„Hogy semmi se menjen veszendőbe” – Interjú Hellmut Seiler költővel, műfordítóval

– A neve mellett ez áll: német költő, műfordító, szatíraíró, az erdélyi Kőhalomban született, 1953-ban. Jelenleg Németországban, Backnangban él. Hogyan tekint vissza a múltra, pontosabban milyen lelki örökséggel távozott Erdélyből, és milyen nyereséggel járt az áttelepülés Németországba? – Csupán a kérdés első része annyira átfogó, hogy szinte eláll a lélegzetem: a múltam végül is az egész eddigi életem! És megvoltak, ahogyan mondani szokás, a magaslatai és a mélységei. Erdély kulcsszerepet játszik benne, a tájak, a gyermekkori emlékek, mindenütt szűkölködés; mi, gyermekek, az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején minden egyes cipóért és mozijegyért lökdösődtünk és verekedtünk… Télen hó hullt, felcsatoltuk fa síléceinket és korcsolyáinkat, amilyet ma már csak múzeumban lehet látni. Tavasszal a várkertben ibolya volt és hóvirág, és hónapos retek a szomszédasszony kertjében. A szomszédasszonynak megvolt a teljes Karl May-kiadás, mint a „tanítónő fia”, kivételesen kölcsönkaptam őket, akárcsak R. L. Stevenson és Jules Verne könyveit. Ezek az első olvasmányok szintén formáltak engem…
Kérdése második részéhez: a művelődésre kedvezőtlen feltételek ellenére a kőhalmi általános iskolában és a brassói német nyelvű líceumban kifejezetten magas volt a színvonal, néhány kiváló tanárnak köszönhetően. A Honterus Líceumban való érettségim után, 1972-ben a nagyszebeni germanisztika szak ezt az „örökséget” továbbvitte. Körülbelül a tizedik osztályban kezdődött el a leválás, a felszabadulás a hivatalosan rámparancsolt neveléstől, egyfajta renitens viselkedés, lázadásra és dacolásra való hajlam, amely azóta sem múlt el teljesen.
Kérdése harmadik részéhez: az író per definitionem szócső, politikai. Németországban gyakran figyelmen kívül hagyják, illetve csak akkor kerül előtérbe, ha – a rövid életű médiák számára legharsányabb módon – feltűnik, például, amint az már megesett, egy lírikus az irodalmi vetélkedőn a borotvapengével nyilvánosan megkarcolta a homlokát, hogy magára vonja a figyelmet. A műveltség hiányáról itt mifelénk már unok is panaszkodni – ezáltal nem lesz kisebb… Az anyanyelv rohamos ütemben történő elszegényedésével és megrontásával kezdődik. De mindenképpen az érthetőség nyereségeként interpretálható: a „látni” kifejezésre mintegy 30 szinonima közül csak egy van használatban…
– Élete mélységei közé tartozik feltehetőleg, hogy 1985 és 1988 között nem gyakorolhatta a szakmáját és publikálási tilalom alatt állt Romániában. Hogyan élte meg ezeket az éveket? – Mint egyértelműen mély vágást, bár számoltam vele: elvégre megszokott volt a tanárok elbocsátása, ha kitelepedési engedélyért folyamodtak. Ezeket a vágásokat egyszerre több területen is megéreztem:

1. Elveszítettem gimnáziumi tanári állásomat; ezt követően még aznap a helyi, marosvásárhelyi Nemzeti Színháznál, amelynek az igazgatója ismerősöm volt, helyezkedtem el színpadi kellékesként, színfaltologatóként;

2. Többé nem publikálhattam semmit, a már megtervezett nyilvános felolvasásaimat törölték. Meglepő meghívás érkezett 1986 januárjában Nagyszebenből az ottani germanisztika tanszék egykori vezetőjétől, Georg Scherg regényírótól. Odautaztam tehát, a közönség már összegyűlt (a felolvasást az újság is meghirdette), amikor az utolsó pillanatban megérkezett Georg Scherg, és letörten, minden további magyarázat nélkül tudtunkra adta, hogy a rendezvényt lefújták. Néhány személyt, köztük engem is, meghívott magához aznap este.

3. Állítólagos barátaim elkerültek, főként miután nyílt levelemet Tudor Postelnicuhoz, az akkori belügyminiszterhez, a BBC, a Deutsche Welle és a Szabad Európa Rádió (a román nyelvű adás) sugározta – ezek a „barátok“ Marosvásárhelyen átmentek az út túlsó odalára, amikor megláttak. A magántanítványaimat is megfélemlítették, az egyébként keresett angol- és németnyelv-óráimat nem igényelték többet.

4. A tömbházlakásomat 1985 tele és 1988 szeptemberi kiutazásom közötti időszakban a távollétemben átkutatták, és – amit nem tudtam – bepoloskázták, azaz beépítették a falba a rádiókészülék csatlakozó dobozába a lehallgató készüléket (ahogyan azt a 870 oldalas CNSAS-aktám „tanulmányozásakor” megtudtam). A levelezésemet jobban átfésülték – a Német Szövetségi Köztársaság akkori külügyminiszterének, Hans-Dietrich Genschernek a Német Írók Szövetsége vezetőségéhez a „Hellmut Seiler-ügyben” írt levelét, amelyet nekem továbbítottak, úgyszintén csak 2009-ben olvastam el Bukarestben, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál. Nyilvános lokálokban is lehallgattak, ha barátokkal (vagy „barátokkal”) beültem oda, amint azt a dossziémból (D. U. I. = Dosar de Urmărire Informativă) megtudtam.

– Milyen momentumot emelne ki az életéből? – Amikor először kedvem támadt verset írni; tizennégy voltam, és a vers valójában a kicsúfolása volt annak, ami akkoriban elterjedtnek számított. Így hangzott (még ma is tudom):
ÉJSZAKA
A traktorok pihennek.A park padjai frissen festve.A vasaló végigsimítja a nadrágot.Éjszaka.
– A Helikon olvasói lírikusként ismerik. Pályakezdő kötete – Die Einsamkeit der Stühle (A székek magánya) – verseskönyv, amelyet a kolozsvári Dacia Kiadó jelentetett meg 1982-ben. További könyveit végignézve két, rövidprózát tartalmazó kötet kivételével verseket nyújt az olvasónak. Miért részesíti előnyben a lírát a rövidprózával szemben? – A líra az ember nyelvi megnyilatkozásának legsűrítettebb formája.
– A rövidprózára visszatérve: mennyiben más írásmód ez, mit hoz magával a műfajváltás? – Valóban, már gimnazista koromtól írok rövidprózát is: kezdetben hangulati és ritmikus prózát írtam, R. M. Rilke, Wolfgang Borchert, Heinrich Böll vagy Johannes Bobrowski írásainak szellemében. Azután felfedeztem a szatírát – azóta nem kerestem többé a témákat, a témák találtak meg engem; úgymond az utcán hevertek, a mindennapok abszurditása a szocialista önkény- és hiánygazdálkodás idején minden fantáziát felülmúlt. Ez a folyamat a kitelepedés után tovább folytatódott: az anyag megkeresi a formát. Ha az az érzésem támad, hogy versekkel nem lehet eléggé védekezni, szatírát írok. Egyébként: éppoly összehasonlítható eredménnyel. De már néhány ember nevetését a felolvasóesteken sikernek könyvelem el.
– Kap-e a szerző visszajelzést a felolvasások alkalmával? Hogyan működik az irodalom közvetítése az online térben zajló felolvasásokon? – Több mint egy éve az irodalmi emléknapok, felolvasások és fesztiválok is csak online zajlanak. Ez egyfajta távolságot és sterilitást kölcsönöz az eseményeknek, és a működő technika sem tud megtéveszteni. Ha a résztvevő szereplők ismerik egymást, a fellépések elevenebbnek tűnnek, mint amilyenek valójában. De a fizikai közelséget a legjobb technika sem tudja kompenzálni. Hiszen éppen ez a tulajdonképpeni varázsa egy felolvasóestnek, egy többé vagy kevésbé ismert személyiség fellépésének: valóságosan jelen van, egészen közel, kézzelfoghatóan! Öt egyetemen tartottam időközben felolvasást. Tapasztalatom szerint a hallgatók bátortalansága, hogy kérdést tegyenek fel, az online távolság révén sem csökkent. Ez nem jelenti azt, hogy ne hangzottak volna el jó kérdések, de a visszacsatolás nem ugyanaz, mint a fizikai jelenlét esetén. De a koronaidőszak után lehet, elterjedtté válik ez a változat is, mintegy kiegészítve a hagyományos oktatást. – Könyveit olvasva feltűnik, hogy a versek az évek során egyre rövidebbek lettek. Egészen friss, 2021 januárjában megjelent kötetében – Gnomen: Gedankensplitter und lyrische Launen (Gnómák. Gondolattöredékek és lírai hangulatváltozások) –, amint a címe is jelzi, tömör, lecsupaszított egysorosokkal vagy kétsorosokkal is találkozunk. Miért, hogyan jutott el ehhez a szűkszavú formához? – Alapvetően, ha nem is ér el semmit: hogy korunk bőbeszédűségével a tömörséget állítsam szembe.
– Az olvasó rendszerint kíváncsi arra, hogyan születik a vers. Ezzel kapcsolatban mit osztana meg velünk? – Először feltűnik valami különös dolog, az összeillőség hiánya; ideális esetben eszembe ötlik hozzá valami: egy találó megfogalmazás, találó forma; ha nem, akkor keresem azt, és „csiszolom”, amíg úgy vélem, hogy készen van a vers. Az első szövegváltozatot gyakran odaadom a feleségemnek, hogy olvassa el: ha valamit nem ért, akkor rosszul csináltam valamit.
– Mi készteti írásra? – Hogy semmi se menjen veszendőbe.

– Irodalmi munkásságának nem csupán az írás, de a műfordítás is lényeges alkotórésze. Több román szerző, így Rodica Draghincescu, Ioan Flora, Emilian Galaicu-Păun, Robert Şerban verseit is németre ültette, és a ludwigsburgi Pop Verlag irodalmi kiadónál publikálta. Fordít-e jelenleg? Milyen szempont játszik szerepet a fordítandó művek, szerzők kiválasztásában? – A jelenkori román költészet átfogó antológiáján dolgozom, Schwebebrücken aus Papier – 36 rumänische Lyriker címmel (Lengőhidak papírból – 36 román lírikus), egy berlini kiadónak; még ebben az évben megjelenik. A jelenleg élő „nagy nevek” köztük vannak, nem szeretném felsorolni itt őket; kétharmaduk Eminescu-díjas költő, a további egyharmad személyes vonzódásom, a frissességével és eredetiségével lepett meg és győzött meg engem.
– Hogyan tekint a műfordító szerepére? Mit gondol a műfordításról? – Nem lehet meghatározni, csupán körülírni: ha a hangulat, az atmoszféra átjön a célnyelvbe, sikerült a fordítás. Mintha érzékeny, sérülékeny értéket szállítanánk át a sebes sodrású folyón – és szinte sértetlenül érne partot.
– Nem csupán a fordítói munka folyamatát tapasztalta meg, de azt is, hogy milyen, ha lefordítják. Verseit több nyelvre is átültették, többek közt román, magyar és angol nyelvre. Milyen élmény, amikor szerzőként olvassa versét egy másik nyelven, amelyet maga is ért? Esetleg ugyanazt a verset két műfordító tolmácsolásában? – Fölöttébb szívesen olvasom a szövegeimet más nyelveken, akkor is, ha ezeket nem ismerem kielégítően, mint pl. a franciát és a magyart: olyan, mintha meglepetésszerűen új öltözékben találnám magam, amely egészen váratlan módon mutat meg – vagy olyan tulajdonságokat emel ki, amelyeket egyedül nem ismertem volna fel magamban. A fordító személyisége pedig főszerepet játszik benne – tevékenysége a költőével minden tekintetben egyenértékű.
– Több irodalmi díj kitüntetettje, a Német Írószövetség és a Nemzetközi PEN tagja, 2014-től az Exil-PEN főtitkára. Ugyanakkor folyamatosan ápolja kapcsolatait az erdélyi szász írókkal, továbbra is jelen van publikációkkal, felolvasásokkal az erdélyi német irodalmi életben. Kezdeményezésére létesítették a Rolf Bossert-emlékdíjat. Mondana nekünk erről többet? – Rolf számomra a legeredetibb romániai német szerző volt és marad. Szinte feledésbe merült. Egészen jó barátok, szellemi rokonok voltunk, gyakran megkerestük, meglátogattuk egymást. A kezdeményezésemre egy vállalkozó kedvű csoport által életre hívott díj sikerrel szegül szembe a feledés homályával.
– Milyen helyet foglal el a romániai német irodalom Németországban? – A romániai német irodalom visszavonhatatlanul bekerült a német irodalomba, a német nyelvterület négy irodalmának egyikeként tartják számon, és komolyan veszik. A szakmai gyakorlatban ez sok irodalmár számára mégis látszatélet, a nyilvános észrevétel lehetősége kisebb. Lírikusként a szerzőnek kettős akadályt kell leküzdenie: a kiadók által nem kedvelt, mert nehezen eladható műfaj, valamint a számos negatív előítélettel terhelt származás akadályát. Mindamellett az eredet fontossága idővel elhalványodik, amint a „haza” jelentése is: magában és magával hordozza mindenki.


Hellmut Seiler
Németországban élő költő, szatíraíró, műfordító. A Brassó megyei Kőhalomban született 1953-ban. Germanisztikai és anglisztikai tanulmányait Nagyszebenben végezte, majd Marosvásárhelyen tanított. 1988-ban telepedett ki Németországba. Irodalmi munkásságát több díjjal is kitüntették, pl. a Würth-díjjal (2000) és az Irseer Pegasus díjjal (2003). A Német Írószövetség és a Nemzetközi PEN tagja, 2014-től az Exil-PEN főtitkára.