Hogyan lett a vén székely szamarából többfejű sárkány? – 25 éves a Székelyföld folyóirat

A rendszerváltást követően több olyan folyóirat indult, amelyek napjainkra teljesen megszűntek: ez a Székelyföldre nem igaz, a kulturális havilap idén ünnepli fennállásának huszonötödik évét. Zsidó Ferenc főszerkesztővel, Fekete Vince és Magyarosi Sándor szerkesztőkkel Karácsonyi Zsolt, a kolozsvári Helikon főszerkesztője beszélgetett augusztus 20-án a Bulgakov Irodalmi Kávéház udvarán. 

„A székelyekről elsőre talán nem pont az irodalom jut az emberek eszébe, hanem például a bicskázás” – így szólt Zsidó Ferenc provokatív felvetése, a Székelyföld kulturális folyóirat azonban a bicskázásnál vagy pityókatermesztésnél többet közvetít a székelységről. Karácsonyi Zsolt rövid felvezetőjéből kiderült, igen „ropogós helyen” van a magyar nyomtatott lapok palettáján, és Székelyudvarhelytől Ausztráliáig terjedő gazdag előfizetői hálózattal rendelkezik. Volt olyan olvasó, aki kifejezetten azért fizetett elő, hogy a következő hónapban felfedezze a nevét a folyóirat végén feltüntetett előfizetői listán – és igencsak meglepődött, amikor megtudta, hogy a Székelyföld szerkesztői jó néhány lapszámmal előre dolgoznak, és nem fog az előfizetést követően azonnal megjelenni a folyóiratban. 

‍

A Székelyföld kulturális havilap Ferenczes István csíkszeredai költő, író kezdeményezésére jött létre, megalakulásában fontos szerepet játszottak az akkori Megyei Tanács-elnökök, valamint Bogdán László és Farkas Árpád támogatása, akik főmunkatársakként segítették a lap megjelenését. Sajnos az alapító szerkesztők közül nem tudott senki sem jelen lenni, így Fekete Vince „rangidős” szerkesztőként vette át a szót, felidézte Szilágyi István intő szavait azokból az időkből, amikor még a Helikont szerkesztette, mely szerint sem vallási, sem nemzeti, sem faji alapon nem lehet kikezdeni senkit a lap hasábjain, és ez azóta is fontos szempont a folyóirat gondozásában. 

‍

Az irodalmi szövegek szerkesztőjeként Fekete Vince egy évek óta ismert problémára hívta fel a figyelmet: vannak olyan folyóiratok, amelyeknek a legjobbakkal kell versenyezniük, ha jó szerzők jó szövegeit akarják közölni, ilyennek látja a Székelyföldet is. Nem ismeretlen ez a hierarchikus rendszer az erdélyi folyóiratok életében, ahogy az jelenség sem, hogy alkalomadtán egy ismertebb magyarországi szerző visszakérdez a folyóirat nevét hallva, hogy „az mi?” Ez kissé lehangoló tud lenni bármely irodalmi lap szerkesztőjének, azonban nem csüggednek. 

‍

Zsidó Ferenc arra mutatott rá, hogy a folyóirat továbbra is egyfajta egyensúlyt igyekszik megtartani. Jelenleg a Székelyföld egyfajta közvetítői szerepben, „a régió nagykövete”-ként működik – Ferenczes Istvánt idézve „a Székelyföld révén fölkerült Székelyföld az irodalmi térképre”. Ennek az egyensúlykeresésnek azonban megvan a maga árnyoldala is, egyesek túl korlátoltnak, míg mások túl szabadelvűnek vélik a lapot; vagy „túl székely”, vagy nem eléggé az. Kicsit olyan a Székelyföld helyzete, mint a Heltai-fabulában a vénemberé, akit lépten-nyomon megszólnak a járókelők, ha a szamár előtt vagy után ballag, esetleg szamárháton igyekszik a vásár felé, vagy dühében a vállára veszi az állatot. Jelenleg a folyóiratot szerteágazó tevékenységéből adódóan egyfajta „többfejű sárkányként” tudná leírni, amely nem csak a szépirodalom és irodalomkritika, hanem a történelmi és néprajzi tudományok terén is jeleskedik. A Székelyföld néprajztudományi rovatával Mirk Szidónia Kata foglalkozik, ő azonban épp szabadságon volt, így nem tudott részt venni a lap kolozsvári bemutatóján.

‍

Magyarosi Sándor a lap legújabb munkatársa, aki Molnár Vilmostól vette át a lap történelmi anyagának gondozását. Elmondása szerint igyekezett még jobban szakmai irányba terelni a rovatot: „Vigyük ki a székelyeket a nagyvilágba, és ha elmentek maguktól, akkor keressük meg őket” – vallotta munkájáról a szerkesztő. Történész végzettségéből adódóan másfajta megközelítést alkalmazott, próbálta megtartani a történelmi rovat Székelyföld-központúságát, ugyanakkor fontosnak tartotta kiszűrni a kevésbé szakmai írásokat, elvégre a „valódi történelem sokkal izgalmasabb” bármilyen hangzatos kitalációnál. A történelmi rovat szerkesztőjeként azt is nagy sikernek tartotta, hogy meghívták Romsics Ignác történészt Csíkszeredába egy előadás erejéig (így tavaly például ő kapta a Székelyföld-díjat). 

‍

Röviden kitértek a folyóirat több vállalkozására is, például a Székelyföld Galériára, amely évente 2-3 kiállítást tárt az érdeklődők elé, ez az ütem azonban a koronavírusjárvánnyal némiképp lelassult. Nem szűnt meg azonban a galéria, jelenleg Léstyán Csaba a folyóirat októberi „születésnapjára” készül egy ünnepi összeállítással. A Székely Könyvtár-sorozat egy másik jól ismert sikertörténete a folyóirat szerkesztőségének, a könyvsorozat egyik szerkesztőjeként Fekete Vince elárulta, eredetileg százkötetesre tervezték, így minden év tavaszán és őszén öt-öt új kötettel készültek el (a kötetek népszerűségéből adódóan pedig akadt olyan szerző is, aki megkereste azzal, hogy valamilyen távoli ágon ő is székely, igazán „bevehetnék” a többiek közé). Színes és gazdag válogatásnak tartja a Székely Könyvtár-sorozatot, amelyből átfogó képet lehet kapni a székelységről. Ő a kortársak szövegeit gondozta, azonban sajnos több kortárs székely szerző elhunyt a könyvsorozat indulása óta. (Magyarosi Sándor ennek kapcsán hamar előrukkolt azzal a ráolvasással, hogy „szerkesszen téged a Fekete Vince!”, mire ő megígérte a jelenlévőknek, Magyarosi lesz a következő a sorozatban.)

‍

A szerkesztőségen belüli baráti élcelődés margóján zárásképp elhangzott pár emlékezetes anekdota a folyóirat huszonöt évéből. Többségük az évente kiosztott Székelyföld-díjak köré szerveződött – különösen a Székely Bicskarend Díjat illetően, amelyet a lap olyan szerzői kapnak, „akik nem tudnak a bicskával bánni” (vagyis nem székelyföldi származásúak). Mint kiderült, voltak olyan meghívottak, akik a veszélyesen éles bicskát próbálgatva el is vágták magukat a pengével, így az ujjuk köré csavart törölközővel vagy épp kilyukadt farmernadrágban folytatták az ünneplést. 

Bicskát ugyan nem tettek ki az asztalra, az ajándékba hozott Székelyföld-példányok azonban hamar és balesetmentesen elfogytak a beszélgetést követően. 

‍