Húsig rágott közhely

Húsig rágott közhely, hogy a slam poetry meghatározhatatlan, mert hogy ő annyira szabad, meg sokszínű, meg heterogén, fogalmilag nem körüljárható (fúj, gonosz akadémikusok).1 Amikor mégis definícióra kényszerítenek valakit, többnyire a stand up comedy, a hip-hop és a költészet között oszcilláló valamiként pozicionálják. Ebből viszont az jön le, hogy mindháromnak kicsit kevés, ezért kell ennyi támpont, hogy beszélni tudjunk róla. Mintha a három műfaj teljesen elkülönülne egymástól, de a slam volna a nagy közös metszéspont. Persze túlzok, de gyakran tapasztaltam ezt a jelenséget.
A stand up comedy-vel valóban hasonló a fóruma: az előadó közönség előtt mondja el saját szövegét, amellyel hatást akar elérni. Viszont míg a stand up konkrétan nevettetni akar, addig a slam a humor által (is) hatást próbál(hat) meg elérni. Szerintem a stand up akkor a legizgalmasabb, amikor nem csupán a röhögés kiváltása a célja, hanem a humor segítségével társadalmi, egyéni problémákra hívja fel a figyelmet – pl. Louis CK, George Carlin, Bödöcs Tibor stb. Elvégre ez az egyik legjobb eszköz, hogy terítékre kerüljenek igazán releváns történések, mert könnyen fogyasztható, magára irányítja a figyelmet és képes nagyon finom árnyalatokat felmutatni, mindezt nagy célközönségnek. Mert valljuk be, legtöbben a szexizmussal, rasszizmussal, a csernobili katasztrófával, lelki betegségekkel és számos más szociális–történelmi problémával legelőször a vicceken keresztül találkoztunk. Žižek szerint viccelni jóformán bármivel lehet, de fontos a kontextus: ki, hogyan, milyen célzattal süti el a poént, valamint az, hogy mind az előadó, mind a befogadó tudja: itt voltaképp nem a vicc „áldozatán” nevetünk, hanem a helyzet gyógyszerízű iróniáján, ahogy kifordul magából, és gúny tárgyává teszi a kirekesztőt. Az igazán jó poén után nincs önfeledt nevetés, valahol fizikailag is fájnia kell. Ezzel a közös összekacsintással („én ezt nem úgy mondtam”) képes bensőséges viszonyt teremteni. Tehát a humor kiváló kelléke a slamnek, de létfontosságú, hogy a nevettetés mindig eszköze és ne célja legyen – ebben tér el a stand uptól.
A hip-hoppal való viszonya talán kézenfekvőbb, mivel az is előadott költészeti forma. Igen, a rap: költészet. És alapvetően bármely dalszöveg az – de erről számtalan tanulmány született már. Egyértelműen nem minden szöveg működik írásban, ugyanúgy nem minden vers kel életre, ha előadják. Mert lehet, hogy Eminem szövegei veszítenek erejükből, ha csupán olvassuk őket, de ugyanakkor Paul Celan verseit sem javasolnám szavalóversenyre. Viszont eredeti médiumában mindkettő roppant izgalmas, Eminem belső rímei és ritmikája fel se tűnne, ha csak leírva látnám és Celan hermetikusan zárt világa számomra többszöri olvasásra kezd el mocorogni. Ugyanakkor szívesen olvasok Nick Cave-dalszövegeket, és hallgatom Szabó Balázs Bájoló-feldolgozását. És meghallgatnám, milyen az Iliász elrappelve, de el tudom képzelni azt is, hogy a Rókatárgy alkonyatkor előadva a Budapesmód alapjára érdekes track volna. Ráadásul ha a képverseket mára gond nélkül elfogadjuk költészetnek, nem látom, miért lehetne releváns érv, hogy egy-egy slam elveszti súlyát, ha csak olvassuk.
Amennyiben az írásbeliséget tekintjük a költészet etalonjának, akkor ezzel a mozdulattal dobhatjuk kukába az egész trubadúrlírát, a népköltészetet, de ilyen alapon mehet a búsba az Iliász meg az Odüsszea is, elvégre ezek is szájhagyomány útján terjedtek, mielőtt írásba foglalták őket. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a slam önmagában olyan jó, mint az Odüsszea vagy Kádár Kata balladája, de lehet. Alapjáraton azért nehéz a slamről általánosságban beszélni, mert nagyon feltűnő, amikor rossz. Mire egy vers eljut az olvasóhoz, többnyire átesik egy előzetes szelekción – legalábbis ha az elismert fórumokat vesszük figyelembe, mint folyóiratok, könyvkiadók. Ezzel szemben egy slam-versenyen vagy open mic-on az előadó szövege nem feltétlenül esik át egy szűrőn, a maga nyers voltában jelenik meg, így sokkal látványosabb, ha nem működik. Valószínűleg néhányak szemében a slam emiatt kevésbé izgalmas költészeti ág, mint az írott vers. Azonban ez nem delegitimálja a jó slameket. Viszont gyanítom – bár tudtommal nincs erre vonatkozó statisztika, így csupán intuícióimra hagyatkozom –, hogy ha az összes előadott slamet hasonlítjuk össze az összes megírt verssel (publikált vagy publikálatlan), akkor egyenesen arányosan viszonyul a jó slamek aránya a jó versekével.
Azért előadott slamről beszélek, nem megírt slamről, mert a slam közönség előtt előadott költészeti forma. Írásban, hanghordozón rögzített szöveg nem slam (pont úgy, ahogy sem a dráma, sem az előadásról készült felvétel nem színdarab). Ezt olykor slammerek sem veszik figyelembe, ezért neveznek olykor írott szöveget „slames”-nek, hangfelvételt, spoken word videót slamnek. Fontosnak tartom, hogy a slamről annak alapján beszéljünk, amit Marc Smith, a slam alapítója ad néhány pro- és kontradefinícióként arról, hogy mi (és mi nem) a slam:
„A slam költészet. Nem esszé, regény vagy elbeszélés. Néha magába ötvözi a történetmesélést, a retorikát és számos egyéb műfajt, de vonzerejének alapja a költészet.
A slamet előadják. A költeményeket olyan precizitással és professzionalizmussal adják elő, mint bármely performatív művészetet. Ez a slam elsődleges megkülönböztető jegye a Költészet birodalmában (nagy K-val – az előadás művészetének és a versírás művészetének ötvözetében).A slam kompetitív. A verseny nem a lényege, de fontos része. A költők az írott történelem kezdetétől fogva versenyeztek a hencegés jogáért. Ami újszerű a slamben az az, hogy a közönségnek (nem a tanárodnak vagy a Művészetet Definiáló Tanácsnak) van a legnagyobb beleszólása abba, hogy mi számít jónak vagy rossznak.
A slam interaktív. Megkívánja a közönség visszajelzését. A slam aktív partnerként kezeli a közönséget mindenben, amit csinál.
A slam közösség. Olykor családként utal magára, bár néha rosszul működő, de nemzetközi családként, melynek tagjai ugyanúgy szeretik és ünneplik a költészetet, mint annak előadását.
Hogy mi nem a slam, ugyanolyan fontos lehet, mint hogy mi az:
A slam nem csak egy szöveg egy papíron.
A slam nem egy formális versfelolvasás, ahol a közönség passzívan figyel és illedelmesen tapsol, függetlenül attól, hogy igazából mit éreznek és gondolnak.
A slam nem olyan művészeti ág, amely megengedi egy kiváltságos elitnek, hogy eldöntse, mi számít értéknek és mi nem.
A slam nem tehetségkutató műsor vagy szemfényvesztés – hanem egy élmény, mely művészi, szórakoztató, oktató, spirituális, reflexív és legfőképp életeket megváltoztató élmény.
A slam célja nem az, hogy meghatározza, ki a legkiválóbb költő. A slamverseny színpadi eljárás, amely segít a közönség figyelmét ráfókuszálni a művészeti formára – a performanszköltészetre.”2
Tehát a slam nem hip-hop, mert annak szövegét zenei kísérettel adják elő, és elsősorban audio formátumban terjed, és nem stand up comedy, mert a nevettetés nem célja, csupán az eszköze. Nem elsőként és nem először írom le, és gyanítom, hogy nem utoljára, de úgy érzem, még mindig ismételni kell: a slam költészet. Attól, hogy valami slam, még nem lesz jó. De lehet. És ami ekkora tömegeket mozgat meg, arról beszélni muszáj, főleg, hogy már nem csak egyetemi tantervek része, de érettségi tétel is. Smith, bár fontos támpontokat ad, ugyanakkor el is homályosít széthatározásaival, mely annak is betudható, hogy az akadémikus közeggel szemben pozicionálja magát. Az én meghatározásomban a retorika alulról szerveződő újjászületése és szimbiózisa a költészettel. De ezt majd egy következő írásomban részletesebben kifejtem.

Jegyzetek1 Ennek ellenére azért jó néhányan kapcsolódtak a slamről való diskurzusba, ha csak a magyar nyelvterületen megjelent, írásos szövegeket vesszük, akkor többek közt Gyukics Gábor, Selyem Zsuzsa, Szkárosi Endre, Závada Péter, Vass Norbert, Vígh Levente, illetve ott van az izgalmas vita a revizoronline.hu oldalon, ezen kívül különböző fórumokon maguk a slammerek is nyilatkoztak a műfajról (Slam.Pont, a Szépirodalmi Figyelő 2012/6. száma stb.).2 Marc Kelly Smith – Joe Kraynak Take the Mic – The Art of Perfromance Poetry, Slam and the Spoken Word, Naperville, Illinois, Sourcebooks Inc., 2009. 5-6. o. A szerző fordításai.