Hogy olvasnak Kertész Imrét Ruandában?

Beata Umubyeyi Mairesse ruandai származású francia írónő első regényében, a frankofón világ számos jelentős díjával (Prix Étiophile, Prix des Racines et des Mots és Prix des Cinq Continents de la Francophonie) kitüntetett Tous tes enfants dispersés-ben egy francia kamasz fiú levelet küld Ruandában élő nagyanyjának, amelyben beszámol egy félresikerült iskolai találkozásról a holokauszt egyik túlélőjével. A fiatal fiú azt a (számára örökölt) traumát próbálja tétova szavakkal megosztani, amit a ruandai népirtást túlélt nagyanyja és az onnan csodával határosan megmenekült édesanyja megtapasztalt, de az idős, roskatag látogató, talán mert a hallókészüléke nem működik rendesen, csupán néhány semmitmondó szót mormol válaszul. A trauma elbeszélhetetlen, kimondatlan, és a kívülálló számára megérthetetlen marad, még akkor is, amikor kimondottan erre a célra gyűltek össze az emberek­­­ – gondolhatnánk –, talán a levélíró is így gondolja. A levél címzettje maga is megtapasztalta már a szavak értelmetlenné válását, hiszen korábban éveken keresztül hallgatott.

A levél írója azonban írónak készül, és nincs író, aki lemondhatna a szavak erejéről: az elmaradt katartikus történet leírása helyett hát egy frissen olvasott könyvet küld nagyanyjának ajándékba. Ajánlásként annyit ír róla, hogy a mű szerzője „Kertész Imre, a holokauszt idején nagyjából annyi idős volt, mint én, szarkasztikus stílusa pedig rád emlékeztet” – írja a levélben. A ruandai népirtást túlélő nagymama és a holokauszt-túlélő, Nobel-díjas magyar író egy kamasz fiú gondolataiban azért kerülhetnek egymás mellé, mert hitelesen szólnak (és hallgatnak) arról, amire nincsenek szavak.

Az 1994. április 6-tól július közepéig zajló száznapos ruandai népirtás, amelynek a becslések szerint kb. egymillió halálos áldozata volt, olyan felfoghatatlanul brutális, véres atrocitás, amely Európának ezen a keleti felén, ahol akkoriban éppen a délszláv háborúra figyeltünk, viszonylag kevés figyelmet kapott, és bizonyára ma is keveset tudunk róla.

Ilyen értelemben is fontos könyv lehet Beate Umubyeyi Mairesse regénye, de az emlékezet és kegyelet szerepét megerősítő információközlés csak az egyik, talán legkisebb értéke ennek a regénynek. Az igazi erénye az, ahogyan a gyász, a szenvedés, a túlélés, a gyökértelenné válás történetein keresztül megteremti a megérkezés, a nem felejtésben nyerhető megbékélés narrációját. A száznapos öldöklést hutu ismerőse könyvesboltjának pincéjében átvészelő Immaculata és gyermekei, a félvér származása miatt szerencsével Franciaországba menekülő Blanche és a gyerekfejjel katonának álló, az átélt borzalmakba belerokkanó, majd öngyilkossá váló Bosco története az átélt borzalmak ellenére egyszerre tanúságtétel, traumaelbeszélés és jóval több azoknál.

‍

Ahogy Kertész Imre Sorstalanságában is az elbeszélhetetlen megjelenítésének eszköze, a nyelv kap kiemelt szerepet, itt is fontos, cselekményszervező jelentőséget kapnak a szavak, illetve azok hiánya. A népirtás miatt egymástól elszakadó három generáció képviselője: anya–lány–unoka, Immaculata–Blanche–Stokely újra egymásra találásának története voltaképpen három nyelven keresztül valósul meg: a regény eredeti francia nyelvét mindegyre átszínezik a kinyarwanda nyelvből vett kifejezések, szólások, közmondások. Ahogy ebben a nyelvben az ejo szócska egyszerre jelenti a tegnapot és a holnapot, úgy fonódik egybe a regény szövetében is a múlt és a jövő, amelyben a hősöknek a traumákon túllépve, de azokat nem feledve meg kell találniuk a boldogulás, a megnyugvás, az önmagukra találás lehetőségét.

A harmadik nyelv pedig éppen a hallgatásé – a borzalmakat átélő Immaculata, fia halála után megnémul, hosszú időn keresztül nem akar többé beszélni: a szavaknak nincs ereje a szenvedés legyőzésére, a beszéd értelmetlen, üzeni hallgatásával. Évekkel később, unokája mellett szólal meg újra: a regény végére írónak készülő, Kertész Imrét olvasó, két kontinens, Európa és Afrika közt helyét kereső fiatalnak szüksége van a szavakra, a franciára és a kinyarwandára egyaránt ahhoz, hogy saját helyét megtalálja a világban.

A Tous tes enfants dispersés nemcsak a ruandai népirtásnak állít emléket, de a fiatalon Franciaországba kerülő, egy ismeretlen fehér világban félvér menekültként boldogulni kényszerülő Blanche történetén keresztül a menekülés, a gyökértelenség, az önnön sorsát újraépítő ember identitásregénye is. A kettős, hibrid identitás eleinte elsősorban nyelvi identitásként körvonalazódik számára: a francia az iskola, az irodalom és a sosem látott apa nyelve, egyszerre magányos élvezet és teher. Anyanyelve viszont a hétköznapiság bizalmas, megnyugtató fészekvilága. A francia nyelv a mészárlásból való menekülés eszköze lesz számára Ruandában, a francia világban viszont idővel az derül ki, hogy éppen a kinyarwanda nyelv és az azon a nyelven elhangzó énekek, mesék, szólások kellenek ahhoz, hogy a transzgenerációs trauma szelídülni tudjon, hogy az egymástól földrajzi térben és lélekben eltávolodó családtagok újra összekapaszkodhassanak.

A Blanche franciaországi életét követő történetszál a mindenkori emigránstörténetekre jellemző témán, az asszimiláció és a kulturális identitás megőrzése közti egyensúlyozás ábrázolásán túl, olyan (angolszász vonalon az olvasónak többek közt Zadie Smith vagy Bernardine Evaristo regényeiből ismert) témákat is megjelenít, mint a rasszizmus hétköznapi megnyilvánulásainak való kitettség, vagy a nyugat-európai nagyvárosok színes bőrű kultúrájának világa.

A regény címe Tous tes enfants dispersés (Istennek elszéledt gyermekei) János evangéliumából vett idézet, ígéret, amely szerint Jézus halála az áldozat, „nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Istennek elszéledt gyermekeit egybegyűjtse”, a keresztény mártirológia vonalán helyezi el a regény hőseinek, illetve rajtuk keresztül a ruandai áldozatoknak és a túlélőknek a történetét.

Az 1979-es születésű Beata Umubyeyi Mairesse neve egyelőre alig ismert a magyar olvasó számára, holott ezt az első regényét 2019-ben már két (ugyancsak több irodalmi díjjal kitüntetett) novelláskötet és egy verseskötet után jelentette meg. Magyarul tehát még nem olvasható, az eredeti franciával meg nem birkózó, de a román nyelvet jól bíró erdélyi olvasók szerencséjére azonban a kolozsvári Casa Cărții de Stiință kiadó nemrég indult Afrika-sorozatának két tudományos értekezés után ez az első irodalmi darabja. Toți copiii tăi risipiți címmel Andrei Lazar érzékeny, az eredeti szöveg költőiségét megőrző, a gyakori kinyarwanda nyelvű intarziák beépítésével a kétnyelvűség, kettős identitás témáját nyelvileg szépen kidomborító fordításában. Ugyancsak az ő munkáját dicsérik a különféle afrikai kulturális utalásokban meglehetősen járatlan olvasót eligazító hasznos fordítói jegyzetek.

Beata Umubyeyi Mairesse, az 1994-es ruandai népirtás túlélője ezzel a regényével többet tesz, mint hogy egy ruandai család tragikus történetén keresztül bemutatja a gyilkosságok lelki és szellemi utóhatásait. Hiba volna ezt a regényt csupán tanúságtételként és nem irodalomként olvasni, hiszen színes, képlékeny, költői képekben gazdag nyelven voltaképpen a szerelemről, a gyászról és a kommunikációképtelenségről mesél el egy egyetemes érvényű, szép történetet.

Beata Umubyeyi Mairesse: Toți copiii tăi risipiți. Ford. Andrei Lazar. Casa Cărții de Stiință, Cluj-Napoca, 2021.

‍