hotaru no uta – szentjánosbogarak éneke (első rész)

Robert Bosisio alkotása

első felvonás Körülötte kabócák énekeltek, zsongásuk megtöltötte a környék fáit. Föld- és szénaillat terjengett a nyárvégi levegőben, mint egy édes kis álom, amiből még nem ébredt fel. Ezen a helyen mindig úgy érezte magát, mint egy örökké tartó szabadesésben, ahol fogalma sincs, a zuhanás mikor ér véget és merre tart; a mámoros pillanatok mégis magukkal rántják, és a szíve hevesen dobog a soha meg nem történő becsapódástól. A végtagjait simogató fűszálak, a madarak távoli hangja volt az otthona. Annyira megszokta, hogy a természet minduntalan átöleli, és szeretete mindennél ártalmatlanabb, hogy eszébe sem jutott, milyen tőle megfosztva élni.
Kiskorában az anyukája kézen fogta, és elvitte az erdőben egy tisztásra. Megbabonázva bámulta a harmatcseppeket a leveleken, a felfele gomolygó párát és a nyüzsgő életet. Ez után a nap után pedig minden reggel és este elmentek sétálni. Ő mutatta meg neki az összes közeli erdőt, a szomszédok szerény, mégis barátságos házait. Az apukája sokszor ellenezte, hogy egy ennyire fiatal kislány barangoljon az anyukájával olyan helyeken, ahol medvék vagy egyéb, veszélyt jelentő állatok is lehetnek, de végül sosem vetett véget ezeknek a sétáknak.
Sóhajtva dőlt hátra a fűben. Egy fehér ruha volt rajta, pici rózsaszín virágokkal. Néha, mikor nagyon hiányzott neki az egész világ, az egész régi élet, elég volt beletemetnie az arcát, és elképzelte, hogy még mindig két évvel ezelőtt van, hogy örökre abban a végtelennek tűnő nyárban ragadnak. Régebb azt is gondolta, lehet, neki csak tizenhat éve volt élni.
Egészen addig figyelte az égboltot, amíg a lilás-rózsaszínes felhők helyet adtak a szürkületnek. A szél gyengéden cirógatta a karját, mintha soha nem lenne képes bántani. De ez hazugság volt.
Oldalra fordult, hogy figyelhesse a horizont felé tartó madárrajt. A fekete kis pontok ellepték az eget, néha-néha egybemosódva vagy különválva. Szerette az állatokat és a rezdüléseiket figyelni. Kicsit olyan volt, mint belátni a lélek legmélyebb zugaiba.
Minél több percet töltött el a félhomállyal teli mezőn, annál jobban emelkedett felül rajta az idegesség. Hiszen ma kellett beszélnie velük – méghozzá a lehető leggyorsabban. Azért menekült ide, hogy erőt merítsen, de csak még szomorúbbá tette ez a hely – az anyukájának a kedvenc helye. Itt fogócskáztak órákon keresztül a húgával, aki majdnem ugyanannyira imádta a természetet és ezeket a mezőket és erdőket, mint ő; az anyukája itt mondta el neki az estimeséit. Miközben egymás mellett feküdtek a sötétben, a kislány borzas feje a másik mellkasára hajtva, félig-meddig ölelkezve, a kinti világ zaja képtelen volt létezni. Itt fontak egymásnak koszorút a gyermekláncfűből. Ez a hely volt a saját kis csillagnézőjük. A lagymatag szellő betakarta őket, és soha nem is akarta elengedni onnan. Csakhogy a szorításból mindketten kiszakadtak, és mire felnyitották szemüket, a mesebeli világot, ahol csak ketten voltak állandók, porig égették a szavak.
Először csak egy pont kezdett el ragyogni a sötétségben – aztán a többi is jött utána rendezetlen, mégis gyönyörű sorban. Bárhányszor is látta ezeket az élőlényeket, mindig elámulva figyelte, ahogyan bontogatják szárnyukat, hogy aztán fényként szolgáljanak a koromsötétben. Mikor az anyukája elmesélte, hogy a szentjánosbogarak csak néhány hétig képesek életben maradni, miután feljöttek a föld alól két-három év után, elszomorodott. Megkérdezte, hogy a nagyvárosban vannak-e szentjánosbogarak, mire ő lágy mosollyal megrázta a fejét, és azt suttogta, ott másfajta csodák vannak. Nem sokat beszéltek róla, mert mintha valahogy mindig kerülte volna a témát, de az anyukája a hozzájuk egy és fél órára lévő nagyvárosban született és nevelkedett. A lány mindig úgy képzelte, hogy titkon visszavágyik oda, csak nem meri elmondani az apukájuknak, aki egész életében a természettel együtt növekedett.
Az elcsendesülő mezőn szinte hallani vélte, ahogy a hím szentjánosbogarak énekelnek a nőstényeknek. Olyan volt, mint egy néma zene, ami mégis a szívéig hatolt. Az egyre lehűlő levegőbe, a szentjánosbogarak néma dalába és a fölötte elterülő tintafekete égboltba próbált kapaszkodni, hogy oda tudjon menni a házban lévő családtagjaihoz.
Gondolatban ezerszer lejátszotta ezt a beszélgetést. A fejében az apja azt kérdezte, „biztos eztszeretnéd?”, mire ő képtelen volt bólintani. Azt suttogta, hogy „nem”, és sírva fakadt, de rajta kívül senki sem tudta, miért. Ó, hát hogy ne akarta volna! Hiszen már nagyon régóta ez alkotta a kettőséget benne; egész életében azt hitte, ezt akarja. Mikor a képzeletében a „nem”-et mondta, mintha kövek szabadultak fel volna a mellkasából, mert azt az illúziót adta, hogy még egy ideig nem kell döntenie. Mikor a „nem”-et mondta, úgy érezte, elárulja az anyukáját.
Egy bizonytalan mozdulattal felállt, majd nekivágott a ház felé vezető ösvénynek.

második felvonás Mikor behúzta maga után a szúnyoghálós ajtót, a húga szó szerint rávetette magát, annyira örült neki. Vörösesbarnás haja kócos sörénnyé alakult a kanapén fetrengés miatt, de szeme élettelin ragyogott, mintha nem este tíz óra lett volna, hanem legkésőbb déli tizenkettő. Legalábbis a lánynak csak azokban az órákban volt annyi energiája, mint a nála három évvel kisebb húgának aznap – habár belé mindig ilyen sok vagy ennél is több gyűlt.
– Pont jókor érkezel – pillantott rá az apjuk. – Kész a vacsora, méghozzá a kedvenced – húzta ki magát büszkén, mire a lány elfojtott egy mosolyt. A férfi derekára egy giccses konyharuha volt kötve, aminek hátul lévő masnija minden mozdulatnál libbent egyet.
– Igazából az én ötletem volt – súgta oda a kisebbik nővér, majd odament az apukájukhoz, hogy segítsen kitenni az evőeszközöket.
Ahogy a lány elmélyedt a figyelésükben, valami betölthetetlen hiányérzet miatt alakult csomó a gyomrában. A két, számára legeslegjobban szeretett személy olyan volt, mintha nem apa és lányát, hanem egy ikerpárt alkottak volna. Ugyanaz a zabolázatlan haj, ugyanaz a ragyogó, zöldessárga írisz, mintha egymásban a saját tükörképük hol öregebb, hol fiatalabb verziója öltött volna alakot. Mozdulatuk a másik elkezdett mozdulata volt, de ez csak azoknak tűnt fel, akik már egy ideje ismerték őket. Bármennyiszer is látta ezt a leírhatatlan szeretetet és kötődést, amit az anyukájuk után hagyott üres tér csak még jobban megerősített, belül, valahol nagyon mélyen újra és újra megszakadt a szíve. Ha valaki megkérdezte volna, miért hozta azt a döntést, azt mondta volna, hogy „hát ezért”. Pedig az igazat megvallva, mellettük még ebbe is képes lett volna beleszeretni – egyszerűen szüksége volt indokokra, hogy ne bukjon el, mielőtt az egész el sem kezdődött.
Az asztalnál ültek, miközben a nyitott ablakon keresztül hallotta a tücskök nyugtató ciripelését. A szerény konyhában bentrekedt a fülledt levegő, és csak a szúnyoghálón keresztül jött egy kis hűvösség. Ő nem nagyon szólalt meg, az ételt piszkálta villájával. Ez volt az anyukájának a specialitása, és hiába próbálkozott az apjuk, hogy tökéletesen ugyanolyan legyen, mint az, amit ő készített, sosem sikerült. A lány nem merte ezt elmondani, így is egyre jobban bűntudata lett.
Mióta csak az eszét tudta, ebben a nyugalomban élt. Nyaranta kimentek a közeli folyóhoz, sikongatva belelógatták a lábukat, aztán nagyokat nevettek, mikor elkezdték fröcskölni egymást. Mikor ő nyolc, a húga pedig ötéves volt, unalmukban elkezdtek sorban nevet adni a kertben lévő fáknak. Az egyik, akkoriban égig érő fának az Óliát nevet adták, mert a testvére mindig így nevezte Góliátot. Ez a világ, ami körülöttük bimbózott, ezernyi csodát rejtett magában. Mégis… talán pont ez ösztönözte a lányt. Belesüppedt a nyugalomnak nevezett szorongásba. Az idő csápjai megragadták, és minél több estén át figyelte a húgát és az apját beszélgetni és nevetni – sőt olykor énekelni, azon a rekedtes, mélyebb tónusú hangjukon –, annál inkább érezte úgy, hogy neki már nem maradt hely ebben a házban.
– Ha még szójaszószt is tettél volna rá, sokkal finomabb lenne – jegyezte meg a húga.
– Most, hogy mondod, lehet, következőnek kipróbálom – gondolkozott el az apjuk, majd kíváncsian felé pillantott. – Hogy ízlik? Ugye jól ízesítettem? A receptben egy csipetnyi sót ír, de én kettőt tettem, és az adagokat nem mértem ki pontosan – vakarta meg az állát kissé aggódva.
A lány tekintete felé rebbent, majd lesütötte szemét. Még mindig csak pár falatott gyömöszölt le a torkán.
– Finom, csak nemrég ettem, mielőtt megjöttetek volna – válaszolt zavartan. Az igazság az volt, hogy egész délután a kertben és a mező melletti fák alatt ücsörgött, és annyi barackot és almát evett meg, amennyi csak belé fért.
– Akkor jó. – Az apukájának a tekintete felcsillant, majd boldogan elmosolyodott, amitől a szeméből csak egy csík látszott. A körülötte lévő ráncok megsokszorozódtak, de így sokkal kevésbé tűnt idősnek.
Úgy érezte, muszáj most már beszélnie. Nem húzhatja, ameddig már le is jár a vacsora, inkább legyen túl rajta hamar… Hallgatta a természet esti szimfóniáját, miközben az asztalon vergődő legyet figyelte. Szárnyai beleragadtak valamibe, így csak vonszolta testét. Haldoklott.
– Mondanom kell valamit – szólalt meg hirtelen. A hangja annyira üres és szinte érzéketlen volt, hogy egyszerre két villa is megállt a levegőben, és mindketten felé fordultak. Mély levegőt vett, miközben még mindig a vergődő bogarat figyelte. – Úgy döntöttem, hogy elmegyek. Anya szülővárosába fogok egyetemre járni. – Az „anya” szó először megbillent ajkain, majd koppant egyet a padlón. A vége suttogássá alakult, nem volt szokásuk őt emlegetni.
– Éreztem – suttogta az apukája, és pontosan azt a fájdalmat látta felcsillanni tekintetében, amitől mindvégig rettegett.
– Mióta tervezed ezt? – kérdezte halkan a húga.
– Másfél éve – vallotta be szégyenkezve. Nem az apja és a testvére volt az áruló, hanem ő.
Ekkor egy meleg kéz vonta ölelésbe, és megérezte az apukájának a fűrészpor- és mezőillatát. Kiskorában is nagyon szeretett hozzábújni, mert róla mindig a nyár jutott eszébe. Az öleléshez csatlakozott a húga is, majd így álltak némán a konyhaasztal mellett, egymásba kapaszkodva, mint három lehajtott fejű napraforgó. Hát ilyen egy megcsonkított család búcsúzkodása – gondolta, és még jobban magához szorította a két másikat.
Mégis hogy teheti ezt velük? Mi lesz majd, mikor ő nem lesz itt, és ez a két, egymásra túlságosan is hasonlító ember elfelejti, mi is a céljuk? Ha szükségük van valakire, aki az anyukájuk helyett is anya… akkor ki lesz ott helyette? Ki fogja folyamatosan jó modorra nevelni őket, ki fog éjszakánként a síró húgához bújni, titkokat és meséket sugdosni a fülébe? Ki fog nekik énekelni a szentjánosbogarak helyett is?
– Honnan lesz elég pénzed? – jutott eszébe hirtelen az apukájának, miután elengedte a két lányát.
– Gyűjtöttem, és ezen a nyáron sok pénzt meg tudtam takarítani a részidős munkából – mosolyodott el keserűen. Még csak nem is volt rá büszke.
– Az egyetemen kívüli költségeidet én állom – szögezte le az apja, majd a tekintete megpuhult, és elmosolyodott. Mindig, de mindig ezt csinálta. A húg a nővére vállára hajtotta a fejét, és ragaszkodott hozzá, hogy énekeljenek.
És énekeltek. Egészen addig, ameddig mind be nem rekedtek, és a hajnal csendje be nem kúszott a testükbe, fáradtságot hozva. Mikor pedig felmentek, két vékony kéz kulcsolódott össze, és egy kérés veszett el az éjszakában. A tücskök és a hajnaltájt ébredező madarak magukkal repítették, el a messzeségbe.
harmadik felvonás A vonatút érdekes volt. Úgy figyelte az elsuhanó településeket, erdőket és mezőket, mint egy kisgyerek, aki akkor látja először a világot. Régebb is ezt csinálta mindig, az anyukája imádott utazni, és bárhova mentek, rengeteget tudott mesélni az adott helyről és állatvilágról. Annyi mindent tudott, hogy a lány néha úgy érezte, legyőzhetetlen. Tudta, melyik gyümölcs pontosan mikor érik, és hogyan kell gondozni, hogy egészséges és szép legyen mindegyik; ismerte a különböző állatok szokásait, érzelmeket adott nekik, bármennyire nem akarta bevallani. Szinte jobban szerette őket az embereknél. Sok éven át tanulmányozta a különböző fák virágzását, majd a virágok elhullását. A természet számára nem egy használható erőforrás volt, hanem egy folyamatosan lüktető szív. A világ összes szeretete.
Talán az apja ezért mondta egyszer, hogy az anyukája túlságosan szerette ahhoz a körülötte lévő világot, hogy nyugton tudjon ülni. Mint sok dolgot, ezt is örökölte tőle, de benne volt valami abból a ragaszkodásból, ami az apukájáé volt. Minden helyet fel szeretett volna fedezni, csodák végtelen sorát akarta magába szippantani, mégis képtelen lett volna elszakadni az otthonuktól – elég volt arra gondolnia, az anyukája mit tett ezzel.
„Aki meg akar születni, annak egy világot kell széttörnie”, írja Herman Hesse a Demianban. Egyik nap megtalálta a könyvespolcukon, és mikor ezt a mondatot olvasta, elsírta magát. Nem mintha szándékában állt volna; ő sokkal fegyelmezettebb volt húgánál, az indulatait is jobban kezelte az apukájánál. De mikor a szavak az elevenjébe martak, ismét fájt neki az emlékezés.
A pályaudvaron ezer színben tündököltek az emberek, hátukon tömött utazótáska, kezükben bőrönd. Mikor lelépett, orrát megcsapta a fém- és olajszag, ami a fékezés miatt keletkezett. Valahol a közelben cigiztek, a füstöt felé fújta a levegő, és egyből elkezdett köhögni. Az apukája régebb cigizett, de mivel az anyukája rühellte, és elég volt csak a szagát éreznie, legalább két méterrel arrébb ment, maradt a régi pipájával, de azt is nagyon ritkán engedte meg magának. Néha azt gondolta, legalább ez az elmenetele után is megmaradt – talán dacból, talán csupán büszkeségből, de az apja soha többé nem nyúlt egyetlen darab cigarettához sem.
Délután elment sétálni. Szeptember eleje volt, a sirályok alacsonyan repültek a levegőben, a víztükörhöz közel, hogy olykor alá tudjanak bukni. A hőség szinte tapintható volt, a levegő nyúlóssá és ragacsossá vált, mint egy kisgyerek frissen vásárolt vattacukra.
A lány a móló szélén állt, onnan tekintett a messzeségbe. Korábban sosem volt ennyire közel a tengerhez. Itt minden annyira más volt, mintha vidéken az emberek beszorultak volna a mértékegységre szabott világukban, ez a város viszont a végtelenbe nyúlt. Amerre csak a szem ellátott, tenger volt körülöttük, a félsziget másik részén pedig rengeteg utcácska házsorokkal és végeláthatatlan betondzsungelek. Az építmények ott gyökereztek a földben, és az évek során egyre több és több lakóház épült, ahogy terjeszkedett a város. Megfullasztották a természetet, miközben a reklámtáblák mindenki számára egy boldog életet ígértek.
Eszébe jutott, hogy talán tíz vagy annál is több évvel ezelőtt az anyukája is ott állt, ahol ő most, hogy ugyanazt a fülledt, mégis reményekkel teli levegőt lélegezte be; szerette volna úgy érezni, hogy nincs egyedül. Azért is jött el a mólóhoz, mert az anyukája rengeteget mesélt neki gyerekkorában az itteni sirályokról. A tenger vakító kékjéről, hogy itt lenni olyan, mint ez keserédes álom.
Néha azt kívánta, bár képes lenne még jobban hasonlítani rá: olyannyira, mígnem minden szegletét hozzá nem igazította. Mikor kicsi volt, pontosan úgy lépkedett, ahogy tőle látta; tekintetét kifinomulttá és kedvessé varázsolta. De hiába igyekezett, benne maradt minden, amit az apukájától örökölt, nem tudott annyira lágy és érzelmes lenni. Próbálkozásai kudarcot vontak maguk után, és egyre kevésbé tudta kitapintani a határt közte és az anyukája között. Miközben ő foggal-körömmel harcolt, hogy olyan legyen, amilyennek kellett lennie, a saját személyisége lassan elkezdett kifolyni a tudata okozta réseken. Lassanként megfagyott a szíve, és súrolt minden egyes bőrfelületet, amihez hozzáért.
Azon az éjszakán, mikor bejelentette, hogy elmegy, a húga szorosan hozzábújt. – Anya miatt teszed, igaz? – kérdezte elcsukló hangon. Csend. Egymásba kulcsolódó, törékeny kezek. Csak a kezük volt ugyanolyan. – Nem. – Hazugság. Volt bármi is, amit önmagáért tett? – Csak… neked nem hiányzik? – De, nagyon. Tudod, mennyire irigyeltelek? – pillantott rá átható tekintetével. – Téged sokkal jobban szeretett, számára szinte láthatatlan voltam, miután már kicsit nagyobb lettem. És mikor elment… mikor elment, akkor én pár másodpercig örültem – suttogta. – Csapnivaló testvér vagyok. – Te is tudod, hogy ez nem igaz – mondta a lány, és igyekezett nyugodtnak tűnni. A kisebbik bólintott, de szemében egy csepp meggyőződés sem volt. – Megígéred, hogy visszajössz? – Hát persze. Ha nem, akkor élve nyársalhattok fel – tartotta fel a kezét, mire mindketten elkezdtek nevetni. Aztán a húga odabújt hozzá, de a kezét még mindig nem engedte el. Mintha az lett volna az utolsó dolog, amibe kapaszkodni tudott. Az ablakot nyitva hagyták, a kellemes levegő cirógatta tarkójukat. – Nekem te vagy anya helyett. (Folytatás a következő lapszámunkban)

Mezei Zsófia 2006-ban született Marosvásárhelyen, azóta is ott él. Eddig a Dr. Bernády György Általános Iskolába járt. Ez az első közlése. A Helikon Amit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának különdíjasa.