Hvalite imja Gaszpodnye!

1910-ben a harminchét esztendős Szergej Vasziljevics Rahmanyinovot a cári orosz zenei társaság alelnökévé választották. Ekkor már ismert és kedvelt szerző volt hazájában. Szinte megszállottságig sokat dolgozott, borongós alaptermészete, „vasnak” korántsem mondható egészsége, hipochondriára való hajlama pedig gyakran sodorta válságos időszakokba. Ezek voltak azok a hetek, hónapok, amikor a magába forduló Rahmanyinov más, a földinél végtelenszer kiterjedtebb dimenziókba vágyott át. Gyermekkora óta töretlen vallásosságának erőterében kétségbeesés és bizalom, a maga kicsinységének és a mindenható Szeretet vég nélküliségének kontrasztja konkrét művekben is megjelenült. Az 1910-ben írt Aranyszájú Szent János liturgia mellett kiemelkedő egyházzenei alkotása az öt évvel később befejezett Éjszakai virrasztás – vagy közismertebb nevén Vesperás. (Az utóbbi, merőben esti imaórára utaló cím azért félrevezető, mert Rahmanyinov Virrasztása valójában két imaóra, az esti dicséret, a vecsernie és a napkelti dicséret, az utrenyje egyházi ószláv nyelvű szöveganyagából merít, sőt egyéb bibliai szövegelemeket is magába foglal – a kompozíció tehát tulajdonképpen egész éjjeli virrasztást, vigíliát tükröz.)

A hirtelen jött, időnap előtti öregedéstapasztalat riadalmában alig néhány hét alatt írta meg a tizenöt tételes Éjszakai virrasztást. „Több levegőre, pihenésre és magányra lenne szükségem” – írta ekkoriban, ám ha Virrasztását hallgatjuk, a szabad levegő helyett a sötét, szentekkel telefestett falakba évszázadokon át beivódott tömjénfüst és a gyertyák garmadájának illatkombinációja ötlik fel, pihenés helyett a liturgia lelkületének intenzív, olykor eksztatikus átélése, magány helyett pedig a folyamatos, az egyház kollektív szavával szóló istenpárbeszéd ritmusa.

Rahmanyinov mélyről jött kompozíciója persze többet vállal és többet is nyújt az egyház(zene)i követelmények beteljesítésénél. A benne tobzódó művészlélekre azonban épp a liturgia objektivitása tesz szordínót. Hiszen nem az embereknek akar tetszeni! Nem a sikerre hajt, mi több: idegennek, egyenesen dögletesnek érezné a tapsot, ezt az izgága világi hóbortot. Rahmanyinov tudatosan és szeretve ragaszkodik az évszázadok alatt kanonizált szövegszerkezetekhez, az istentiszteleti szolgálat szabályozott lelkületéhez, a szluzsba közösségi étoszához, amely minden hiú egyénieskedést rossznéven vesz. „Engedelmes”, mégis félreismerhetetlenül saját zenét ír jól felismerhető liturgikus zenei hagyományokból, az ősi znamennij roszpevből, a kijevi dallamtradícióból és a görög egyházi énekből merítve.

A tizenöt tétel az egyházi zsolozsmahagyományok antológiája is lehetne. A krisztológiai, pneumatológiai és mariológiai vonal mellett természetesen a zsoltárkincs javából is találkozunk bőséges utalásokkal, de – mint az ortodox liturgia szellemében mindenhol – a teológiailag „megfogható” tartalmakat kötelező módon átszövi a dicsőítő lelkület, illetve a személyes érintettségről való, átható tanúságtétel. Könnyebb ezt megérteni, ha (csak példaként) emlékeztethetünk rá: Rahmanyinov végakarati kérése volt, hogy temetésén a Virrasztás ötödik tételét szólaltassák meg. A tenor hang tudniillik itt az agg Simeon sokat idézett szavait énekli – esetünkben a kijevi énekhagyomány szerint –: „Most bocsátod el, Uram, a te szolgádat, békességben. Mert látták szemei a tőled küldött Üdvözítőt, akit minden népek színe elé rendeltél. Világosságul a pogányok megvilágosítására és dicsőségül a te népednek, Izraelnek.”

A Virrasztást 1915. március 10-én mutatták be először Moszkvában, Nyikolaj Danilin vezette a Moszkvai Szinódusi Kórust (vegyes kart). Rahmanyinov remekműve meleg fogadtatásra talált a közönség és a kritika részéről egyaránt, elannyira, hogy ugyanazon hónapban még ötször kellett előadni. Két év múlva aztán átmenetileg befagyott a sikertörténet. Az orosz forradalom, majd a kérlelhetetlenül vallásellenes Szovjetunió hatalmi konszolidációja ellehetetlenítette a közben svédországi emigrációba vonult – s ezért is megbélyegzett – Rahmanyinov művének repertoáron tartását. Az első hangfelvételre is csak ötven esztendővel az ősbemutató után került sor a Szovjetunióban. Az Éjszakai virrasztást az Alekszandr Szvesnyikov vezette állami Orosz Akadémiai Kórus énekelte fel nagylemezre, amelyet azonban a Szovjetunió területén tilos volt forgalmazni. Kizárólag külföldi értékesítésre szánták, illetve kivételesen – zenész szakemberek számára – tanulmányi célból vagy archívumokban való elhelyezésre lehetett hozzájutni.

‍