Ideje van a hallgatásra

Turi Tímea: Egyszerre egy beszéljen. Prae Kiadó, Budapest, 2023.

Turi Tímea legújabb verseskötetének címét, az Egyszerre egy beszéljent nem követi felkiáltójel. Lényegtelennek tűnő hiány, de a kötetegész szempontjából ez a hiány jelzésértékű. A beszéd, a szó, a kimondás és az elbeszélhetőség témakörére épülő versekre ugyanis nem annyira a felszólító mód jellemző – az önreflexióra, belső monológokra épülő kötet nyolcszor tér vissza ugyanahhoz az alaphelyzethez, hogy újra és újra megpróbálja különböző beszédhelyzetekben elmondani, szavakba önteni, megérteni, körülírni mindazt, ami az önmagával, illetve Istennel folytatott párbeszédbe beletartozhat. Bevezetés az imádkozásba címmel nyolc nyitóvers/ima szervezi laza egységbe a kötetet, már ha imának, s nem egyféle felkészülésnek, újra- és újrapróbálkozásnak, biztos pontnak tekintjük ezeket a szövegeket („Az imát pedig, mint a szavakat, biztos pontoknak kell hinnünk.”), s ez az a megszólalásmód/alapállás, amely összeköti a nyitóversek utáni szövegegységeket.

„Két pont között a legrövidebb út a beszéd” – írja Turi Tímea némi Szilágyi Domokos-allúzióval, s nem ez az egyetlen irodalmi és kultúrtörténeti utalás, amely átszövi a verseket. Az ima magányos, illetve közösségi műfajából Pénelopé, Jónás, Lót vagy Sára monológjának kifordított, perspektívaváltáson átesett szerepverseiben („A bolyongást ismerem, ezért szívesen hallgatnék történeteket / valami másról.”, A legrövidebb út) nem a történeteken magukon van a hangsúly („A cselekmény a miénk, a történet másé / a stílus egyedül a könyörülő istené”), még ha a történetmesélés gesztusa is fontos a megszólaló számára („elmesélni az összes történetet”).

Sokkal hangsúlyosabb e történetekben a női beszédmód, a megszólalás bátorsága: a nyelv által megalkotott életterek, a – női perspektívából – újramesélt sorsok, megérteni és megértetni próbált élethelyzetek szikár leírása. Mert – olvashatjuk a Sára vendégeket vár című versben – „Aki helyett beszélnek, nem nyitja ki a száját”. Turi Tímea tehát újramesél, a szavak által próbálja kijelölni azokat a pontokat, amelyek által a férfi és a nő, az Isten és az ember közti viszonyok kitapinthatók („a szavak bóják: / a felszínen soha nem látni / hol van a mélyben a horgony”). Még akkor is, ha tudja, „hiába mondod ki, a szó attól még / nem lesz a tiéd, és a jelentése pláne” (A tízmillió költő országa). Megszólalásmódja csendes, indulattól mentes. Úgy beszél, hogy közben a verseknek van ideje a beszéd mellett a hallgatásra is. Felkiáltójel nélkül.