Hisz akit halottainkról kérdezünk, csak abban bízunk igazán

Mindig valami előtt. Egy aktus előtt, a feldolgozás előtt, Isten előtt. Papp-Sebők Attila versei még az eldöntött valóság előtt kívánnak beszélni. Amikor még csak tartalom van, és nem alakultak ki viszonyulásmódok, nem született még meg semminek az ítélete. Amikor nincsenek vádlottak, és még emléktárgyaknak nevezzük a bizonyítékokat. Nem válik el egymástól szent és profán, a dolgok természetüktől fogva azonosak. A káté felkérdezése előtti csend, a templomok felemelő belmagassága. Közös beszélgetések halottainkról, közérzetünkről. Befogadni új perspektívákat. Valamit eltakarni, valamit elkülöníteni az egészből, ami saját, ami biztosan az enyém. A halak bakelit pikkelyeit, rokonaim égbe törését, a lemerülés vágyát, mint a gémek. Kiemelni a számomra fontosat, visszaejteni minden mást. A takarásában felmutatva azokat az apró kis megfigyeléseket, amik élettel töltik meg a teremtést.

Letisztult, átgondolt poétika. Nemcsak arra figyel, hogy egy tett illik-e a pillanathoz, hanem arra is, hogy a cselekvés közben hogyan mozdul el a csont és tapad rá az izom. Hogyan megy végbe a mozgás évszázadok óta, kik képviselték előzőleg a Sebők nevet, és mi az, amit a mostani generációból is érdemes felmutatni. Megkeresi saját helyét, bevackolja magát oda. Mert az ember biztonság érzése nélkül képtelen állítani.

Valaki felé nézni és nem rá. Megértési vagy elkerülési stratégia? Mik azok az elidegenítő jegyek, amik által létezhet a versbeszélő a felskiccelt világokban? Hogyan lehet távol, ha közben ilyen elemi képeket ragad ki a megfigyelő? Egyáltalán összeegyeztethető-e ez a kettős létezés? Összeér a versbeszéd banalitása a valóság banalitásával? Kellőképpen fel vannak-e mérve az arányok? Mert vers és valóság oda-vissza működtetik egymást. Nem tudjuk levetkőzni magunkról ezt az egyszerű, de társításaiban mégis váratlan perspektívát. Állandóan reflektált valóság, megfűszerezve kiérlelt költői képekkel és emlékezetes verszárlatokkal. Elemel a valóságtól vagy könnyen visszatévedek? Hisz a versekbe beszivárog a köznapok banalitása. Hisz mindig lukakat fúr. Összekötve így testamentumot és testiséget, banálist és értelemmel telit.

Ugyanakkor nem felejthetjük el az egyes perspektívák ördögien megkomponált pimaszságát. A Káté verszárlata: „A templomban / lopva megkóstolom a szenteltvizet. Nem árulom el, / milyen az íze. A kátét végül nem tanulom meg. / De Istent szeretem” merőben eltér a nyitóvers szétfeszítő tisztaságától: „Hogy nincs okom alibire, / hogy nem akarok elveszni, / és hogy hiába nem tudom / a kátét, szemérmetlenül / szeretem Istent.” Személyes értékvállalásait ott köti össze, ahol a legnagyobb a széthúzás, a két világ közötti képzelt kontraszt, így a versekben a két téma vélt összeférhetetlensége mindig megképzi a feszes dramaturgiát. Ugyanakkor felmerül a befogadhatóság kérdése is, azonosulhatóak-e Papp-Sebők Attila versei szexustól és hitvallástól függetlenül, vagy ezek azok a felmerülő nézetek, melyeket az olvasó civil életéből képtelen levetkőzni, és egyéni megvilágításba kerülnek így egyes sorok, a kontextust kiegészítik a sztereotípiák?

Elhangzott a Bréda Ferenc Irodalmi Kör 39. estjén.

‍