Himnusz (második rész, folytatás előző lapszámunkból)

III. Lóránt

Most pedig hadd mutassak be egy igazán tehetséges bandát. Nemzetünk gyermekeit, akiket leszakítottak az anyaország kebléről. Fogadjátok szeretettel Erdélyből a Raduaktívot!

Ez kb. a nyolcadik ilyen bemutatás lehet. És a konferansziénak még mindig vannak ötletei. „Bámulatos.” Aggódva nézek Rékára. Az arcán, nem is tudom… fásult közönyt látok? Belenyugodott volna a megváltoztathatatlanba? Talán… Vagy csak más csatákra tartalékol. Amilyen az a kínos, újságírós helyzet volt.

Asszem, az ötödik koncert után történt. Interjút készítettek velünk. Réka egyik válasza nagy port kavarhatott volna, ha nem előzöm meg a forgószelet.

– A Hazatérés című dalotok szövege az erdélyi magyarok honvágyáról szól. Ti boldogok vagytok, hogy itthon lehettek? – kérdezte a riporter.

A kérdés váratlan volt. Mit mondhatnék? Annyi mindent… Melyik a legigazabb? És melyikből nem lenne félreértés? Tartozni egy nemzethez, de nem tartozni az országhoz… hogy magyarázzam ezt?

Erdély a hazám. Az anyai nagyszüleim meséin, dalain nőttem fel. Ők adták a hitem az Istenbe, magyarságba, családba. Élettörténeteikből tanultam meg, micsoda ereje van az összefogásnak.

Magyarországon meg… Úgy érzem, mintha a tradíciók, a folklór gyengülne. A nemzeti büszkeség itt csak szépre lakkozott borításnak látszik. Milyen arrogánsnak tűnne, ha mindezt hangosan kimondanám. Talán a fejemhez is vágnák, milyen jogon ítélkezem. Hiszen itt mindenki szeretettel fogad.

Míg töprengtem, Réka – több nyári viharnak elég villámmal a szemében – megszólalt:

– Értelmezhető így is… De én nem erről írtam. Miért lenne honvágyunk? Nekünk Erdély az otthonunk. Itt kedvesek velünk, ettől még nem tudunk azonosulni az itteni emberekkel. Valahogy mások, mint mi.

Réka és a folyamatos korlátdöntögetése! Ez dalszerzés közben is idegesítő… és inspiráló. Nem könnyű a világaink szinkronizálása. Ő sokszor népdalok dallamára írja a szövegeit, míg én Hendrixből, az Arctic Monkeysból és Red Hot Chili Peppersből merítek ihletet. Csoda, ha a koncepcióink karamboloznak?

Persze, általában az ilyenekből születnek a legjobb számaink. Én Rékát fogom vissza, nehogy barokkos túlburjánzásba fojtsa a dalokat, ő meg engem kényszerít új zenei megoldásokra.

Egy interjú viszont más. Elég egy rossz mondat, hogy ellenszenvessé váljunk. Réka, persze, szeret provokálni, de engem megijesztenek az ilyen helyzetek.

Dadogva a kapkodástól, elkezdtem egy nagy lufit fújni arról, hányféleképp értelmezhetünk egy dalt. Ahogy egy identitást is. Monológom végére Balázs még benyögött valami poént, és ezzel a helyzet meg is oldódott… Egy időre.

– Miért kell neked állandóan megfelelni? – esett nekem Réka az interjú után. – Tehetséges vagy, a barátaid, a családod szeret téged. Ennyi miért nem elég?

– Szóval szerinted nyugodtan megsérthetjük a közönségünket? Tönkretehettél volna mindent.

– Ez csak egy rohadt interjú! Nem a Grammy-­díjátadó! Azzal, hogy az itt élők mások, tényt közlünk.

– A saját nevedben beszélj!

– Te talán szeretnél itt élni?

– Nem, de…

– Akkor miért nem vállalod fel?

– Azt hiszed, szerethetőbb leszel, ha mindig kimondod a véleményed?

– Nem, azt hiszem, attól nem veszítem el önmagamat. Te viszont kaméleon vagy, és úgy gondolod, a beolvadásért fel kell adnod a sokszínűséged.

A vita még sokáig hullámzott parttalanul. Egyetlen eredménye, hogy Réka hasonló helyzetekben csendben maradt.

A két nappal ezelőtti koncert után egy faszi odajött hozzánk. Jócskán lehetett benne alkohol.

– Ti Erdélyből gyüttetek. Mér’ nem gyáccotok olyan izét… na hogyis hívjákot… mint Pál István Szalonna, meg ezek.

– Népzenére gondol? – kérdezem tétován.

– Azt-azt. Azok olyan szépek! – majd dalra fakadt: – „Erdélyország az én hazám, nem német, / Oda vágyik az én szívem, míg élek…” Nincs meg? Na és az, hogy: „Hull a szilva a fáról, / Most jövök a tanyáról?” Na, ugye? Ezt ismeritek. Mér’ nem ilyent nyomtok?

Próbáltam türelmesen magyarázni, mi csak ihletet merítünk a népzenéből. Asszem, nem ment át. Végül az ígérettel, hogy a következő koncerten majd játszunk népdalt, sikerült lerázni. Úgy emlékszem, Réka arcán eközben ugyanaz a fásult gunyorosság trónolt, mint most, a színpadra lépésünkkor. Furcsa, mintha az egész lány megkopott volna. Pontosan, jól hozza a basszusgitár témákat. Csak a lelkesedés pattogzott le a játékáról.

A Hazatérés című dal után is épp ezen töprengek, mikor a közönségben valaki elordítja magát:

– Játsszátok a Székely himnuszt!

Mások is átveszik:

– Azt!

– Igen!

– Azt játsszátok!

– A Székely himnuszt!

A döbbenet örvénye elkap, tehetetlenül sodródom. Mi van? Miért kéne egy rockkoncerten a Székely himnuszt… Réka fogcsikorgatva fejezi be mellettem a gondolatot.

– Csak mert erdélyi vagyok, már székelynek kell lennem?

Ironikus. Ő mondja. Réka Zalánpatakon, Székelyföldön született. Nem mintha ennek nagy jelentősége lenne. Négyévesen, az apja halála után, anyjával Marosvásárhelyre költözött.

A közönség egyre erőszakosabb kiabálása visszarángat a jelenbe. Szeretem a Székely himnuszt, de nem köt hozzá semmi. Erdélyiségem a legkevésbé. Balázs és Réka várakozóan néznek. Mit kéne tenni? A fejemben a lehetőségek marosszéki körtáncba kezdenek. Közben az ötletétől megrészegülő tömeg rákezdi:

„Ki tudja, merre, merre visz a végzet /
Göröngyös úton, sötét éjjelen…”

Ahogy énekelnek, egyre türelmetlenebb sürgetést érzek. Mint mikor a feleltető tanár a választ várja. „Mi lesz?” „Velünk tartotok?” Nincs sok időm dönteni. Bizonytalanul játszani kezdek. Nem merek a többiekre nézni. Végül ők is belépnek, és a Székely himnusz egy csörömpölő crescendóval véget ér. A közönség harsogó ovációjától megkönnyebbülök. Jól döntöttem. A dal után mégis marad bennem valami kellemetlen utóíz. Talán a szégyen? Az érzés csak erősödik, miután lejövünk a színpadról. Örs, a Korona frontembere könnyes szemmel ölel magához.

– Lórikám, ez gyönyörű volt!

A backstage-ben lévő többi ember is meghatva ölelget, rázogatja a kezemet. Köszöneteket, bocsánatkéréseket szórva minden irányba menekülök közülük.

Szinte rohanva érek ki a Tisza-partra.

– Egyedül vagyok! – robban ki belőlem a sóhaj.

Kész, elvesztem. Lóránt az előítélet-rengetegben. Mit gondolnak rólunk ezek az emberek? Az az újságíró. És Örs meg a zenésztársai. Sokat beszélgettem velük. Megkövesedett bennük a hit: az erdélyiek Trianon óta csak szenvednek, és akár egy egykori nagy szerelem után, sóvárogva vágynak Magyarországra. Az A38-as lány is… mintha nem is ránk, csak a határon túliságra lett volna kíváncsi. Amint kérdezgetni kezdtem, lelépett. Meg az a részeg fazon… erdélyi zenészként csak népzenét és Székely himnuszt játszhatunk?

Lehet, mi csak felület vagyunk, amire mindenki kivetíti a maga képmutató nemzeti érzését. Cinkossá váltam? Elfogadtam a játékszabályaikat, mikor játszani kezdtem a Székely himnuszt? Mi történt volna, ha merek? Ha Örséknek mesélek a családom román ágáról is? Az apai nagyapámról, a hithű román kommunistáról, aki magyar elvtársakkal együtt tartotta össze Erdélyt, mikor a román közigazgatás ’44-ben egy időre kivonult. Aki kiállt a magyar autonóm terület létrejötte mellett. Végül, szülei rosszallása ellenére magyar lányt vett feleségül.

Akkor is édes vérük lettem volna, ha mindezt elmondom? Kérték volna a Székely himnuszt? És mit szólnának egy másik dalhoz?

Hétéves lehettem, mikor először láttam Jimi Hendrix woodstocki koncertfelvételét. Azt hiszem, akkor döntöttem el, gitáros leszek. Az a csodálatos zene… és az amerikai himnusz közben felkelő nap… Elképesztő pillanat! Videón is.

Talán ugyanazon a nyáron láttam Csíksomlyón az István, a királyt. A himnusz alatt az emberek arca fénylett a büszke meghatottságtól. Mintha a szeretet Golf-áramlatába kerültem volna. Asszem, ekkor éreztem meg először, mit jelent magyarnak lenni.

Visszatérek a zenésztársaimhoz. Bennük is forr a düh. Elmondom, milyen ötletem támadt.

– Ez elég cinkes… – aggódik Balázs. – Visszafelé is elsülhet.

– Ha azért csinálod, hogy ezzel is bizonyíts… – kezdi Réka.

– Azért. Bizonyítani akarom, hogy nem vagyok szegény, rászoruló „rokon”.

– Ez van, ha a környezeted játékszabályai szerint játszol – válaszolja Réka.

– Akkor most nem aszerint fogok… – majd kis szünet után halkan hozzáteszem: – És remélem, elfogadnak egyenrangúnak.

Három nappal később Debrecenben a színpad mögött állunk. Az izgatott várakozás miatt egyikünket sem érdekli a konferanszié szövege. Felmegyünk. Egy nekifutásból végigtoljuk a negyvenperces koncert java részét. Majd szól a színpadmester, hogy jöjjön az utolsó dal.

Nagyot fújok. Ritkán idegeskedek színpadon, most mégis. A társaimra nézek. Réka rögtön bólint. Balázs kicsit habozik. Aztán ő is. A tömeghez fordulok.

– Radu Lóránt vagyok. Magyar – a közönségben néhányan értetlenül nevetnek, sokan éljeneznek. – Pedig apám ágán román lennék. Mégis. Amióta a Koronával turnézunk, csak erősödött bennem, mi mind egy család vagyunk. Nem számít, erdélyi, cigány, zsidó, pesti, vidéki, szegény, gazdag. Összetartozunk. Erről szól a következő dal is.

A három hangszer hangja szinte bombaként robban. Réka basszusa hosszan kitartva búg, Balázs dobja, mint egy életre kelt csatamező: dörög, kattog, puffog. Az erősítőm torzított sistergéséből alig lehet kihallani a nyitó dúr akkordot.

A kakofonikus, háborús zajból csengve, zúgva születik meg a dallam első hangja. Mélyről kapaszkodik egyre magasabbra. Nyújtom a húrt, érzem, ahogy az ujjam alatt egyre jobban feszül. Mint az acélhúr a bőrbe, úgy hasít belém, hogy ez most tényleg ima. Könyörgés Istennek. A zenekarért, értem, az elfogadásért.

Az égre sikító hangok hebegnek, nevetnek, sírnak, morognak, majd miként az emberek nemzetté, dallammá állnak össze. A közönség lassan kapcsol. Néhányan bizonytalanul tapsolnak. Mások automatikusan tátogni kezdik a szöveget:

„Isten, áldd meg a magyart.

Jó kedvvel, bőséggel…”

Hirtelen valaki felordít:

– Mocskos román!

Morajlás kezdődik. Először csak távoli, ajtózáron átsüvítő szélhuhogás. Az emberek arca megváltozik. Mintha torzító pedálba kötötték volna őket. Dühtől, döbbenettől torz arcokat látok. Nem hasonlítanak sem a woodstocki hippikre, sem a csíksomlyói közönségre.

A kiáltást mások is átveszik.

– Himnuszgyalázó!

– Köcsög román!

A moraj erősödik. Talán sípoló füttyszó is keveredik bele. Nem tudom, az a gitárom vagy a közönség. Az arcok, a villogó szemek, fújoló szájak összeolvadnak. Hatalmas, tüzes szemű, vicsorgó szörny áll a közönség helyén. Ordít, és karját tiltó mozdulattal emeli. A kezem zsibbadtan hullik le a gitárnyakról. A hangszer elüti az utolsó hangot, de az erősítő visszalövi. Újra és újra. Mígnem a hang sivítva elveszik az egyre gyorsuló szervákban. A szörny ordít, és fogairól dühödt nyálcseppek fröcskölnek. Nem. Azok az én könnyeim.

Mit tettem? Mindent, hogy elfogadjanak egyenlő társnak. Miért nem volt elég, ami jutott? Tehetség, pár barát, szerető család… Ahogy Réka mondta. Miért akarok többet és többet? Azokhoz tartozni, akik csak fenntartással fogadnak el?

Gyűrött műanyag poharak csattannak a színpad elején. Egy kéz nehezedik a vállamra. Hátranézve Réka szomorú, együttérző arcát látom. Valamit mond, de a hangja zajba vész. Balázs is odajön. Két oldalról támogatnak. Míg lebotorkálok a színpadról, hálát adok Istennek, hogy ők mellettem vannak.

Juhász Tamás 1988-ban született. A budapesti ELTE-n tanult történelem és kommunikáció szakon, majd a Kőbányai Zenei Stúdióban gitár szakon. A Juhász Tomi – Vaklárma zenekar dalszerzője. Írással 2018 óta foglalkozik aktívabban. Novelláit többek között az Élet és Irodalom, az Irodalmi Jelen és az Apokrif online közölte.

‍