.svg)
Itt állunk, barátom, mondod:
a hídon.
Neve nincs, szerény, beton.
Mérnök érte nem suhant a Holdig
ihletért.
Egy dolga van, teszi is serényen:
összeköt.
Kétoldalt a partok: a jobb.
A bal.
Bár e jelzők olyanok, mint a sors,
ha fordul.
A miénk – mármint a sors, ha kérded –
nem forog.
Úszik lefelé a Szamoson.
Vagy ez a Nyárád?
Dehogy! A Cserna!
Á, a Küküllő!
Duna és punktum!
Nyugalom, súgod
erdőn túli szeretettel:
minden folyó előbb-utóbb
ugyanabba lép.
A kép tehát:
sodorják sorsunk rönkjeit
sas-, bölény- s farkasfejű tutajosok.
Szakmájuk művészei:
dalolnak, hej, két
csáklyacsapás közt
születésről, szerelemről, halálról,
fűti őket a szeszkatológia.
Barátom, nevessünk!
Nézd, csoda vígan,
hosszú sorokban mennek
falvak, városok népei mind,
rönkké válva e kutya mód
nem forgandó sorsban.
Hogy a mi népünk?
Hát kié?
Ha a vízre mi nézünk
erről a nevesincs, sosevolt
hídról.
Add a kezed hát,
ugorjunk bölcsen,
mint a folyók,
most már ugyanabba…
A hídnak meg csak
nevet ad valaki…
méri az időt, mi egyszer üt:
üres a híd… csend mindenütt.
