Huszonnégy

Jakobovits Miklós: Akt
(részlet egy készülő regényből)

Amikor rápillantott az ajtó névtáblájára, Vajda Gergely elhúzta a száját. Huhh, cseberből vederbe! Kincsesék. Legszívesebben kihagyta volna őket, de tudta, hogy nem teheti. Ez a riport vagy huszonnégy órás, vagy sehány, biztatgatta magát. Ennek ellenére kopogása bizonytalanra, ha nem éppen félénkre sikeredett. Kalányosék mellett Kincsesék voltak azok a tömbházban, akikről nem lehetett nem tudomást venni. Patáliáikkal felverték a lakóközösség csöndjét, a férfi üvöltései, az asszony hisztérikus sikoltásai, a gyermekek jajongásai frászt vertek a szomszédságba. Vajda arra gondolt, jó volna, ha inkább az asszonyt találná itthon, amire – jutott eszébe nyomban – van is esély, hisz Kincsesné nem dolgozik, vele talán könnyebb lenne elbeszélgetni (ha már muszáj), mint alkoholizmusban elbutult férjével. Mert az állítólag már ott tart… Vajda nem látta túl gyakran, beszélgetni pedig sosem beszélgetett még vele, így a lépcsőházi pletykát egyelőre nem tudta volna sem cáfolni, sem megerősíteni. És nem is illene így elébe menni a dolgoknak, korholta magát. Majd kiderül menetközben a turpisság… Ha kiderül…
Persze, Kincsesné sem volt könnyű eset, férje üvöltözéseiért, a tőle kapott verésekért két fia rózongatásával kompenzálta magát. Ha Kincses Gábor otthon volt, elsősorban az ő száját lehetett hallani, de ha csak Kincsesné és a gyerekek, az ő csattogó, olykor eszelős hangjától visszhangzott a lépcsőház. Pont olyan mocsok állatok vagytok, mint apátok! Ezt és az ehhez hasonló szitkokat Vajda már kívülről fújta. Érdekes jelenség volt Kincses Anna: külső szemlélő számára olyan csöndesnek, visszafogottnak, naivan bájosnak tűnt, a szomszédoknak olyan halk szavúan köszönt, hogy az embernek nem jött, hogy higgye: azok a szaftos, harsány káromkodások az ő szájából jönnek ki.
Vajda újból kopogott, továbbra is bizonytalanul, titokban azt remélve, nem nyitnak ajtót. Nagy sokára egy félénk tekintetű, tízéves forma fiú jelent meg az ajtóban, fülein fülhallgatóval.
– Kit tetszik keresni? – kérdezte bizonytalanul, köszönés helyett. Látszott rajta, egészen bele volt merülve a zenehallgatásba. Valószínűleg nem is ő hallotta meg a kopogást, hanem inkább a nagyobbik testvér, csak őt küldte ajtót nyitni.
– Ö-ö… a szüleidet – dadogta meglepetten Vajda.
– Csak az édesanyám van itthon, éppen fürdik.
– Ő épp jó lesz! – mosolyodott el Vajda, arra gondolva, hogy lám, óhaja meghallgatásra talált.
– Hát akkor… – folytatás helyett a fiú félreállt az ajtóból.
Ekkorra már Kincsesné is előkerült, fején törölközővel, s félszeg mosollyal, magázódva üdvözölte Vajdát; közben gyermeke fejét megsimogatta.
– Jöjjön be! Üljön le a konyhában. Mindjárt elkészülök, annyi dolgom volt, csak most tudtam lefürödni.
– Hát, bizony, elfoglaltak vagyunk… – mondta Vajda zavartan, s belépett a konyhába. A gyermek követte. Nem szólt, csak nézte. Inkább kíváncsian, mint gyanakodva. A fülhallgatót a füléről letolta a nyakába.
Az asszony eltűnt a lakás hátsó felében, Vajda leereszkedett egy konyhaszékre, s némiképp rosszallóan arra gondolt, vajon miért is van annyi dolga, ha munkába nem jár. Persze, a két gyermek, a háztartás: egy nőnek, ha ő is akarja, csakugyan ezer tennivalója akad. Rutinosan körbejáratta tekintetét a konyhában, a fehér laminált bútor koszos volt, persze, a kölykek egyvégben összefogdossák a ragacsos kezükkel, lehetetlenség tisztán tartani; a kagylóban pár mosatlan, de nem vészesen sok, a gázkályhán egy fazékban főtt valami, kissé kifuthatott, mert gyászosan sistergett. Hiába na, nem lehet mindenre figyelni!
– Na, itt vagyok! – jelent meg Kincsesné a konyhában. Vajda szembenézett az asszonnyal, s meglepetten vett észre tekintetében valamiféle zavart eszelősséget, ami korábban, amikor véletlenül futottak össze a folyosón vagy az utcán, nem tűnt fel neki. Meglepődött. Csak nem? Vagy tévedne?
Kincsesné szétnézett a konyhában, a leves alatt lejjebb húzta a tüzet, majd a kamrából kihozott pár kekszet, kistányérra rakta, s Vajda elé tette.
– Te, gyermek – fordult aztán fia felé, aki továbbra is Vajdát bámulta –, ne mind lábatlankodj itt, eredj be játszani a testvéredhez!
A gyermek szó nélkül sarkon fordult, s elment.
– De aztán csak szépen! – kiáltotta utána az anyja. – Néha olyan patáliát csapnak, megfájdul az ember feje… – mondta Vajdának magyarázólag, szinte bocsánatkérőn.
– Gyermekek… Tele vannak energiával…
– Nem bánnám, csak ne veszekednének annyit…
Vajdának a nyelvén volt, hogy talán épp a szülőktől tanulják, de aztán jobbnak látta nem mondani. Csak óvatosan, szőrmentén, kérem!
– Ezt – mutatott Vajda a kekszre – nyugodtan beviheti; nekik való.
Az asszony legyintett:
– Kapnak azok. Nem kell félteni őket, rájárnak a kamrában…
– Élelmesnek kell lenni, na!
– Ezek olyanok, mint a tűz lángja! A hely is sír utánuk! Főleg most, hogy vakáció van, nem lehet bírni velük!
Vajda emlékezett, hogy Vikárné, a kedves franciatanárnő is említette a vakációt. Ő, nem lévén gyermeke, nem nagyon tartotta számon. Az újságban (vagy legalábbis a lap digitális változatában) megjelentek efféle közérdekű hírek is, hogy vakációk meg hivatalos munkaszüneti napok, de Vajda bizony unta a híreket. Én nem olvasom az újságot, mondogatta olykor kajánkodva, hanem írom!
A hely is sír utánuk…, ízlelgette magában a kijelentést. Nem tudta elképzelni pontosan, milyen lesz, ha neki is gyermeke lesz, de azt sejtette, nem elsősorban tanulásra, házi feladat előtti görnyedésre fogja ösztökélni palántáját, hanem mozgásra, szórakozásra. Igen, hitványkodásra. Zsigerből gyerekpárti volt (persze, könnyű gyerekpártinak lenni annak, kinek nincs gyereke), így hát az asszony zsörtölődő megjegyzésére is ekképp reagált:
– Kell egy kis lazítás nekik is! Végtére is gyermekek. A játék a legfontosabb számukra!
– I-igen… – mondta meggyőződés nélkül Kincsesné.
– A matek futva tanulható a legjobban. Meg énekelve! – mondta meggyőződéssel a nemrég olvasott tanulmány tételmondatát.
Kincsesné felhúzta a szemöldökét, aha, mondta aztán, de úgy, hogy látszott, nem érti Vajda kijelentését.
Elhallgattak, kifogytak a szóból. Az asszony zavartan köhintett, aztán felszökött a székről:
– Most jut eszembe, legalább egy kicsi kávét… Maradt a reggelről, hamar megmelegítem…
A gáztűzhelyhez fordult, feltette rá a pléhcsuprot, Vajda végigmustrálta hátulról, nem is olyan rossz, a feneke egész formás, nem látszik rajta a két gyerek (esetleg a férje kezenyoma). Csak, ha megfordul, ne repkednének bogarak a tekintetében…
Kincsesné kitöltötte a kávét. Inox csészébe.
– Sajnálom, porcelánom nincs, az uram mind összetörte részegen… – magyarázta közben rezignáltan.
Vajda nagyot nyelt, valahogy úgy, hogy nafene, kezdődik. A kávéhoz nem nyúlt. Nem volt gusztusa.
– Bizony, nem könnyű egy alkoholistával együtt élni, normális háztartást vezetni, a gyerekeket felnevelni, nap mint nap reszketni, mikor jön részegen haza a férjed, mikor kezd üvöltözni, verekedni…
Vajda sajnálta is az asszonyt, meg nem is.
– Hogy az étel se hideg, se meleg ne legyen, mert akkor már repül a tányér… S hogy a főzésben ne mind újítsak, ne rontsam el, ami bevált, hogy az ő kanalát, s az ő villáját tegyem ki az asztalra, mert hanem akkor…
– Ilyen kényes a…?
– Igen, már a gyermekek is tudják, hogy az ő esszcájgjához ne nyúljanak, mert abból hét baj lesz…
– Szóval nehéz természetű…
– Az. De hát, gondolom, van tudomása arról, ami nálunk történik… legalábbis egy részéről…
– Ö…ö…van… – óvatoskodott Vajda.
– Az emberek szeretnek beszélni…
– I-igen…
– Meghát: ezek a falak is vékonyak…
– Azok…
– Sokan kérdezik, miért nem hagyom békén olyankor. Mert hát részeggel úgysem érdemes. De nem tudok hallgatni…, nem tudom eltűrni, amikor látom, hogy megint dülöngélve érkezik, bűzlő szájjal…
– Gyakran részeg?
– Változó. Van, amikor hetekig szinte ki se józanodik… Ha a főnöke megfenyegeti, hogy kirakja a munkahelyéről, kicsit meghúzza magát…
– C-c-c!
– De aztán kezdődik megint minden elölről…
– Ismerős: az új ember is iszik… – próbálta Vajda egy vicc poénjával oldani a hangulatot, de az asszony mintha meg sem hallotta volna, folytatta a magáét:
– Kérleltem, sírtam, szidtam eleget…
– Hát…
– Képzelje, legutóbb már azzal kellett megfenyegessem, többet nem hálok vele, ha tovább iszik… – mondta egyszerre indokolatlanul bizalmaskodóra váltva.
Vajda meglepetten nézett az asszony zavaros szemébe, nem értette, miért ilyen közlékeny, miért pakol ki egyből mindent. Úgy viselkedett, mintha pletykálna, más ügyeiről beszélne.
Mintha megérezte volna aggályait, Kincsesné váratlanul magyarázkodni kezdett:
– Tudom, csodálkozik, hogy miért vagyok ennyire nyílt, hogy tudok ilyen könnyedén beszélni súlyos dolgokról, de meg kell osztanom valakivel a gondjaimat. Muszáj…
– Értem…
– Beszélik, maga szereti a feleségét, gyakran visz virágot neki. Engem nem szeret az uram. Mit tegyek, hogy szeressen?
Vajda meghökkent a kérdéstől, attól is, hogy azt beszélik róla, szereti a feleségét. Ez egyébként jól is esett neki. Az is, hogy számon tartják, hányszor visz virágot. Mielőtt kitalálhatta volna, mit is válaszoljon ennek a kétségbeesett nőnek, az tovább szőtte gondolatait.
– Látszik, hogy tiszteli a nőket, azért is tudok bizalommal lenni maga iránt.
Vajdának valami nem tetszett abból, amit Kincsesné tálalt neki. Valami gyanús volt neki. Mert mi ez a dörgölőzés? Ez a nagy megnyílás? Igaz ugyan, hogy hozzá volt szokva, előtte könnyen megnyílnak az emberek, és szimpatikusnak találják, de ami sok, az sok. Már jött is, hogy szóljon, talán nem ő a legmegfelelőbb ember ehhez a beszélgetéshez, de aztán eszébe jutott, hogy nem kedvtelésből van itt, hanem élete nagy vállalkozását üti nyélbe, így hát hallgatott, és megadóan tűrte, hogy Kincsesné vájkáljon múltjukban.
– Ha tudná, hány keserves éjszakám volt, hányszor zártuk magunkra a gyermekeimmel a fürdőszoba ajtaját! De én vagyok a hibás, nem voltam elég körültekintő.
Vajda értetlenül nézett rá, az asszony pedig magyarázni kezdte:
– Tudja, apósom is pont ilyen volt, mint a férjem. Mennyit verte szegény anyósomat! S most hogy sajnálja, hogy sír utána! Vagy inkább magát sajnálja, hogy egyedül maradt, s nincs akivel szórakoznia? Szegény anyósom erősen vallásos volt, így tudta elviselni azt a rossz életet. Apósom azért is dühös volt, hogy mindig a bibliát bújja. Volt úgy, hogy hazament nagy részegen, meglátta anyósomat a bibliával a kezével, felmérgelődött, kirángatta anyósomat az udvarra, s ráparancsolt, hogy borítsa a fejére a szoknyáját, guggolva járjon körbe, s énekelje az Ave, Mariát, miközben ő hátsóját rugdosta, s eszeveszetten nyerített, kérdezgetve a megalázott asszonyt, hogy ez a szertartás biztosan tetszik a te istenednek, ugye? A gyerekek az utcából odagyűltek, s nevettek anyósomon. Hányszor, de hányszor megalázta azt a szegény asszonyt! Mint most engem a férjem. Pedig mennyit fogadkozott, hogy nem lesz olyan, mint az apja, nem fog inni, nem fog kezet emelni rám soha!
Vajda megpróbálta maga elé képzelni az esetet, és fintorgott.
– Jártak már orvosnál, pszichológusnál? Egy elvonókúra talán… – kérdezte meg aztán, hogy valami okosat kérdezzen, hogy valami érdeklődést tanúsítson, holott egyáltalán nem volt kíváncsi a részletekre.
– A férjem nem akar jönni. Egyszer valahogy elrángattam, megfenyegetve, hogy elválok, ha nem jön, de ahogy az orvos kérdezgetni kezdte, egyszerre feldühödött, elvörösödve felugrott a helyéről, s köszönés nélkül elviharzott. A szégyen majd’ megölt! Azóta nem is hoztam szóba a dolgot.
Vajda elképedve hallgatta az asszony beszámolóját. Közben pedig viszolygott. Ha ennek fele is igaz…
– Nézzen erre a szegény gyerekre! – folytatta az asszony, a fiára mutatva, aki újra kijött a konyhába. – Idegroncs lesz belőle, amíg felnő. A testvéréből is. Mennyit kiabál nekik a férjem, mennyit veri őket, hányszor végig kellett nézniük, ahogy velem erőszakoskodik! Egyszer seprűvel kergetett körbe az asztal körül, ahogy meg akart csapni, leütötte a csillárt, rövidzárlat lett, s meggyúlt a függöny. Hogy megijedt ez a két szegény gyermek! Vinnyogva, nyüszítve próbálták oltani a tüzet, az uram pedig csak röhögött rajtuk, aztán pedig verni kezdte őket, mint akinek eszét vették.
Ez azért kicsit túl erős, nem? kérdezte magától Vajda, de nem szólalt meg, csak a fejét csóválta.
– Szinte nem is bánnám, ha engem gyötör, csak a gyermekeket hagyná békén! – folytatta fájdalmasan az asszony.
Azért te se vagy jobb a deákné vásznánál, a te szádat legalább annyiszor lehet hallani, mint a férjedét! – gondolta magában Vajda, de továbbra sem szólt semmit. Hadd jöjjön ki egyszer az asszonyból, ami kikívánkozik.
– Megkérdezhetné, miért nem voltam körültekintőbb… – folytatta rövid szünet után Kincsesné. – Egy-kettőre hozzámentem, hogy meneküljek otthonról. A részletekkel nem nagyon foglalkoztam. Örültem, hogy kellek neki. Sok mindent nem tudtam róla. Aztán csak dőltek a pletykák, hogy mekkora betyár volt legényként, miféle gazemberségeket követett el süldőkorában. Oda jutottam, hogy én szégyellem magam miatta. Szégyellem, hogy a Kincses nevet viselem. Ha valahol megjelenek, mindig az az érzésem, az emberek összesúgnak a hátam mögött: „na ennek is fájin portéka az ura…!” Maga még nem hallott semmit?
Vajda megrázta a fejét, hogy nem; nem akarta részletezni, hogy ő nemigen szokott meghallani senkiről semmit.
– Na, akkor jobb, ha tőlem hallja! Például ellopta a szomszédjuk dugipénzét, amíg az a templomban volt. Persze, kiderült a dolog, hogy ne kerüljön javítóintézetbe, a nagyapja, aki egészen odavolt a haszontalanjáért, magára vállalta a tettet. Szegény öreget bezárták három hónapra, ő pedig csak vigyorgott, hogy jó móka volt, ilyent még máskor is csinálunk…
– Na, te!
– Gyermekkorában szokott rá az italra is. Az egyéb hülyeségek aztán kimaradtak, de az italtól nem tud szabadulni… Az folyton kell… Olykor maszekel egy kicsit munka után, a kliensek tudják, hogy szereti a püpüt, hát nem pénzzel, hanem pálinkával fizetnek… Próbáltam eldugni, olyan is volt, hogy kiöntöttem…, de aztán megfenyegetett, hogy ha ilyeneket csinálok, mindig a bárban iszik, s nem ad haza egy vasat se…
– C-c-c…
– Ugye, itt a két gyermek, kell a pénz…
– Mindig agresszív, amikor iszik? – kérdezte Vajda szenvtelenül, arra gondolva, hogy ezt minden „szakember” megkérdezné.
Kincsesné fájdalmasan bólogatott:
– Mindig, azaz mégsem, olykor kómába esik, s nem tud magáról. Egyszer elmesélte, ilyenkor rendszerint azt álmodja, hogy megöl valakit, felboncolja, a szerveit beledobálja egy vödörbe, a beleit feltekeri a karjaira, s kimegy az utcára. Csuromvizesen ébred, a szeme zavaros.
Vajda egyre jobban kezdett irtózni Kincsestől, de érdekes módon a feleségétől is. Hogy miért, maga sem tudta pontosan.
Ebben a pillanatban zajt hallottak az ajtó felől, Kincsesné ijedten kapta szája elé a kezét, jaj, tizenegyre jár, ilyenkor néha hazajön tízóraizni a gyárból, gyorsan, bújjon el, ragadta meg Vajda karját, mert ha itt találja magát, megöli, felboncolja, a szerveit beledobálja egy vödörbe, a beleit feltekeri a karjaira, s úgy megy ki az utcára…
Vajda most már végképp nem értette, hányadán áll a dolog. Az asszony eszelőssége jobban megrémítette, mint az, hogy itt kapja Kincses, aki ebben a pillanatban már ott is állt a szobaajtóban. Mogorvának tűnt, de józannak, valami köszönésfélét mormolt Vajda felé, s azzal nekiállt az asszonynak:
– Megint mocskolsz, mi? Megint találtál magadnak valakit, akinek megtömd a fejét hülyeséggel!
– Tudja – fordult Vajda felé –, a feleségem beteg. Hazudozik, történeteket talál ki rólam, rólunk, mindenkinek meséli, aki csak hajlandó szóba állni vele. Képzeleg, s a legrosszabb az, hogy ő maga igaznak hiszi az egészet. S el akarja hitetni mással is. Szóval beteg, érti, beteg!
Atyaég, ez igen, fordulat! – gondolta Vajda. Immár akkor kinek van igaza? Vagy mindenkinek, de csak rendre?
A férfi folytatta:
– Kiszámíthatatlan, mikor mit csinál, mit mond. Dolgozni is emiatt nem jár. Olykor ráakaszkodik valakire, bedumálja neki, hogy ő a legalkalmasabb személy arra, hogy a gondjait meghallgassa, aztán lökni kezdi a képtelenebbnél képtelenebb történeteket.
– Ne higgyen neki, Vajda úr! – szólt közbe kétségbeesetten az asszony. – El akarja hitetni mindenkivel, hogy bolond vagyok, hogy tudja elvetetni tőlem a gyermekeket! Pedig a gyermekek…
A férfi közbevágott:
– Kezded megint a süketségeket, mi? Megmondtam, fejezd be a hazudozást!
– Látja? – fordult Vajda felé. – Olyasmiket talál ki rólam, csodálkozom, hogy egyáltalán köszönnek még az emberek!
Hű, ez aztán gubancos história! – vakarta meg Vajda a fejét, kibogozni nem lehet, talán nem is kell. Egyre kínosabban érezte magát. Attól tartott, összeverekednek előtte. Ki nem állhatta a családi patáliákat.
– Fogadom – folytatta Kincses –, hogy azt mesélte magának, apám kirángatta anyámat az udvarra, s ráparancsolt, hogy borítsa a fejére a szoknyáját, guggolva járjon körbe, s énekelje az Ave, Mariát, miközben ő a pendelyes hátsóját rugdosta, s eszeveszetten nyerített. Talán azt is mondta, hogy gyermekkoromban elloptam a szomszéd pénzét, amíg a templomban ült. Volt szó ilyesmiről, mi? Ha nem egyéb, arról is említést tett, hogy összetörtem minden porcelánedényt a házban, egyszer pedig levertem a csillárt a seprűvel?
Vajda elsápadva bólintott, hogy igen, Kincses dühösen elnevette magát.
– Na, ugye, megmondtam. Egy szó sem igaz az egészből! Ő találja ki. Azt nem említette, hogy olykor delíriumba esem, s azt álmodom, hogy embert boncolok, beleit föltekerem a kezeimre? Azt is? Na, látja, fújom én kívülről a kedvenc sztorijait. Visszahallottam másoktól, akiknek volt annyi eszük, hogy ne higgyenek el mindent ennek a beteges hazudozónak, s megkérdezzenek engem a dolgok állásáról.
– Arról bezzeg nem beszélt, ugye – folytatta a férj mind jobban nekitüzesedve –, hogy ő milyen kéjes örömmel veri a fiainkat?! „Kis csimaszok, pont olyan hülyék vagytok, mint az apátok!” – utánozta az asszony rikácsoló hangját. S ugye arról sem, hogy direkt elsózza, odaégeti az ételeket, vagy nem készíti el idejében, hogy borsot törjön az orrom alá?! És ugye arról is elfelejtett említést tenni, hogy ingeim nyakát a vasalóval direkt összeégeti, zakóimra felemás gombokat varr?! Gondolom, azt mondta, nem tud elrángatni az orvoshoz. Hát tudja meg, én próbálom mindenáron rávenni, hogy kezeltesse magát, de egyre csak azt hajtogatja, egészséges, nincs szüksége orvosra.
Az asszony ekkor sírva fakadt:
– Ne higgyen neki, Vajda úr, csak azért mondja, hogy győzzön meg mindenkit, alkalmatlan vagyok a házasságra. El akar válni tőlem, ki akar rakni a lakásból.
– Jöjjön, nézze csak meg, kinek mit kell hinnie! – Kincses megmarkolta Vajda karját, s a folyosón lévő beépített szekrényhez húzta. Valóban, legtöbb ing nyakán égésfoltok látszottak.
– Ehhez mit szól, mi? – kiabált a férfi. – Jöjjön, nézze meg az ebédet!
Visszavonszolta a konyhába, aztán a kályhához lépett, indulatosan lekapta a fazékról a fedőt. Ahogy a gőz kiáramlott, keserű szag csapta meg Vajda orrát.
– Nem mondom, hogy kóstolja meg, csak szagoljon bele!
Vajda kézfelemeléssel jelezte, hogy köszöni, inkább nem.
– Csoda hát, hogy olykor kikelek a képemből, s veszekedni kezdek vele? – kérdezte a férfi szenvedélyesen. – De nem kell félteni őt, nem hagyja magát! Ha kilép a házból, maga a megtestesült szende szemérem, de itthon olyan, mint egy sárkány! Sokszor egészen kiakad, sikoltozik, dobálja magát.
Vajda gondolkodni próbált, kombinált. Lehetséges, hogy Kincsesné pszichopata vagy valami hasonló? (A lelki nyavalyákhoz viszonylag kevéssé értett.) A férje pedig bánatában iszik? Ehh! De vajon veri a feleségét, vagy nem veri? Vajda hajlott arra, hogy úgy vélje, a verés is csak az asszony kitalációja. Persze, annak híre a tömbházban is terjeng, de igaz voltát ez sem támasztja alá, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy vélhetően az asszony terjeszti.
Hirtelen mehetnékje támadt, felugrott az asztaltól, valami olyasmit makogott, hogy késik el a munkából, s azzal az ajtóhoz lépett. A sarokban azonban egy vödröt vélt megpillantani, benne valami gyanús tartalom, nem is értette, belépésekor hogy nem vette észre. Alig tudta lenyomni a kilincset, hogy átbotoljon a küszöbön, hogy megkönnyebbülten behúzza maga után az ajtót. Odabent ekkor egy pofon csattant. Vagy valami más. Mielőtt megkönnyebbülhetett volna, újra nyílt az ajtó, s kirohant rajta a kisebbik gyermek, amúgy papucsosan. Gyorsan behúzta maga után az ajtót, de jól kihallatszott, amint a testvére belülről üvölti, pont olyan mocsok állat vagy, mint… – itt a kiáltás megszakadt, mintha elvágták volna.
A kisebbik gyermek zavart tekintettel oldalgott el, fülhallgatójában zene szólt, ezúttal olyan hangosan, hogy Vajda is tisztán hallotta az Ave, Maria lágy, fenséges melódiáját.
Vajdának ez túl sok volt. Hétköznapi, „átlagvalóságokhoz” szokott riporteragya nem tudta feldolgozni az élményeket. Tett néhány bizonytalan lépést a folyosón, aztán ernyedten rápillantott az órájára, meglepetten állapítva meg, hogy itt sem ülte ki az órát. Úgy látszik, nem is olyan könnyű egy órán át beszélgetni valakivel.