Hogyan vág vissza az irodalom?

Kiknek szól ez a könyv? – teszi fel a kérdést Nényei Pál Az irodalom visszavág első kötetének előszavában, s ha megnézzük a háromkötetesre sikeredett irodalomtörténet öndefiníciós kísérleteit, Nényei kérdésfeltevése indokoltnak tűnhet. Nényei olyan irodalomtörténet megírására vállalkozott, amely elsősorban a fiatalokat célozta meg – s ebből ered a könyv minden erénye és hibája is. A háromkötetes irodalomtörténet legnagyobb pozitívuma, s ezt szögezzük le mindjárt az elején, hogy épp a fiatal olvasókra való odafigyelés miatt könnyebben befogadható, „mókás irodalomtörténetet” (II. 19.) tart a kezében az olvasó, ez azonban nem válik lebutított, zanzásított változattá. „Így aztán egyre nehezebb lesz áttekinteni az egészet… Én viszont az egészet akarom megírni. Az irodalom történetét” (II. 24.), írja Nényei, aki az irodalmi problémaköröket igyekszik azok teljes valóságában megeleveníteni, feltárni azok kontextusait.
Az előszóban sarkított példákon keresztül szólíttatik meg az elképzelt olvasók két véglete: a jótanuló, illetve a rossztanuló. Ironikusan, görbe tükröt tartva példázza így Nényei az irodalommal szembeni átlagos viszonyulásmódokat, és egyben azt is eléri, hogy minden olvasótípus megszólítva érezze magát. Érdemes hát Nényei könyvét afelől közelíteni, ami valójában szeretne lenni: irodalomtörténet a fiatal generációnak. Egyértelműen elhatárolja magát a lexikonszerű megoldásoktól, nem ebbe az irodalomtörténet-koncepcióba szeretne beférkőzni, meglehetősen erőteljesen vélekedik például a világirodalmi lexikonokról:
„De ha te megelégszel a magolással, ha valami nem tetszik, akkor olvasd tovább ehelyett a könyv helyett a Világirodalmi lexikont. Abban aztán nem fog senki traktálni olyan kérdésekkel, hogy mi a hit. Ott csak a »tananyag« van.” (II. 57.)
A lexikonszerűséget egyébként Nényei azáltal kerüli el, hogy nem írja tovább azt az irodalomtörténeti narratívát, amely néhány kanonikus szerző és annak műve mentén követi végig pontszerűen az irodalom alakulását. Nem szerzők életrajzának egymásutániságába szerveződik az irodalom története, hanem képek, toposzok, problémakörök alakulása mentén, ezáltal olyan narratív struktúrát nyújt, amely pótolja a mindig felfeslő réseket, hézagokat. Annak ellenére, hogy alternatív irodalomtörténetet ajánl, nem lép fel a kizárólagosság igényével, nem szándéka helyettesíteni a szakirodalmi ismereteket. A három kötetet ajánlatos a saját maga által kitűzött céljain belül olvasni és értelmezni, s nem szerencsés olyasmit számon kérni rajta, amire eleve nem is vállalkozott. Legerősebb motivációjaként az olvasás aktusának, az irodalom vizsgálatának, a kutatómunkának és a jelentésrétegek boncolgatásának népszerűsítése rajzolódik ki. Mindemellett Nényei nem tagadja a közte és célközönsége között tátongó generációs szakadékot, még ha helyenként fárasztóan jópofáskodónak is tűnik, de ezekre a helyzetekre szinte kivétel nélkül reflektál: „Úúú, ez nagyon menő és nagyon klassz és szexi! – örvendezik a jótanuló olyan szavakkal, amelyekről a felnőttek azt gondolják, hogy fiatalosak” (II. 8.).
Habár a kötetek narrátora minduntalan írói szerepkörben szólal meg, letagadhatatlanul ott húzódik mögötte a tanári identitás is, annak minden tapasztalatával, nyitottságával, érzékenységével, amitől egy tanár jó tanár lesz. Ez a kettősség mindhárom köteten végigvonul, s ha folyamatában olvassuk a köteteket, láthatóvá válik, amikor az egyes fejezetek között fellélegző, az egyes fejezetekhez visszacsatoló, szüneteket tartó elbeszélő kiszól képzelt olvasóihoz – ez azonban nem mindig hat természetesnek. Ott érződik a leginkább egy nagyon finom elegye az írói és a tanári énnek, amikor mindenki számára befogadható és szórakoztató párhuzamokat von a korszakok közé.
A szerző által teremtett karakterek olykor váratlanul vágnak közbe, kérdeznek, hozzászólnak, vagy éppen hevesen ellenkeznek és unalomra panaszkodnak. Szükségszerűségük vitathatatlan, egyrészt érzékletesen szemléltetik azt, ami egy átlagos magyarórán bármikor előfordulhat, másrészt az olvasóban felmerülő kérdéseknek is hangot adnak. A felszólalások gyakoriságával kapcsolatban a szerző teljes mértékben megtalálja az egyensúlyt, szemben az elbeszélő és a diákok között kiéleződő, végletekig nyújtott és már eltúlzott párbeszédekkel, amit alkalomadtán heves indulatokkal átitatott felkiáltásokkal zár le az elbeszélő: „Mondj, amit akarsz. Legyőztelek” (II. 381). Ennél több azonban sajnos nem rejlik a karakterekben, olykor mintha felfedezhető lenne mindkét figura részéről a jellemfejlődés: a rossz tanulót néha magával ragadja az irodalom, a jótanuló pedig kezdi belátni, a tárgyi tudás nem minden, azonban ezeket a jeleneteket idő előtt mindig elvágja az író. Bár ez betudható lehet annak a ténynek is, hogy a harmadik kötettel korántsem érne véget Az irodalom visszavág.
Nényei Pál a könnyed és a szórakoztató stílusa ellenére olyan összetett témákat dolgoz fel, amelyek sok esetben még az iskolai tanórákból is kimaradnak. Amikor olyan nagy kérdéskörökbe ütközik, hogy hogyan is lehetne a mitikus, illetve a biblikus világképeket összeegyeztetni a mai felfogásokkal, nem hátrál meg, érzékenyen közelít az esetleg nehezebben befogadható vagy megosztó témákhoz. Az író nem törekszik a végső igazság kimondására, nem próbál meg erőteljes értékítéleteket kinyilvánítani, például nem teremt alá-fölé rendeltségi viszonyt a tudományos és mitologikus világkép között: „Van-e otthonosabb hely annál, mint amit mi magunk építettünk? A tudomány tud ennél többet? Vagy: nem ugyanezt teszi a tudomány is?” (I. 24.) Nényei az olyan komoly kérdéseket is, mint például, hogy mi a hit vagy mitől lehet modern a Biblia, nagyon sajátos párhuzamokkal oldja fel.
A kötetnek egyik legnagyobb erőssége a szerző által megteremtett – olykor akár meredeknek, szokatlannak ható – párhuzamokban rejlik. Egyértelműen érezhető, hogy ezek által találja meg a vágyott közös hangot a fiatalabb generációval. Az a mód, ahogy néha már-már görcsösen igyekszik minden irodalmi kérdéskört aktualizálni, szintén gördülékennyé teszi a masszív hármas kötetegészt, az irodalom vizsgálatával való megbarátkozásnak ugyanis, úgy véljük, jó előszobája lehet egy isaurás, trónokharcás, vagy Jézus és Sztálin közt analógiát teremtő párhuzam. A beavatástörténet felől megközelített Odüsszeusz és Hófehérke alakjának egymás mellé helyezése, valamint az alma szimbóluma felől tanulmányozott Parisz, Hófehérke és Éva csak töredékei azon példáknak, ahol a szerző újszerű és releváns kapcsolódási pontokat talál. A szavak jelentésének változékonyságát Lázár Ervin Dömdödömjének karakterén keresztül érzékelteti, a nyelv teremtő erejéhez pedig egyszerre képes kapcsolni akár a pletyka működési mechanizmusát vagy az ismert bibliai sort is: Legyen világosság! A mindenki számára közeli tapasztalatokat stabil alapként hozza játékba, hogy ezekre később eredményesen építhessen. Az általános emberi tapasztalatok taglalását közhelyesnek is érzékelhetnénk, de párhuzamainak ereje épp ebben rejlik. Az, ami közhelyes, az ismert is, ahhoz mindannyian tudunk kapcsolódni, az általánostól az elvont vagy ismeretlen felé haladás remek fogódzókat nyújt az olvasó számára.
A párhuzamok mögött a szerzői attitűd milyensége a leglényegesebb, hiszen a régi irodalmi szövegeket a távolság ellenére sem eltávolítja, nem egy kellemetlen, de szükséges alapnak tartja, hanem az irodalomról annak kontinuitásában beszél. Így egy olyan narratívát alkot, amely képes az egyes ókori szövegeket, szerzőket, problémaköröket önmagukban és önmagukért vizsgálni, azok fő kérdéseit nem mai irodalmi kérdések előzményeiként tekinteni, hanem bizonyos szempontból máig aktuálisokként. Nényei hangsúlyozza: az irodalom voltaképpen úgy vág vissza, hogy az olvasó komfortzónáján kívül kezdődik. Ennek az irodalomkoncepciónak a legfontosabb tézise, hogy ókori, középkori vagy akár kortárs szövegek egyaránt képesek az azonosulás kiváltására, a stabilnak hitt identitás kimozdításra, az elbizonytalanításra: „A matematika biztonságot nyújt. A bölcsészet a bizonytalanba taszít, önmagaddal való találkozásra és szembesülésre kényszerít.” (I. 169.)

Nényei Pál: Az irodalom visszavág 1. – Léda tojásaitól az Aranyszamárig, Tilos az Á Könyvek, Debrecen, 2015; Nényei Pál: Az irodalom visszavág 2. – A Paradicsomkerttől a Pokol kapujáig, Tilos az Á Könyvek, Debrecen, 2016; Nényei Pál: Az irodalom visszavág 3. – A hit fényétől az ész világosságáig, Tilos az Á Könyvek, Debrecen, 2019.