Hol van a mi határa? – Száz Pál és Márton Evelin beszélgetése a Kolozsvári Magyar Napokon

Augusztus 23-án a Bulgakov kávéház terasza Száz Pált és legújabb kötetét látta vendégül a 15. Kolozsvári Magyar Napok keretén belül. A Helikon hasábjain a hónap kiemelt szerzőjét a Helikon munkatársa, Márton Evelin kérdezte legújabb, Felszámolt temetők könyve című kötetéről.

Márton Evelin az utazásokra élezi ki a beszélgetés elejét, kihangsúlyozza azonban, hogy itt egy többsíkú utazásról beszélhetünk, hiszen nem csak útirajzok sora ez a kötet, szövegekben is történik utazás. Izgalmas, kis híján meghiúsult ideútjáról Száz Pál elmondja, hogy noha sokat utazik, Kolozsváron mégis most jár másodszor, és újra a Helikonnak köszönhetően, számára tehát Kolozsvár és a Helikon között egyfajta szinonimikus viszony van. A meghívott abban tudja a szövegekben történő utazást megragadni, hogy számára úti élmény és szövegélmény szorosan összekapcsolódnak; izgalmasnak találja, ahogyan egyes terek szövegekkel töltődnek, ezáltal a tér mint irodalmi tér kezd el működni. Érdekli a helyek emberi vonzata, hogy mi az, ami költői pluszként dúsíthatja a látott képet. Például mennyivel rétegzettebben épül fel egy város, ha a Villon nyomában járó József Attilát követő Jékely Zoltánt olvasva indulunk utána. Az utazásban az a legfelemelőbb, mennyire emberekhez kötődik: hogy a személyes emlékek (úgy a sajátunk, mint akár a másoké) rávetítődnek arra a kulturális csomagra, ami ott lakozik.

Korábbi beszélgetésükre hivatkozva Márton megkéri, hogy meséljen Szarajevóról, hiszen a kötetből is érezhető, hogy különleges kapcsolat fűzi hozzá. „Szarajevó egyfajta femme fatale” – kezdi a szerző. Van annak a városnak szerinte valami furcsa jellegzetessége, hiszen maga a tér is gyönyörű, mégis kulturálisan nagyon összetett, és felkeltette érdeklődését, hogy látni lehet, ahogyan a kollektív traumák beépülnek egy térbe. Ezzel a kíváncsisággal egyszerre fogalmazódott meg benne, hogy ha meghalni talán nem is, de élni érdemes lenne itt, hogy megismerhesse a mentalitást, azt, ahogyan a nyelv szól, az utcán elkapott mondatok melódiáját, és végül egy posztdoktori ösztöndíjjal élt is a városban. Itt volt lehetősége figyelni, és jó magyar módjára amerre járt, mindent összerabolni – nyilván intellektuális értelemben. Inspiráló volt számára a sok nem ismert történet, a mondatfoszlányokból elcsípett esetleges narratíva lehetőséghálója. Ezért is kérdéses a kötet valósághoz való viszonya, hiszen nincs benne fikció, mégsem egy objektív városkép.

‍

‍

Ennyi idegenségélmény és izgágaság mellett érzed magad valahol otthon? – veti fel Márton Evelin. Száz Pál saját megítélése szerint nem olyan nagy migráns, mint amennyire a kötete e köré a tapasztalat köré épül. „Persze, bármikor be tudnék pakolni egy bőröndbe úgy, hogy abból egy-két hónapra ellegyek.” Eltöpreng azon, mi is az, hogy otthon, hiszen bevallása szerint nem tudja magát pozsonyinak nevezni, az a város maga az idegenség, ott is idegennek érzi magát, csak az egy másfajta idegenség-konstelláció. Úgy, ahogy otthonra lehet találni egy könyvben is akár, ezzel egyidőben az olvasás is folyamatos elmozdulás. Pozsonyhoz való viszonyát úgy írja le, mint egy város, amihez adaptálódni tud, megbékélni vele azonban nem. Jelenlegi lakhelyén, Dévényújfaluban (ami Pozsony egy városrésze) szerinte minden rossz megtalálható, ami a faluhoz kapcsolható, és minden rossz, ami a városhoz. A moderátor mindenesetre megnyugszik, hogy innen meghívottunk hazamegy majd valahová.

A kötetben látható fotókra terelődik a szó, a könyvet ugyanis a szerző saját fotói illusztrálják. Ennek kapcsán leszögezi, hogy nem ért különösebben a fotózáshoz vagy a kompozíciókhoz. Pusztán dokumentatív, szemléltető céllal kerültek bele a kötetbe a fotók, nem azok művészeti értéke miatt.

A beszélgetés végéhez közeledve Márton Evelin a bogumilokról, majd a határsávokról kérdezi Száz Pált, akinek köszönhetően betekintést nyerhetünk egy olyan közösségbe, akik dacból áttértek az iszlám vallásra, mert sem a pápa, sem a pátriárka előtt nem hajoltak meg. Majd zárásként végigkövethetjük gondolatmenetét a határok képlékeny, átrajzolható természetéről, a nyelv birtoklásának lehetetlenségéről: „Mi az, hogy a mi nyelvünk, hogyan birtokolható egy nyelv, meddig tart ez a mi, hol van a mi határa?” – gondolkodtat el. 

‍