.svg)
Hát jól van, gondolom magamban, búcsúztassuk el az első itt töltött hónapot tisztességesen. Mondjuk értsük meg (majdnem) felnőtt fejjel, mi a jó az óriáskerekekben.
Tumultus a téren, rémisztő jelmezes alakok a koraesti homályban. Ismételgetem magamban a köröket: jegyet a régi Riesenradra, nem pedig az utánzatára váltani, véletlen sem turistának látszani, beszállni egy fülkébe – akár egy vonat kupéjába –, keresni az alkalmat, amikor németül beszélhetek. A kabinba lépők helyet tapogatnak maguknak az ablak mentén, mindenkinek akad egy félvállnyi hely. Furcsa bezártság ez egy tucat idegennel. Az emlékeim között turkálok, nem sikerül felidézni az első óriáskeréken töltött pillanatot, megkockáztatom, hogy azért, mert akkor még több lehetett bennem a félelem, mint a kiváncsiság, mindenesetre most billentek a mérlegen. Tizenöt fülke komótos egymásutánja. Egy közülük üresen áll és köröz, benne egy megterített asztallal, székekkel, virággal. Arra tippelek, hogy egy tetemesebb felár ellenében vacsorázni lehetne itt, de vajon hol kezdődik az a bizonyos anyagi fölösleg, ahol az ember azt mondja, én ma a vacsorát egy lassított centrifugában eszem, turistákkal körülvéve, úgy nagyjából huszonöt megtett kör alatt. A szerkezet lassan fordul, látni a fogaskerekeket, a moccanás óraműpontos, 127 éve kiszámítható ívét, a tengely stabilitását, drótköteleken végigfutó testvériességét – merthogy a súly igazságosan oszlik el a szerkezetben. Ha sikerül jól figyelni, kivárni a megfelelő pillanatot és szöget, belátni az egész mozgatórendszerbe. A kabinban lévők nagy része a telefon képernyőjén keresztül a várost nézi. Aztán csak a képernyő egyéb fényeit. A távollátás ismerősen meleg érzése bevillan, néhány nappal ezelőtt még a Leopoldsberg tetejéről figyeltem az előttem elterülő szőlősöket meg a várost, és nagy izgalommal állapítottam meg a kilátón lévő fáról, hogy ez az eddigi legtökéletesebb a mászásra alkalmas példányok között. Most a parkban, akár a hegyen, szűkül a pupilla, nő a távolság. Látható egy város, aminek egy ideig részei vagyunk. És nem csak. A tekintetem hamar másra irányul. Hangyákat látok, sok apró pontot a földön. Az épületek fénye eltörpül a látványuk mellett. Sok kis apró, október utolsó napját valamiféleképp meggünepelni készülő hangyák cikáznak összevissza a téren. Özönlenek a park felé, vagy épp menekülnek az éjszakából, sokan vannak és meglepően egységesnek mutatkoznak. A térnek egy megváltozott tágulásától függetlenül, én is hangya vagyok. Ez fel sem merül elsőre, csak miután már minden szinten túltelítődött lelkiállapottal sietek ki a Práterből, akkor villan be, hogy valaki most engem is hangyának lát az óriáskerék fülkéjéből. Megállok és felnézek, hátha valakire épp akkor tör rá a felismerés. Válasz nincs. Azt olvastam, hogy ez a szerkezet kézi irányítással áramszünet esetén is tud működni. Egész este kis fekete pontokra gondolok, akik mind sietnek valahova. Meg arra, hogy vajon hányszor érünk körbe önmagunkban, mire megszokjuk az állandó fent-lent állapotát.
A tér gyakorlatba vett (/vont) hely. Ez Szálinger Balázs Al-dunai álom c. könyvének kapcsán hangzott el autobiográfia-szemináriumon. Az októberi hangyales érzése összefonódik a másfél hónapja ízlelgetett város körvonalaival. Az a tér az enyém, amit fizikailag bejárok. Pontosabban: tér az, amit én tapogatok ki magamnak. Ez jókora csalódottság is egyben, mert ki az, aki a világ minden pontján megfordulhat egy életben. Ilyenformán teljesség nincs. De végtére öröm is. Mert ha a tér személyessé, egyedivé válik, akkor egyazon időben a másik ember szelíd beinvitálásának lehetősége is megnyílik ezzel a változással.
Igaz, vannak olyan esetek is, amikor a teret csak félve lehet kitapogatni, mert sűrű köd van épp, olyan, mint a novemberi csípős reggeleken sokszor, és csak kis lépésekben halad az ember az ismert utakon. Ezek az óvatos tértologatások olyan apróságok, mint leszólítani egy hallgatót a százhetven osztrák közül és kérdezni valami banálisan egyszerűt a gyermekirodalom-órán elhangzottakról. Vagy mondjuk magabiztosan artikulálni a Grüss Gott-ot köszönéskor az utcában lévő pékség eladójának. Elmenni egy 1566 óta működő kocsmába (Gösser Bierklinik) és meginni életem első csapolt barnasörét, később pedig egy Kafkáról elnevezett kávézóban elidőzni rég nem látott kolozsvári ismerőssel. Mi több: államvizsga-dolgozatot írni, ilyenformán Erdélyben is maradni, KAF életművének egy szeletébe ásni magamat, és minduntalan elveszni, néha elmenekülni ebből a szorításból.
De azért senki ne higgye, hogy itt még a kerítés is szalonnából van – bárcsak lenne, mert a zakuszkán kívül még ez az, ami nagyon hiányzik otthonról –, ugyanis ebben a városban is legalább annyira lehet elveszettnek lenni, mint bárhol máshol a világon. Vannak napok, amikor bezárjuk az ajtókat, lehúzzuk a redőnyt és elvesztegetett időnek látunk minden eddigi munkálkodást. A nyelv felülkerekedik rajtunk, a feladatok végeláthatatlanok és az időnk kevés. Ilyenkor talán óriáskerékre száll az ember lánya, szájat tát egy szerkezet bonyolultságán, rámosolyog a mellette álló bámészkodóra és lenéz a térre, a tömegre. Tudatosítja, hogy értékében nem különb egyik lent bámészkodónál sem, sőt talán az egyes félelmek is sokkal hasonlóbbak, mint ahogy elsőre tűnik, a tér pedig folyton gyarapszik, az ember tapogatózik felfelé, önmaga felé, az élet felé. És ha körbeér, kezdi az egészet előlről.
Hová, no, merre, vak kocsis, még?
Vén Gönczölöd hová döczög?
Csak álmodék? Vagy éltem ismét?
Mint űrbe zárt sugárrögök.
(Kovács András Ferenc: Oh, őszi utazások!)
