hivatal

Tompa Bors Eszter: Cím nélkül
fehér, mint a lapok széle, a teleíratlan, a főtt tojás fehérje, amit az íróasztal fölé hajolva, közel százhatvan szempár előtt befal. a száj egy árnyalatnyival puhább, finoman erezett, duplán a krémes, bronz-áttetsző rúzstól, enyhe ráncok látszanak rajta, és a közelében egy apró dombocska, szemölcs. szivarsárgás körülötte a bőr, laza arcpárnákban folytatódik, amelyek most megnyúlnak, amint a titkárnő tisztelettel körülnéz, hogy van-e még valakinek leadnivalója.
4027 – villog a piros kijelzőkön a következő szám. 8039 a másik fióknál. hány kapu is van? négy kassza. és még négy... és még, a három titkárnő háta mögött egy ezüstszegélyű alumíniumkeretes elektromos tábla, amelyen a számok le és fel villognak, kettős váltásban. hol a négyezresek és egyezresek, hol a nyolc és hétezresek jelennek meg. akinek nincs ennél unalmasabb, bámulja. egy hang, ugyanolyan, mint a trolik mikorofonhangjai, pedig ez igazi fülkéből szól, percenként bemondja a sorszámváltozást:
a 4028-as szám következik... a 4028-as...
villog a kijelző, 4028, villog a 4028, az egyik fülke mögött megemelkedik egy szempár, a titkárnő gombot nyom, közben felnéz, bejött hozzá az őr, van kire mosolyognia. amíg nyomja a gombot, addig a szám villog. akkor megint megszólal a hang: 4029-es...? a 4029-es szám következik....
úgy látszik a 4028-ra nem volt senki.
cipőtalpak. hegyes orrú, szürke, alvadt bordó bőrből, hegyes sarokkal, bokát fedő. balerini. cuissard. ez egy francia diáklányé. a barátjával együtt támasztják a falat okker kabátban és szürke, hétköznapi farmerben, egy óriási táska kíséretében. fekete bársony, csukaorr, a sarka acélból, kb. mint a felhőkarcolók, és egy kicsit kitaposott, kifele áll. idegesen koppan. néhány cipő végigmegy a tömegen, a többi türelmesen egymás mellett vesztegel.
órák. a karokon. luxus tükörlapos svájci, fekete számlapú, amelyben három másik óra van, rózsaszín műanyag mamachino plüssbabás, az egyik kislányé, aki anyja blúzát nyúzza hátulról, fejével beleugorva a kihúzott részbe, amelybe két kézzel csimpaszkodik, már csak az arc látszik, egy maszk, körülötte szőke haj meggypiros bogyókkal, a hajgumiról. krokodilbőr utánzat, fémspirál, bézs zakó alatt, barackfond-de-tène felett, a kezek enyhén párásak és valami édes illat árad belőlük, ha valaki ilyenkor észrevenné.
egy huszonéves férfi, csupa feketében, fekete csukaorr cipővel, zokni nélkül. tavasz első napjai vannak. zakóján megülepszenek a porszemek kintről, és a pöszlék a szomszéd idős hölgy mohair pulóveréről. a férfi napszemüveget visel, márkásat, simára törölt üvege csillog arca felett, amelyen szintén van egy dombocska, egy apró zsírgöb, és sok-sok lerakódott por a kinti forgalomból. az üveget nem fogta.
ki kell töltenie egy lapot. személyi szám. kérvény. barátnője szoros, testhezálló kosztümben van, lykraharisnyában, amely aranyosan csillog, ahogy téli erdőn a hamvas, porhóval szórt fák törzse napfelkeltekor. a lány telefonál, mondd, hogy merre vagy, add meg a címet, és mikor befejeztük itt, akkor felveszünk. egyenest odamegyünk, az lesz a legegyszerűbb. a férfi az egyetlen közönség-rendelkezésére-bocsátott fekete asztalka fölé hajol, melynek túlsó szélén váróterem van, egy hosszú fekete széksor, ahol természetesen ülnek, többek között az idős hölgy a mohairpulóverben, lila bolyhokkal. kintről bejön egy enyhe légáramlat, és egy újabb lila bolyh útja kezdetét veszi a levegőben. ül még egy szürke-fehér pulóveres, ötvenes éveiben járó férfi, közvetlenül az asztal túloldalán, a saroknál. ő is telefonál. még vagy félóra, most ne hívjál. majd ha befejeztem. a nyomtatványt töltő golyóstollat vesz elő, ez már nem márkás, és a lap fölé hajol. vékony aranyláncocskája most függőlegesen lóg, és a fekete ruhák háttere előtt színpadiasan csillog. míg arca elmerül a számok figyelmében: 2 22, tökéletes egyenletességgel írja a kettősöket, sőt, némi lendülettel, mint akinek rutinja van ebben, akadálytalanul gördíti a betűket, a név, és a nyomtatvány még hosszú és részletes, ezért leguggol, ülőhely már nincs, egy középkorú asszonnyal szemben. elmerülve ír. nem hallja a számokat, amelyeket a hang azóta is bemond
... a 4034-es következik. a 4034-es..... 8052-es szám...
nyakán a vörös bőr felett apró verejtékcseppek gyöngyöznek, a nő tekintete megáll ezeken, nem mozdul. a férfi megigazítja cipőjét, mert elállt a lába, írás közben, guggolás közben, nem visel zoknit. folytatja a betűsort. a nő tekintete még mindig ugyanarra a pontra néz. valószínűleg mozdulatlan. a férfi begörbült körmei bogarakként lassan másznak előre a papíron, amit tartania kell, nehogy elcsússzon a másik kéztől. szemüvegének sárga vakborításáról visszacsillog az ablakkeretben az ég. most feltekint. meglátta a nőt. egy pillanatig megáll. aztán folytatja.
még két sor és elkészült.
bébi, fordul meg, merre vagy? a lány a barackszín testhezálló kosztümben ott van a háta mögött. eddig üzenetet küldött az óriási érintős telefonon keresztül, ahogyan tíz másik ember, aki még a sorban áll, hangtalanul küldi az üzeneteket, most már billentyűket sem kell nyomnia, csak erre-arra tévedeznek a kezek a plazmán. a lány haja koromfekete, profilja egyiptomi, bronzbarna bőre fölött élesen mélyül el a fekete szemfesték, amellyel annál kontrasztosabb szeme fehérje. sötét szemei vannak és húsos ajka. a papírok fölé hajol, már nem is kell, mert közben a férfi megfordul és átadja neki. a kijelzőtáblát nézik, mehetünk előbbre. adjuk ezt le és... hova tettem a golyóstollat? megvan a személyid?
a férfi még egyszer megfordul, az asztal fekete lapjáról felveszi az olcsó, kétcentes írószert, és anélkül, hogy körülnézne az ott ülők arcán, előre –
s’enfile – gondolja a francia lány, aki félórája támasztja a falat a tűzoltóslag mellett, okker pulóverben, nagyon karcsún. barátja nem bírta már, és kiment, visszajött, és megint kiment, letérdelt bekötni a cipőfűzőjét, aztán leguggoltak mind a ketten a nagy, trapéz alakú táskához, minden irat rendben, és megint kiment. az ajtót különben is folyton nyitják, inkább be se csukják, az ablak a háta mögött nyitva, egy rendőr áll benne, ő is sorban, azaz váró minőségben, nyugodtan tárgyal valamit egy meggypiros bőrkabátos férfival, már negyven perce, egy szavát se hallani, a lánynak fel se tűnik, mert amikor bejöttek ide az udvarra, legelőször az ő alakját látta meg, akkor még kívülről, az ablakban, és úgy tűnt onnan lentről, a friss légáramlatból, hogy nagy fülledtség lehet idefenn. ahhoz képest nem is nagy.
barátjának hosszú, apollói kezei a táskaszíjon babrálnak, a köréje tekert vékony, leheletfinom fehér nyaksál eltakarja a pénztárca látványát. nem bogozza ki a sálat, inkább belenyúl és tapintásával keresi meg a tárcát a tárgyak között. egy pálma magasodik föléjük cserépben. a lány tétován nézi a műveletet, hullámos hosszú göndör haja tétlenül hull alá, most figyelembe nem vett részlet, még önmaga által se. megvan? kérdezi. a srác máris rohan lefele a lépcsőn. lent az udvaron ugyanolyan nyüzsgés. a szemközti épület szemközti ablakai mögött ugyanilyen sor. az ablakok üvegéről visszatükröződik az ugyanilyen ég. bent fehér, lyuggatott szivacskockák között a plafonon neonrudak izzanak fehéren. fehér papírlapok préselődnek nyomtatógépek hengerei közé, és vibráló jelekkel jönnek ki újra. a lapos és kemény, csupasz padlóra éles tűsarkak vagy puha gumitornacipők nyomódnak. ez itt az ország nyilvántartási irodája. egy az ezer láncszemből. személyi nyilvántartás mind a nyolc ága, beépítendő és beépíthetetlen, megművelendő és megművelt földterületek regisztere, parkolási és parkolás-büntetési kérdéseké, és még néhány hosszabb, speciálisabb felirat. kis zászlócskákon kiírva van az asztalokon, amely mögött a hivatalnokok nyakig munkában egy görbülős tánc szerint hajolnak és egyenesednek. görbül – hajol – egyenes – elvesz – átad – egyenes – hajol – ír – egyenes – átad – egyenes – leejt – hajol – görbül... az egyik post-it-et a római kolosszeum miniatűr mása nyomtatja le, asztalon plasztik kivitartókában piskóták, a tojásos titkárnő sötét kosztümalakjában időnként el-eltűnik egy-egy. hol van az úr? kérdezi tele szájjal, borzolva fekete, nyolcvanas évekbeli frizuráját. 4037-es a száma. mondtuk neki, ne menjen messzire, az előbb volt 4036. miközben beszél, szájában egyszerre látszanak fehér fogai és a piskóta majdnem fehér nyoma, ül és felfele néz, ezért az állók a torkába láthatnak.
cssssssss. vegyél mély lélegzetet. húzd ki nyakad, gerinced, egyenesedj ki. lassan, majd gyorsan fújd ki a levegőt. még mélyebbről, és még mélyebbről, ha lehet. ez itt egy a betű. a szám 123. 4054... a tiéd 4062. 4096. még csak hatvanan vannak előttem. ez már semmi. jobbra kinyílik a nyomtató fiókja, lapot cserélnek. a bejáratnál a görbe sarokban a fölművelési nyilvántartás titkárnője előtt megáll egy magas, vékonyszájú, ezüstös hajú úr. halkan ejtve a szavakat kérdez tőle. a hivatalnoknő még fiatal. arca hamvas. nem visel maszkot, semmilyen sminket. sápadt bőre nem tűnik sápadtnak itt, a neonok alatt, sima és kicsit világító is, mint a hold. sötétkék ingben van, fekete kioldott hajjal, egy pánt fogja hátra, barna szemeit fel kell emelnie állandóan, mert minden előtte megálló hozzá képest legalább fél méterrel magasabbról beszél. ugyanolyan halkan válaszol, és valamit az egyik fülke irányába mutat.
háta mögött a falat polcokkal bélelték ki. enciklopédiavastag kötetek, de csak füzet mindahány, bütüjükre fehér papírcsík ragasztva, és hogy ne kelljen levenni, a becsukott részre, a papír élére, 4-500 lap élére, amely írható, kemény felületté préselődött össze, foszforeszkáló zöld markerrel egy utcanév. minden 4-500 oldal egy utca. és van vagy háromszáznegyvenhét utca. ebbe az irodába négy negyed tartozik. a színház bejárata egy füzet. az erdő felé vivő út egy füzet. ott, ahol a villákat épülni láttuk, egy füzet. és az öregasszony belsőség-füstölője is, amely megvan még, egy füzet. azaz egy lap? egy
sor?
-ban álló férfinak ugyanolyan színű narancssárga pulóvere van, mint annak a vékonnyakú gyereknek, amely leesni készülő farmerben furakodik át meg át a derekak között. anyja 45-ös méretű, fehér adidas cipőben valahol a sor elején áll. testvére is jön, hol eltűnnek, hol megjelennek. az anya szája elé teszi a kezét. fordított bőrkabátjáról szanaszét lógnak le a rojtok a szélen, ahol a divatszabó bundára váltott át. kezét most derekára veszi és kontraposztot vesz fel. sötét bőréből két fog villan elő, ennyije van, mert a többit nem volt pénze megcsináltatni. hol vagytok? fordul hátra. megint megjelenik a két fej, furakszik át a tömegen, szaladgálnak, aztán ki, megint le a lépcsőn az udvarra, ki a szabadba.
koldusok jönnek, akik ismerik egymást.
4042... a 4043... 4043-as szám következik.
a szőke férfi haja göndör, nem tudja, egy híres holland–francia nemzetközi táncos szakasztott hasonmása, is a deadringer for him. még az öltözete is. nem sokat forgolódik. szemét behunyja. akárcsak a vele levő nő. mind a ketten sportosban. arcuk gyűrött. a férfié izzadt. haja csapzott, mitől ázott át? szőke, hullámos fürtök a rózsaszín halántékra tapadnak. izmai összehúzódnak, arcában két kis gödör. nem mozdul, áll behunyt szemmel. a fekete széksoron ülők némán maguk elé néznek a padlóra.
kint, a trolik vonalán, az utcasarkon, ahol egy összebugyolált asszony hóvirágot árul műanyag kosárkából, végig a kezében tartva, egy piros pufajka-kabátos, fekete sapkás férfi megy el, nagy léptekkel. üres coca-colás palackot tart a szája elé, amelynek lecsavarta tetejét. ebbe énekel nagy és erős hangon, gyönyörű hangja van, mély, zengő:
ó, ti föld összes női! szerelmes vagyok belétek, mert szerelmes vagyok, mert... ámen. mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőséééég, és hajlongva eltűnik a sarkon.


Varga Borbála 1986-ban született Kolozsváron, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemen végzett festészet szakon. Honlap: http://vargaborbala.com/. Kötete: Seurat és az áriák (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2008).