös budapesti ostrom alatt készített, s amelynek egyik – a rajzon termetét tekintve is kiemelkedő – szereplője az átmeneti lakótárs, Tamási Áron. A Kolozsvárról menekült írónak ez volt akkor mondhatni első otthonos budapesti menedéke, Bajor Gizi Stromfeld Aurél úti villája, amelyet sokadmagával osztott meg, s amelyben az élet normalitása hosszú idő óta először vált számára újra átélhetővé, például éppen a felskiccelt hajvágás-epizód révén. Tamási Nemzeti Színház-beli bemutatóinak díszlettervezője a PIM médiatárában őrzött beszélgetésben úgy emlékszik, hogy egy olyan rajzot is készített, amely Tamásinak a villába való érkezését örökíti meg, és azon „Áron mintha egy iszákkal jött volna, az van a vállán, de az iszákon egy énekesmadár, és Gizi meg nyújtja neki a vajaskenyeret, kicsit szimbolikusan. És ő nagyon szép sorokat írt alá.” Ennek a szerzői autográfiával is ellátott vázlatnak a hollétéről nincs adatunk, de a sorozat másik két darabjának jelenlegi tulajdonosa, Jantsek Gábor őriz egy dedikált Zöld ág kötetet is, amelynek címlapbejegyzése a rajzra írottnak legalábbis autentifikált változata. A dedikáció szövege a következő: „Bajor Gizinek és Germán Tibornak a lélek és a barátság meleg szeretetével ajánlom. És emlékül ideírom azt a verset, amelyet házukban, az ostrom alatt, az ő szeretetük fogságában, 1945. január végén írtam. Háborúval pusztít a gyönge világ / S mi kedves hazánknak kínját emlegetjük / Ám az angyali szárny, a szív, s a madár / Jegyében a földet újból felemeljük.”

Városba szállt rigó, ülvén a rozsdamarta rácson

1949 januárjában, amikor a fent idézett ajánlás íródott, Tamási már annak az Alkotás utcai apartmannak a lakója volt, amely őelőtte Kádár Erzsébetnek adott otthont, s amelyet a mindkettőjükkel baráti viszonyt ápoló Illés Endre szerzett meg számára az íróként is jelentékeny festőnő váratlan halálát követően. Illés a barátjára emlékező írásainak egyikében utal arra – s ezt a visszaemlékezés-részletet monográfusok is átveszik –, hogy a lakás megőrizhetett elemeket Kádár tárgyi környezetéből, s ilyenformán a két alkotó személyes tere a palimpszeszt módján íródott egymásra. Mindenesetre a fennmaradt fotók és a lakásról nem sokkal Tamási halálát követően készült filmfelvétel egyaránt olyan szobák látványát mutatja, amelyben a berendezés polgári jellegű elemei között származási környezetének kedves darabjai is helyet találtak maguknak (a hallban a farkaslaki szülői ház nagyított fotója, a dolgozósarok centrumában édesanyjának oltárszerűen körbedíszített portréja, melyet második felesége, a Bécsben festőnek tanult Salgó Magda készített).

Ádám és Éva képmása ártatlanul, vagy Mátyás király, fején diadalkoszorúval

Tamási személyes környezetének egyik tárgyi állandója az a gondolkodószék, amelyet a kolozsvári otthonában készült felvétel tanúsága szerint 1942-ben már használt, s amely János Pál nyugalmazott csíkszeredai múzeumigazgató közlése értelmében zsögödi Nagy Imre megrendelésére készült, majd az ő ajándékaként került barátjához. A széket, mint az Alkotás utcai dolgozósarok – a vigyázó anyai szem mellett – második centrumát sok interjú említi felvezetésében, de szerepel a Tamás Menyhért által Tamási ’56-os napjairól írt monodráma díszletleírásában is. Ez a kitüntető figyelem szólhat a tárgy látványos megjelenésének (a támla elülső és hátsó része faragott mintás, ülőrésze is díszített, a karfák kígyófej alakban végződnek), de oka lehet az is, hogy a kortársi értelmezés valamiféle metonimikus viszonyt tételezett a székely-mivolt és e tárgy között, mintegy annak megtestesüléseként tekintette. E tartalomtelítő igyekezet eredményeképpen fordulhatott elő, hogy míg a díszítésleírások többsége életfamotívumról és bibliai paradicsom-jelenetről beszél, akad olyan olvasat is, amely oda konkludál, hogy a „csíki paraszt asztalos […] Mátyás királyt ábrázolta ki, fején díszkoszorúval”.

Hogy a tárgyi környezetre vonatkozó leírások a mű keletkezésének konvencionális helyére fókuszálnak, az a szerzőelvű megközelítések adekvát fókuszválasztásának tekinthető, ám ugyanennek a logikának számolnia kell azzal a – több barátja által továbbörökített – Tamási-vallomással is, mely szerint a szavak rendje séta közben állt össze a fejében. A közvetítők ennek tulajdonítják, hogy javítások nélküli, esztétikus külalakú kéz- és gépiratokat adott le. Így a mű keletkezésének „helyét” legalábbis többhelyszínűnek kell elképzelnünk.

18 szivardoboz, 11 csokornyakkendő

Ez a tétel a Petőfi Irodalmi Múzeumba került Tamási-hagyaték listájáról származik, s a fizikai megjelenés olyan rekvizítumait nevesíti, amelyek a szóban forgó szerző esetében emblematikusnak nevezhetők, amint azt a rendelkezésre álló tekintélyes fotóanyagon s a visszaemlékezésekben való motivikus feltűnésük is jelzi. Szivardobozai egyikén a „Tamási Áron saját tulajdona” posszesszori rájegyzés olvasható, s ezt a szenvedélyes összetartozást Bécsi füst című szövegével is megörökítésre érdemesítette. A kanonizálódott imágó kiegészítendő egy harmadik elemmel, melynek viselője Panama címmel szentelt kisprózát. A hagyaték három kalapot őriz, köztük azt is, mely ezt az írást ihlette. Mint az esztétizált tárgytörténetben olvasható, erre a darabra viselője az 1960-as angliai úton tett szert, ahol – bár kivételes hatásfokú őrző figyelemben volt része – találkozott az akkor már évtizedek óta emigrációban élő Szabó Zoltánnal, akinek az egyik legszuggesztívebb (Rendkívüli ember című) Tamási-portrét köszönhetjük. A csontok szép épületéről, gótikus perpendikularitásról és fából faragott emberről beszélő szöveg olybá hat, mintha a zsögödi Nagy Imre Tamási-portréinak szövegbe fordítása volna. S ha végigtekintünk a Németh László által székely Homéroszként láttatott alkotónak szentelt írásokon, úgy tűnik, ezt a szuggesztivitást magától a „tárgytól” kölcsönzik, hogy Tamásit környezete a maga fizikai valójában (is) jelenségként érzékelte (Nagy Imre egy naplóbejegyzésben azt írja: „Folyton rajzolom a fejét, izgat és inspirál.”). Meggyőző példája ennek – a jelenség külsődleges jegyei felől közelítő – Cseres Tibor kifejezetten Tamási-fotókra felfűzött, azok kommentárjaiként megvalósított mementója. Az ív pedig, amelyet e kommentárok révén húz, a parasztgyermek identitásának az értelmiségi felnőttébe való átfordulását is kirajzolja. Ezt a váltást azonban – mint azt talán a tárgyi környezet kapcsán mondottak is jelzik – nem leváltásként, és nem is irreverzibilis – társadalmi – státusváltásként kell felfognunk. Inkább kettős pillérre épített identitásként mutatkozik, melynek létmódját az jellemzi, hogy átjárási pontok kialakítására törekszik, s ez a törekvés a két pillér közötti folyamatos, közvetítő ingázásban realizálódik, ami egyben a támpillérek egymáshoz képesti egyensúlyát is adja.

India, 1958

A Tamási Áron-hagyaték analekta-része több, naplójegyzeteket rögzítő notesz mellett határidőnaplókat is tartalmaz, melyek közül látványként is szembetűnő az Indiáról készült fotókkal illusztrált, 1958-as kiadású. Ami azonban relikviaként különlegessé teszi, az „kétkezes” jellege: a füzet Tamási harmadik feleségének, Basilides Aliznak gyöngybetűs programbejegyzéseivel indul („jan. 3. Este Tompa születésnapja; jan. 15. Áron reggel hazajön. Írók ebédje az olasz követnél. Este fogadás; jan. 18. Este Apu”), melyhez még az első negyedévben csatlakozik Tamási metszett betűs, lendületes vonalvezetése, s az év második feléig váltakozva, egymásra felelve, egymást kiegészítve futnak a bejegyzések [„márc. 9. T. Á.: ½ 12 szerelő (Jégtörő dedikálás) – B. A. Ebéd Royalban anyuékkal; márc. 25. 5. T. Á.: Aliszka Szántóékhoz ment. Utána hóban sétálva töprengett.”] A bejegyzések dokumentálják az írások elhelyezésére irányuló folyamatos törekvést, s hogy az alkotói szempontból ínséges évek nem múltak el nyomtalanul felette, azt jelzi Tamási dec. 11-i bejegyzése: „4.15 Petőfi adón Bélády 25 perces írása rólam, mint novellaíróról. (Ámulok a Rádió elismerő hangján.)” A rögzített programok igen élénk társasági életre és kiterjedt baráti körre utalnak, ennélfogva e füzet kincsesbányája lehet egy jövőbeli, Tamási kapcsolati hálójának feltárására irányuló kutatásnak. Ami azonban relikviaként megejtővé teszi, az a férj-feleség megtartva elengedő viszonyának szövegszintű színrevitele: fokozatosan elmaradnak a gyöngybetűs bejegyzések, s a bejegyzőből szereplő válik: „szept. 7. 11.: Aliszka meglátogat”.

Két cserefa közt

Egy Kovács Györggyel a Független Újság felkérésére folytatott 1936-os beszélgetésben Tamási az erdélyi drámaírás/színjátszás kapcsán teszi azt a kijelentést, hogy „elülről kell kezdeni mindent, mert ez az egyetlen módja, hogy az ember kimeneküljön a zsákutcából, és újra megtalálhassa igazi helyét a világban”. Az otthonosságképzetnek ez a változata nem kevesebbet állít, mint hogy tartalmát az autentikus létezésforma képezi. „Lehetőleg olyan harmonikusan, ahogy a halott megtalálja helyét a földben” – hangzik a gondolat zárlata. A Jékely által monumentalitása okán joggal dolmenként aposztrofált Tamási-síremlékről és a farkaslaki temetőkert két cserefája között elhelyezkedő sírhely korábbi állapotáról készült fotó összevetése azt állítja elénk a „szerzőileg szándékolt” és az utókor emlékezete által megmunkált hely különbségében, hogy miképp a sír, az irodalmi emlékezetmunka is a szerzői én maradványaira épül rá, de utóbbinak a teremtett világ elemeiből ildomos építkeznie.

‍