.svg)
A „szerencsétlen művész”. Néhány szempont Bodor Péter munkásságának értékeléséhez címen közöl a Korunk idei 1. számában tanulmányt Orbán János (nem azonos Orbán Jánoska költőnkkel és sorozat-vendéglősünkkel, hanem „művészettörténész” és „Maros Megyei Múzeum”). Bár Orbán János tanulmánya bevallottan csak részlete egy majdani nagyobb műnek, mégis, úgy vélem, hozzá kell szólanom, mert már ebben az előzetes vagy bevezető tényfelsorolásban találni olyan nézőpontokat, amelyek – félrenéznek, azaz nem a Bodor Péter-jelenség lényeges vonásait láttatják.
Annak idején az volt az eredeti tervem, hogy a legendát (úgyis nevezhetném, hogy a mendemondákat) egymásra fektessem és megrajzoljam, hogyan alakul mesévé egy ténybelileg jelentéktelennek is beállítható életrajz fénytörésén keresztül láttatva, magának a történelemnek is egy részlete. Különösen Kőváry László „tanúskodása” buzdított fel arra, hogy közelképben mutassam be a valóság bizonyos torzításait. Kőváry, egyrészt olyasmikről tudósít, hogy Bodor „örökvilágló lámpát” szerkesztett, másrészt „egy tapintással papírt, a másikkal abból bankót teremtett”, holott, Kővárynak bejárása volt „magasabb körökbe”, s mindennek utána járhatott volna; annál is inkább, mivel Szamosújvár, ahol éppen abban az időben raboskodott Bodor, Kolozsvártól, kocsival, kevesebb mint félnapi járás. Ám a főkormányszéken is megtudhatta volna, hogy első, nagy perének esetében, a hamisító készüléket eredetileg nem is ő fabrikálta; és azért bukott le, mert rossz volt a nyomdafesték, amit használt, s a bankjegyek maszatosak lettek.
Ám ne gyalázzuk szegény Kőváryt: a bírákon kívül senkit sem érdekelt a valóság; gépjárművet szerkesztett, díszkertet telepített, a zenélő kút mellett szélorgonát és mindenféle csengő-bongó, muzsikáló szerkezeteket állított, mégis hírnevét két nem-valóságos „csínytevés” alapozta meg:
Az első a küszöb alá helyezett bankóprés; hogy aszongya, valahányszor rálépett valaki, az nyomtatott egy hamis bankót, még a detektívek is, amikor érte mentek; a másik nagyromantikus csíny: amikor halálra ítélték, és vitték lefejezni, az volt az utolsó kívánsága, hogy még egyszer lemehessen a zenélő kútba; megengedték neki, lement és „kivett egy szeget”, a kút többet nem zenélt, és senki sem tudta soha többé megjavítani!
Ezek a kitalált, már-már eulenspiegeli-ízű motívumok éltették a hírét, nem a valóban nagy szaktudást kívánó egyéb munkái, mint hídépítés, útkövezés, gépjármű-konstruálás. Ezért az első regényváltozatom nagy csattanója az volt, hogy amikor az egész országban egyetlen gépjármű sem létezett, Marosvásárhelyen, e később oly „autós lelkű” városban többször is árvereznek egyet – és nem akad rá vevő! A járművet a kortárs iratok három módon említik; először tettestársa vallja, Páll Sámuel órás: akkor ismerte meg, amikor a híres szekeréhez egy termometrumot készített, később az iratokba „magától menő szekere”, még későbben: magától menni pretendált szekere” fordul elő…
Az ember élete nemcsak kapcsolódik kortársaiéhoz, hanem azok élete is része az övének, ezt hiányolom Orbán János tanulmányában. Akkoriban, amikor Bodor Péterrel foglalkoztam, rögeszmeszerűen uralkodott el rajtam egy megfigyelés: ahol valami különös, érdekes, rendkívüli jelenség felmerül, ott kerül egy másik ugyanolyan is! Példákat Kolozsvár történetéből szoktam felhozni: a régi Kolozsvárnak 380 utcájában nem született egy király se; de a 381-ben, egy kis utcában kettő: Mátyás és a szomszéd épületben Bocskai István!
Bodor Péter gépjármű-építő kortársát, Rajka Pétert megemlíti Orbán (különben nem tudtam kideríteni, hogy volt-e valami dolguk egymással?), de a díszkert és mulatókert-építő kortársáról nem tud! Pedig ilyen is volt: J. Houchard, francia emigráns (bonapartista lehetett, mert egy „Elba szigetet” telepített Vásárhelyre), akivel eleinte nagyon jó viszonyban volt Bodor, később vele is pereskedett.
A pereskedés oka az volt, hogy első fogsága idején Houchard, aki vendéglős is volt, rendszeresen ebédet küldött be a börtönbe, hitelbe. Mikor Bodor fogságából szabadult, nem volt hajlandó ennek árát megfizetni, mondván, neki sem fizet a város akkoriban végzett munkálataiért; a város viszont azzal érvelt, hogy a szóban forgó három év alatt végzett munkálatai során nappal friss levegőt szívott s olykor a vasat is levették róla!
A kútépítésben is volt egy elődje, egy nemes nevű rendőrkapitány. Ám más különleges alakok is léteztek akkoriban a városban, nemcsak a két Bolyai! Első letartóztatása idején a vizsgálóbírója Peielle Vince. Az Investigatio Bodorianna kéziratában a hosszú időn át folyó kihallgatások a Bűn és bűnhődés jeleneteire emlékeztetnek. Amíg Raszkolnyikov–Bodor, a vizsgálóbírót hol Harry Baur, hol Jean Gabin vonásaival képzeli el a mai mozilátogató, tévénéző. Intelligens, szívós, szigorúan atyai, de a hasonló foglalkozású jogászok intellektuális szadizmusa hiányzik nála! Amikor Bodor összeomlik, és mindent bevall, a bíró nem nyugszik bele, hogy mindent magára vállaljon, kicsikarja belőle bűntársait is. A késfenésre, hogy miért vállalt mindent egyedül magára; Bodor azzal felel, hogy a másik kettő családos ember!
Egyébként a Rovarcsapda című regényem főhőse nem is Bodor Péter, hanem dr. Végh Rudolf könyvtáros. A regényben ő ír regényt Bodor Péterről, olykor saját alakját is belévetíti. E típus ma is jellemző az értelmiségre; Oblomovnak nevezhetném, ha ugyanakkor ne volna szinte elviselhetetlenül szorgalmas az apró munkában. Szorgalma azonban sohasem hozza meg a társadalmi sikert, a széles körű elismertséget. Született szegény ember és ez Anouil szerint már metafizikai kérés, nem szociológiai! Három ismerőst foglaltam össze alakjában, ám csak Kelemen Lajos nevét említhetem meg.
Kelemen Lajos, amilyen nagy tudós volt, éppen olyan kaján. Gyűlölte a mágnásokat, akiknek hagyatékát egy életen át dolgozta fel, és iszonyatos történeteket tudott elfajzott grófokról és vérengző baronesszekről. Nagyon szegényen élt, de azért kóbor macskákat etetett, és igyekezett elhelyezni őket. Egy filozófia szakos egyetemi tankáderről azt terjesztette, hogy a háború alatt, kamaszként, hitlerjugendista egyenruhában parittyázta – a macskákat! Amikor (talán ‘49 októberében) Bánffy Miklós kiutazott Magyarországra, Kelemen Lajos, saját elbeszélése szerint, kiment a kolozsvári vasútállomásra és így búcsúzott tőle: „Üdvözlöm kegyelmességedet abból az alkalomból, hogy nyolcszáz esztendő után, családja végre elhagyja Erdélyt!”
Másik, modellemül szolgáló kollégája a „maximális igényesség” prófétája volt. Amikor a háború alatt egy szimfonikus zenekar érkezett Vásárhelyre, megkérdeztem tőle: Tetszik jönni este a koncertre? Ugyan! – kiáltott fel. Egy szimfonikus zenekar erejét azon mérik, hány hárfájuk van! Ezeknek mindössze egyetlen egy! Csak nem képzeled, hogy hajlandó vagyok hallgatni egy ilyen gyenge együttest! (Borzongva gondolok vissza rá: maga Dohnányi Ernő vezényelt, többek közt Liszt Les Preludes-jét; ami egy életre meghatározta az ízlésem, sőt a lelkületem, botfülű létemre! Mi mindenből kimaradtam volna a következő 72 év alatt, ha ráhallgatok!...) A háború után panaszkodott, mennyire el van szigetelődve az ember a nagyvilágtól. Miért nem tetszik rádiót venni? – kérdeztem… Rádió? Mi az? Vagy oroszul beszélnek, vagy arabul énekelnek!
Amikor 1954 őszén Kolozsváron, a Farkas utca 8. szám alatt, a volt Erdélyi Múzeum levéltárában felkerestem Kelemen Lajost, hogy: „Igazgató úr, kérem! Szeretném segítségét kérni; Bodor Péterről szeretnék adatokat keresni.” Ekkor színpadiasan kezdett szaladgálni az irattartó állványok között, leguggol, magasba ágaskodott: „Akkor itt, azt az alsó sort, innét a falig! Amott azt az egész felső sort, ott bent. Tessék átolvasni…” Olvastam egy kerek esztendeig, nem találtam semmit. Egyszer csak odalép hozzám Dani János, az álomlevéltáros, egy levéllel; egy aranyospolyáni földbirtokos írta volt Jósika Miklósnak, többek közt arról szólt, hogy ott náluk Bodor Péter egy vízimalmot épített, függőleges „perpendicular álló” tengellyel, s noha két mérnők előzőleg kinevette a tervét, a malom ragyogóan működik stb.
Szaladok a levéllel kelemen Lajoshoz, aki azonnal elkezdte szóról szóra fejből idézni s azt is pontosan megmondta, melyik állványon, melyik iratkötegben volt a helyén. „De akkor – kérdeztem méltatlankodva –, miért nem tetszett, a tavaly...?” Kipirosodva felugrott az íróasztala mellől és kiabált: „Mert az nem úgy van, kérem, hogy maguk csak úgy bejönnek ide és lehalásszák a más munkájának az eredményét! Tessék kérem dolgozni! Tessék megtanulni dolgozni!” Ennek következtében mérgesen abbahagytam a módszeres kutatást, többé nem mentem a levéltárba. Nem jártam utána két fontos mozzanatnak: esetleges szerelmi kapcsolatainak és 1848-as szereplésének. Ennek a hibának a következményei aztán jelentkeztek Végh Rudi kéziratában is.
Noha Végh, arra a kérdésre, igaz-e hogy Bodor Péter azért építette a zenélő kutat oda, mert az Apolló palotában lakott akkoriban egy lengyel hercegnő, s annak így akart éjjeli zenét adni? – mogorván legyintett: Az ember életében nincsenek lengyel hercegnők! … Ennek ellenére, mégis bevett egy felszínesen megírt, idillt Rédey Claudiával, a világszép arisztokrata nővel, hiszen egy időben laktak mindketten Erdőszentgyörgyön; és micsoda egy regény volna: titkos, esztelen szerelem nélkül? Ilyenek nemcsak Kelemen gyanúsítmányaiban léteznek! Ezek voltak a regénynek messze a legrosszabb oldalai; mert – kitalációk!
A másik, a szabadságharccal kapcsolatos ügy: az emberek, ha ismernek egy híres – hírhedt – nevet, minden kortárs-eseményhez hajlandók hozzáfűzni. Amikor a székelyek 1848 őszén felprédálják Szászrégent, Vásárhelyen sokan tudni vélik, hogy Bodor Péter is ott volt s jól megszedte magát. Végül maga a régeni polgármester cáfolja meg a rágalmat! Akkoriban Bodor az egyik faluban öntött hat orgonasípot; a szomszéd román faluban rögtön tudják, hogy kinn járt Bodor és öntött hat ágyút! Én magam is egészen röpke módon megpendítettem, hogy Bodor dolgozott volna Bem tüzérségének, a szájhagyomány szerint… Sok-sok idő múlva levelet kaptam Komán János költőtől (Maroshévízen volt tanár), hogy utánajárt, az egy egészen más Bodor volt! Nem is Péter, és nem vásárhelyi; s valóban gyártott tüzérségi gyutacsokat, amint olvasható a csíki Hadi Lap mellékletében is, a Csíki gyutacsban. Én levélben megköszöntem Komán adatát s azt javasoltam neki, közölje a saját neve alatt egy folyóiratban miután ez komoly egyéni felfedezés. Erre nem válaszolt.
A regényben nemcsak Végh Rudi lesz primitív gyilkos áldozata, hanem három másik szereplőt és egy idegent is megöltek volna az utolsó sorokban.
A regény úgy végződik, hogy az elmegyógyintézetbe zárt ügyészt a volt főnöke a klinika kertjében vigasztalja: „Nem lesz semmi más dolgod, a Somostető bizonyos pontján és a Maros-part egy szakaszán az előírásos rovarcsapdákat elhelyezed, naponta pontosan ellenőrzöd őket, és kimutatást készítesz. Különben jó szemed van. Hátha felfedezel valami ismeretlen bogarat, és azt fogják elnevezni! A vörös hajú ügyész tátott szájjal volt főnökére meredt. Leült a behavazott virágágyás szélére, és percekig nem tudott magához térni a kacagástól.”
Utána ez következett – volna:
„Felpattant a klinikai épület hátsó ajtaja, és kitódult az udvarra a minisztériumi vizsgáló bizottság. Mögöttük ott ugrándozott Bisztrai Ata kárörvendő, izgága arccal. A vörös hajú köpenye zsebéből pisztolyt rántott elő és pontosan a homloka közepébe lőtt. A következő pillanatban egyszerre dörrent három lövés: a főügyész, a vörös hajú és a bizottság ezredes tagjának fegyveréből.”
A könyv szerkesztője azonnal kitörölte ezt a záró bekezdést. „Ha valamelyik kollégádnak adják ki véleményezésre –mondta Dáné Tibor –, nemcsak e sorokat hagyják ki, hanem az egész regényt eláztatják. A szocializmusban ugyanis nem szokás ölni. Ugyebár?”
Azt hiszem, Dánénak tökéletesen igaza volt. És akkor az elmaradt mottó helyett a cikk végére írhatom Kelemen Lajos egyik életbölcsességét: Az ember soha senkinek nem tehet szívességet anélkül, hogy abból valami kellemetlensége ne származna!
