Idegengyűlölet vagy hazafiság?

Katona József Bánk bánja számos témát hordoz magában: nőgyűlölet, apai magatartás, nacionalizmus, szerelem és házasság, egyház; ám pont ezek a kérdésfelvetések teszik a drámát olyannyira időtlenné és ,,nemzetivé”, hogy több száz év múlva is az legyen okunk beülni az előadásra, „mert ez a Bánk bán”, bármennyire aktualizált és átdolgozott is legyen az.

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Veszprémi Petőfi Színház koprodukciója, a BÁNK az Európa Kulturális Fővárosa 2023 projekt részeként került bemutatásra még tavaly, de azóta akárhányszor lehetőségem van rá, beülök megnézni. Hogy miért?

Kezdeném az értelmezéssel. Mint minden más kötelező iskolai olvasmány, a Bánk bán is már kielemezve és értelmezve került elénk: sajnálni kell Bánkot, Gertrudis és a merániaiak az ellenség, Biberach az oka mindennek, Melinda nem bűnös, a magyar nép legnagyobb ellensége pedig mindig is az elnyomás volt…

A temesvári magyar színház nagytermében felállított kifutószerű minimalista barna színpad, melynek nézőtere ugyanúgy, mint egy divatbemutatón, kétoldalt van berendezve, bevon az eseményekbe, megfigyelőkké tesz, kiszolgáltatva a szereplőket. A látványos jelmezek pedig még jobban erősítik bennem ezt az elképzelést, hiszem majdhogynem „gyönyörködni” lehet bennük. Egy világ, ahol nem az emberek, hanem a termék, azaz az ideológiák, az értékrendek, a nemzetiségek a lényeg. Egy világ, ahol a látvány, a látszat, a felszín a hajtóerő, nem maga az ember. Az egyetlen, akinek a belső vívódását végigkövetjük, az Bánk, ám mi van a többiekkel? Az előadás pedig megteremti a többiek hús-vér emberi mivoltát is.

Már a jelmezekben is fellelhető valami személyes, ami hozzátartozik a szereplők jelleméhez, mindenkinek személyiséget alkotva már a legelején. A társadalmi osztályok és a királyi udvaron belüli rangok, szerepek által csoportosított jelmeztípusokban van valami közös: mindenki lentről felfelé, eltérő mennyiségben „sáros”; vagyis senki sem ártatlan ebben a történetben, csak ártatlanabb vagy kevésbé az, mint a másik. Egy szereplő kivételével. Tiborc (Tokai Andrea), aki lopni megy, „tiszta”. Az egyetlen ember, aki önmaga, aki őszinte. Tiborc kétségbeesett, elkeseredett, reményvesztett, és Tokai Andrea alakításában elhisszük, hogy a nép tényleg az, utolsó kiútja a lopás maradt, de ez egy pillanatra sem tűnik bűnnek.

A dráma kulcsmozzanatai, a hallgatózások is sajátosan épülnek be az előadásba. A színpad alatt csatornaszerű járatokban bújnak el és hallgatják ki a beszélgetéseket, ám az egyszerű paraszt, Tiborc, aki bűncselekményt jön elkövetni, ugyanoda mászik be kutakodni. Tehát a nagy hatalmú emberek és a parasztok között semmilyen különbség nincs.

Ugyanilyen szimbolikus jelentéssel bír a sínekre felszerelt kerek, támla nélküli forgószék, azaz a trón is. A királynén kívül szinte mindenki felül rá. Például Biberach, az ukulelés, izgága kisördög, akit a kaposvári Berta Csongor alakít, már-már játékszernek is használja, amikor a székre szórt kábítószerét ezt megforgatva szívja fel. Sokszor a „trónon” ülve adja a jobbnál jobb tanácsokat Ottónak (Miller Patrik), Petúr bánnak ( Bandi András Zsolt) is ezen ülve élesedik ki az összeesküvés-elmélete, így ez egy teljesen közönséges székké válik, addig a pillanatig, ameddig be nem következik Gertrudis (Éder Enikő) és Bánk bán (Sebestyén Hunor m. v.) első és egyben utolsó találkozása.

A feszültségtől túlfűtött szóváltásukat Bánk a színpad egyik szélén lévő lejáratban fokozza a szék felső részének lehajtásával, ami óriásit csattan, így a trónból tárgyalóasztal lesz. A két színésznek egymásból építkezve sikerül megtetőznie hangulatban a jelenetet, hogy visszacsapva a trónt, Bánk a királynét ráültetve pont a tökéletes pillanatban gyilkolja meg.

Már maga az, hogy Gertrudis a trónon ülve hal meg, ironikus, de akkor nyeltem egy nagyot igazán, amikor a holttestet pont egy magyar zászlóval takarják le. Nem volt túlzás, nem volt giccses. Ez jelentette a végső megaláztatást, és ekkor hirtelen sajnálatot éreztem.

Az Éder Enikő által megformált, nagyon erős, elegáns, magasztos Gertrudis többször teszi fel magában azt a kérdést, hogy talán azért nem tisztelik, mert nő? Azért akarnak rátörni, mert egy nővel könnyebb elbánni? Amellett, hogy a jól belénk vésett Gertrudis-ellenes elveink mind jogosak, hiszen a merániaiakat, az ő népét jobb sorsban részesítette, mint a magyarokat, lehet, mégsem kellett volna azért meggyilkolni? Ezt a kérdést az előadás vetette fel bennem először, mégpedig azért, mert pont Bánk szájából hangzik el egy olyan gondolat Petúr irányában a felkelésszervezés alatt, miszerint természetes, hogy az ember a saját népe felé hajoljon inkább, de Bánk bán a gyilkossághoz végül is a feleségével, Melindával (Taba Dorottya Lucia) történtek miatt folyamodik, nem csak a nép érdekeit tekintve.

Az eredeti szövegben II. Endre megöleti Melindát, hogy Bánk osztozzon fájdalmában, tehát a tett azonnali büntetést von maga után, ami még inkább szemben áll a néhol felbukkanó vagy annak értelmezhető nacionalizmussal. Az előadás Bánk bán büntetését már teljesen kihagyja. II. Endre (Balázs Attila) hazajövetele a záró jelenet, ez pedig kompenzál bármiféle büntetést. Az idegen földön háborúzó király hátulról megvilágítva közeledik a felépített színpadhoz, az egyik kezében egy liliomszál, a másikban egy nagy pörgettyű, azaz szuvenír. És nem csak a királyt látjuk benne, hanem a szenvedő férjet és az apát is.

Az utolsó percekben már a fények is piros, fehér és zöldben vetülnek a színpadra, és hirtelen kezd nagyon fullasztóvá válni a színpadi kép, és azt kívánom, bárcsak ne kellene ennyiszer látnom ezt, ezeket a színeket egy helyen. Végig szurkoltunk, hogy „mi” győzzünk, ám Gertrudis halála mégsem hozza meg a várt katarzist. A rendező fordított pszichológiát alkalmazva éri el, hogy a nézők kényelmetlenséget, sőt felelősséget érezzenek a történtekért, amelyeket, mint a divatbemutatókon, csak végigkísértünk „gyönyörködve”. Akkor leszünk hivatalosan is az előadás részesei, amikor II. Endre utolsó monológját a hazáról, eredetről, elfogadásról és szeretetről nekünk címezi.

Az előadás megbirkózik a klasszikus drámák átkával, hiszen egyáltalán nem csalódunk benne, sőt mer a megszokott nézőpontoktól is eltérni.

Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Katona József – Szabó Borbála: BÁNK. Rendező: Markó Róbert. Szereplők: Balázs Attila, Éder Enikő, Miller Patrik, Sebestyén Hunor m. v., Taba Dorottya Lucia, Aszalos Géza, Molnos András Csaba, Bandi András Zsolt, Csörögi Gábor, Benkő Zsuzsanna, Berta Csongor, Tokai Andrea. Díszlet: Árvai György. Jelmezek: Szűcs Edit. Koreográfus: Markó-Valentyik Anna. Dramaturg: Nagy Orsolya. Rendezőasszisztens: Gidófalvi Imola. Zeneszerző: Cseri Hanna. Ügyelő: Kertész Éva. Súgó: Czumbil Imola.

‍