.svg)
Hogy mire való az irodalom és van-e társadalmi haszna egyáltalán, el nem avuló kérdés, és válaszaink gyakorta a szkepszis és a reménytelenség határán billegnek.
A magyar irodalomoktatás és irodalomismeret szegedi doyenje, Ilia Mihály (Tápé, 1934. szeptember 29.) – nevezzük máig érvényes magatartása, sőt „ragadványneve” alapján Tanár úrnak – akkor is bízott az irodalom értelmében, amikor annak szabadságfoka csaknem elenyészett.
Különös érzékkel terjesztette művekről, szerzőkről, csoportokról, az irodalmi alkotás kontextusáról való gazdag tudását a Nyugat koráról, de a magyar nyelven folyton születő és nem csak a Magyarország mindenkori határain belül megszületett irodalmi művekről is; felismerve és felismertetve az eredetit, az értékest; az összefüggéseket szövegek és alkotók között; szellemi műhelyként értelmezve szegedi egyetemi katedrája mellett tanári munkaszobáját, az irodalmi folyóirat szerkesztőségét és a magánlevelezés régesrégi intézményét.
Az irodalom mint szöveg és az alkotó ember emberi társadalmi létezése komplex viszonyát bizonyára a filológiai aprómunka folyamán sajátította el, hiszen Juhász Gyula műveinek kritikai kiadásán munkálkodott az 1960-as évek elejétől mintegy húsz éven át, verseket, publicisztikai írásokat adott közre tudományos apparátussal: Juhász Gyula Összes Művei – Versek, I–III. kötet. Szerkeszti Péter László. Sajtó alá rendezte Ilia Mihály és Péter László. Akadémiai Kiadó, 1963, Juhász Gyula prózai írásainak sajtó alá rendezésén Grezsa Ferenccel dolgozott (a kritikai kiadás 5. kötete) vagy egyedül (7. és 8. kötet). Hogy ez sem jelentett felhőtlen filológusi munkát, kiderül Csaplár Ferenc korai ismertetőjéből is (az összegyűjtött anyagot felére kellett csökkenteni): „A sajtó alá rendezés sokirányú, hosszadalmas, az anyag felkutatásától a jegyzetapparátus elkészítéséig terjedő munkáját Grezsa Ferenc és Ilia Mihály végezte. Igazán tudhatták feladatuk fontosságát és hasznát, hisz Juhász pályájának egy-egy korszakát épp a most közölt próza ismeretében sikerült már korábban színvonalasan feldolgozniok. Az Akadémia Textológiai Bizottságának vitatható utólagos döntése miatt kényszerhelyzetbe kerültek; le kellett mondaniok az eredeti tervről, Juhász a jelzett időben keletkezett teljes publicisztikájának közléséről, a kész anyagot újra át kellett dolgozniok. „A kritikai kiadás teljesség igényének és a további kutatások kívánalmainak« azzal próbáltak eleget tenni, hogy a kimaradt írások lelőhelyét, bibliográfiáját, a tartalomra utaló rövid annotációval a kötetben szereplők jegyzeteivel együtt közlik.” (Tiszatáj, 1968/12).
Amire a Tanár úr egy korábbi kerek évfordulóján Fried István utalt, érvényes szempont a ma olvasója számára is:
„Viszonylag hamar ébredt Ilia Mihály (és vele együtt jó néhányan azok közül, akik hivatalos intések, megrovások, feljelentések ellenére, együtt Ilia Mihállyal, vagy őt követve, rádöbbentek) arra, hogy létezett és létezik magyar irodalom Magyarország határain kívül, esztétikai szempontból (is) öncsonkítás nem foglalkozni vele, elméletileg is indokolhatatlan az, ha a magyar irodalom fogalmát önkényesen leszűkítik (jóllehet, Mikes Kelemen Törökországban alkotott, attól még része a magyar nemzeti irodalomnak!). S egyáltalában: sem a nemzeti irodalom történetében, sem a összehasonlító irodalomtudományban nem abszolutizálódhat a földrajzi vagy állami- (-napi) , politikai szempont; az országhatárok politikai és nem nyelv-, főleg nem kulturális határok.” (Az olvasó ember. Ilia Mihály hat iksze. Tiszatáj 1994/9).
E tettekben érvényesülő irodalmi-mentori határtalanítás érzékelhető az alkalmi levelekből álló ünnepi kötetben, amelyet Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári kiadásában tíz évvel ezelőtt tettek le asztalára irodalmár barátai (Kedves Miska! Leveleskönyv Ilia Mihály 80. születésnapjára. Korunk–Komp-Press, Kolozsvár).
A napokban egy neki dedikált könyvekből összeállított kamarakiállítással köszöntötte őt a szegedi egyetemi könyvtár, amelynek máig hűséges olvasója. Íróbarátaitól közös most az ajándék: az erre az alkalomra ajándékba készült írott versekből és prózaszövegekből összeállított karcsú kis kötet, Ilia 90. Szövegmunkák egy tápai diplomatának (Sagmeister Laura ecsetmunkáival, szerkesztette Klajkó Dániel és Szilasi László, Szeged Humanities Press); ebben írja az ünnepeltről Saly Noémi: „Lefeküdt valaha a hatalomnak? Soha. Érdekli az elismertség? Nem. Megtalálja a módját, hogy akkor is tanítson, amikor látszólag nem azt csinálja? Mindig.”
A Tiszatáj, amelyben a hatvanas évek végétől 1974 januárjáig (lemondásáig) versszerkesztőként majd főszerkesztőként dolgozott, a Magyar Irók Szövetsége Dél-Magyarországi Csoportjának Lapja volt, de ő a politikai elvárásokat, hogy főleg helyi, sőt a pártideológiának megfelelő írásokat adjon közre, nem kívánta teljesíteni. A fentebb olvasható mottó Lászlóffy Aladárnak a Tiszatájban 1972-ben megjelent verséből származik. A kommunikálás életfontosságú voltáról szól Három magyar könyv külföldről című recenziósorozata is, ebben Szilágyi Domokos kötetéről is ír (Búcsú a trópusoktól) „A költészettel birkózik ez az alkotó egyéniség. A viaskodás tárgya: tudom az Igét, de ha nem oszthatom meg másokkal, mit ér?” (Tiszatáj, 1970/1) A filológusi és a folyóirat-szerkesztői munka mellett, után és helyett az egyetemi katedra az élőbeszéd hatóerejét, a levelezés ugyanennek üzenet alakú változatát mint a megszólalás, a dialógus szabadságát hozhatták életébe. „Ilia Mihály a minőséget állította az akkori pártszerűségi mérce helyébe, a közlést pedig kiterjesztette az összmagyar irodalomra, vagyis a határon túli szerzőkre és a gondolkodás autonóm irányaira is.” – állapítja meg róla születésnapi jegyzetében Szajbély Mihály (Az Ilia-Titok. Ilia Mihály 90. éves. Élet és irodalom, 2024. szeptember 29.).
A Tanár úr nagyon is hatékonyan befolyásolja az irodalmi szövegek létrejöttét, terjedését, a szerzők, szerkesztők, oktatók önértékelését, egymással való tudatosabb együttműködését. Az 1990-es éve közepe óta engem is kitüntetett szakmai könyvküldeményeivel, irodalmi vonatkozású képeslapjaival, barátságos üzeneteivel, és tudom, hogy másokat is, sokakat. Ha lehet beszélni határtalanságról, itt a példa: olvasta és olvassa a magyarul megjelenő folyóiratokat, könyveket, nem sajnálja az időt egy-egy lényegi üzenetre, visszajelzésre.
2006 októberében egy csaknem 40 évvel korábbi, neki szóló üzenetet fénymásolt be hozzám eljuttatott rövid levelébe: „Egy kis vidámításra küldöm itt Weöres Sándor játékát.” Mi más volna ez, ha nem bizalom, biztatás.
