Hogyan olvassunk?

– Tolsztoj, Mikes Kelemen, Vörösmarty és a többiek – Egyik kedvenc román költőm, Doina Ioanid írja Sündisznó-szelídítő ritmusok című poémájában:
„Újabban nagyon divatba jöttek a boldogságról szóló tanulmányok. Mindent megtudhatsz, ami érdekel. Vége a kételkedésnek. Ezek a tanulmányok még a fémkereső szerkezeteket is lepipálják. Pontosság és hatékonyság. De vajon mennyi a te boldogságod együtthatója az éjszaka közepén, amikor megjelenik a sündisznó, befurakodik az ágyadba, és megtelepedik a hasadon? Miféle modern tanulmány tudná mérni hangos rágcsálását, hogy aztán százalékká alakítsa át?”
Nagyon egyet tudok érteni Doina Ioaniddal abban, hogy a „Hogyan legyünk boldogok?” típusú könyvek semmit se érnek az éjszaka közepén, amikor megjelenik a sündisznó (hogy ez a „sündisznó” mit akar jelenteni, azt mindenkinek a fantáziájára bízom). Pedig tényleg szakad le a könyvesboltok polca a kedélyjavító, bestseller-gyanús könyvektől! Hadd idézzek ide két ilyen, egészen friss „csináld magad”-kötetet a családi könyvtárunkból: 13 éves Vica lányom megnézte A vezércsel című sorozatot a Netflixen, meg is vette rögtön Polgár Judit Legyél te is bajnok! című könyvét. Lesz-e sakkvilágbajnok Vicából? Nem tudom. Aztán: még karácsony előtt megérkezett a tiszteletpéldányom Lackfi János Hogyan írjunk verset? című kötetéből.1 A feleségem el is olvasta gyorsan, szerinte egészen „mai” könyv – bár az anapesztusokat továbbra sem hallja a versekben. Nyilván, a feleségem nem versírást akart tanulni, hanem – egy oktatási központ ügyvezetőjeként – a módszer érdekelte őt, az tudniillik, ahogy Lackfi megpróbálja közel hozni a verset a mai fiatalokhoz.
Túlzás-e részemről, ha Polgár Judit és Lackfi könyvét is besorolom a boldogságról szóló „füveskönyvek” közé? Nem beszélve arról, hogy én is a nagyképű Hogyan olvassunk? címet írtam az olvasónaplóm fölé. Honnét van nekem bátorságom ilyesmihez? Az addig rendben van, hogy felkérésre íródik ez az olvasónapló, de van-e nekem egyedül üdvözítő módszerem az olvasáshoz? Természetesen nincs; retirálok is gyorsan, kijavítván a Hogyan olvassunk?-ot Így olvasok én!-re… illetve rákanyarodva végre az olvasmányokra.
Nos, a próféta-Tolsztoj Három aggastyán című, erkölcsnemesítő novelláját olvastam éppen, amikor – „az éjszaka közepén” – megjelent a sündisznó. A Tolsztoj-novella sztorija amúgy (mint kiderült) közismert vándortörténet: aggastyánék a tengeren hajóznak, kikötnek egy szigeten, ahol egy remetét hallanak rosszul imádkozni („Áldott legyen az Isten” helyett „Átkozott legyen az Isten”-t mond). Megtanítják neki az ima helyes szövegét, tovább is hajóznak, a remete viszont elfelejti a jó szöveget. Ijedtében elkezd szaladni – a víz tetején! – a hajó után, hogy tanítanák meg neki ismét a jó szöveget. Látván a csodát, aggastyá­néknak leesik a tantusz, hogy Istennek nem a száj, hanem a szív imája számít.
De hiszen én olvastam már ezt a történetet, Mikesnél is, Vörösmartynál is! – mondtam magamban. A pontos szöveghelyekre persze nem emlékeztem, de így legalább alkalmam volt újraolvasni Mikest is, Vörösmartyt is! Ha nincs Tolsztojnak ez a novellája, ki tudja, mikor vettem volna elő ismét őket?! És tényleg ott van a történet Mikes 1757. december 29-i, utolsó előtti levelében. Szakad meg a szíve az embernek, mikor azt olvassa, hogy „Már mi csak ketten maradtunk Zai úrfival, mi vagyunk az legutolsók, mert utoljára hagyott minket az Isten”. De hálát kell adni ezért is Istennek – mondja Mikes –, és kérni, „hogy ne hagyja el ezután is a szegény bujdosókat”. „De ne szájjal kérjük, mert az emberek a szájat hallgatják meg, de az Isten a szívet tekénti, valamint történt egy szent remetével.” És leírja röviden a történetet, „zanzásítva”, ahogy manapság egy-egy regény tartalmát foglalja össze az internet (megkímélendő a fiatalokat az olvasástól). Zanzá­sítva, mondom, de micsoda nyelven! Másutt egyszer már leírtam, hogy a Törökországi leveleknél szebben nem is kezdődhetett volna a magyar széppróza – nekem legalábbis utolérhetetlenül szép Mikes nyelve, hiszen gyermekkoromban nagyapámék – túlzás nélkül mondhatom – gyakorlatilag ezt a nyelvet beszélték Lövétén. Hadd álljon itt a remete történetének Mikes-féle foglalata, hátha valaki kedvet kap ehhez a nyelvhez:
„Egy püspök a tengeren utozván, a hajósok egy sziget mellé a hajót megkötik, a püspök maga mulatságára a szárazra kimegyen. Amint alá s fel járna, egy kis gunyhócskát láta a fák között, hogy talám valamely ember laknék ott. Egy kis ablakocskához közelítvén csak csendesen, emberszót halla, és mintha valaki imádkoznék. De mint elcsudálkozék, hogy az, aki bent volna, eszerént imádkozék: átkozott legyen az Isten. Ezeket a szókot pedig szüntelen mondja vala. A püspök nem állhatván, bémene az emberhez, és mondá néki: atyámfia, ne azt mondjad, hogy átkozott az Isten, hanem áldott az Isten. A remete úgy kezdé mondani. A püspök hogy erre megtanította volna, visszátére a hajóhoz, és megindula a hajó. A remete pedig azalatt elfelejté, amit tanult volt, és észrevévén, nagy sebességgel kezde a püspök után futni. A hajó távul vala már a parttól, de a remete nem vigyázva arra, ha a földön vagy a vízen futott-é, néki csak az imádság volt az esziben. A püspök és akik a hajóban valának, nagy csudálkozással láták, hogy a remete a tengeren futna utánok. Aki is a hajót béérvén, kiáltá a püspöknek, hogy elfelejtette volna az imádságot. A püspök látván a nagy csudát, mondá néki: atyámfia, csak úgy imádkozzál, amint eddig imádkoztál.”
Hát igen. S mi minden van még a …levelekben! „töltjük, húzzuk, vonjuk az időt…” S ahogy már a …levelek elején is folyton biztatja magát, hogy nem kell kétségbeesni… Nem ártana külön is „mikesezni” egyet…
Ahogy Vörösmarty A szent embere is megérne egy külön misét. Ugyanaz a sztori, háromrészes versben elbeszélve. Megsózva-borsozva Vörösmarty mániáival, úgymint család… haza… „És a hála / Értök szálla / Évről-évre a nagy éghez, / A nagy égnek istenéhez.” Mert a haza már szabad (1845-ben!), „vére ifjú koszorúja is felzsendüle”, szóval a remete is megnyugodhat: „Amit vár, nem földi jó; / Lelke túl jár a világon, / Ajkiról szent imaszó / Száll az égbe hálaszárnyon”. Szent imaszó, csak éppen rosszul mondva: „És imája vad, kegyetlen, / Gondolatban tiszta, szent bár” stb. – a történet vége ugyazan, mint Tolsztojnál és Mikesnél: „Mondd tovább is bátran szent imádat, / És ne rettegj semmi földi vádat”. Szegény Vörösmarty! Vajon miről akarta meggyőzni magát A szent emberrel? Hiszen alig egy évre rá jött Az emberek: „Az ember fáj a földnek”; „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!”…
Hogyan olvassunk tehát? Fogalmam sincs. Mint a fentiekből is kiderül, én eléggé összevissza, rendszertelenül olvasok, szörnyen összefirkálva minden egyes könyvet. De Mikesékhez biztosan vissza fogok még térni. A Törökországi levelek belső borítójára például egészen szép „reménytelenségi görbét” rajzoltam…

Jegyzet

1 Lövétei egyik verse példaszövegként szerepel Lackfi kötetében, ezért járt neki tiszteletpéldány. (A szerk.)