Idegenség és ismerősség között

Orbán Gyöngyi irodalmi hermeneutikai esszéiben újraolvasásra, társalkotói közreműködésre, egyszóval folyamatos párbeszédre hívja olvasóit. Amely dialógusba egyáltalán nem esik nehezünkre bevonódni, ugyanis a szerző úgy alakítja olvasás- és írásgyakorlatát, hogy azzal megteremti az elidőzés, a részvétel, a megőrző aktivitás terét, s az olvasó szinte észrevétlenül válik partnerévé a szerzőnek a befogadás, értelmezés és (újra)írás feladatában.

A kötetben sokféle szöveggel találkozhatunk: Nemes Nagy-, Szilágyi Domokos-, József Attila, Balázs F. Attila, Borges-szövegek dialógusba léptetésével, Németh László-esszék megszólaltatásával és működésbe hozásával, különböző szerzők párbeszédre hívásával, a fordíthatóság/fordíthatatlanság kérdéseinek újszerű megközelítéseivel vagy éppen az arról való elmélkedéssel, hogy van-e a hermeneutikának helye az irodalomoktatásban, s ha van, akkor hogyan, milyen módon lehet termékeny ez a „módszer”. A különféle szövegekben mégis egyazon igény tárulkozik fel, a szövegekhez vagy képzőművészeti alkotásokhoz való visszatérés és a mindenkori másikkal való találkozás igénye. A folyamatos „dialógusban-lét”, amelyet a szerző fenntart az olvasóval a kötet egésze alatt, azzal a műalkotásról kialakított sajátos koncepcióval rezonál, amelyben a műalkotás mint esemény tételeződik (és nem mint tárgy, ami szemben áll a tapasztalattal), s az eseménybe való részesülés feltétele a folyamatos kapcsolatteremtés és -tartás. Éppen ebből a szakadatlan oda-vissza mozgásból következik az a benyomása az olvasónak, hogy nem juthat el egy örökérvényű „mondanivalóhoz”, végső megoldáshoz, mert a kötet állandóan hermeneutikai munkára ösztönözi, előző megértéseinek felül- vagy átírására, gyarapítására. Ezzel együtt pedig még valamire ösztönöz: örökös kockázatvállalásra. Az identitások kommunikációjának kockáztatására, azaz annak a tudatosítására, hogy a kommunikációs szituációba való belépésem által, az interakció révén megváltoznak nemcsak az előzetes megértési struktúráim, hanem azzal együtt a saját identitásom is, de „amennyiben az ember megértésre vágyik – nem tehát mást, mint hogy vállalja a kockázatot, annak veszélyeivel együtt”.

A kockázatvállalás igenlése és a végső megragadhatóság lehetetlenségének felismerése egy különös „közöttiség”állapotba vezeti az olvasót, aki ismerősség és idegenség, megértés és meg nem értés, kontinuum és „most pont”, elidőző körültekintés és villámszerű betekintés között találja magát– mozgásban.

Orbán Gyöngyi: Híd és korlát. Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2014.