Hidak könyve

A lerombolt hidak városa

Feljegyzések útközben

‍

I.

Visszatértem a lerombolt hidak városába. Sokkal később ugyan, mint ahogy az utolsó ittlétemkor gondoltam. Sokat kellett osztanom és szoroznom az idő egységeivel, mire sorba rendeztem ezeket a kiskatonákat, sorokba, oszlopokba, tizedekbe és századokba az időegységeket. Nem háborúztam, türelmes parancsnok voltam. Inkább csak rutinfelvonulás zajlott, mintsem háború, hogy érzékeltesse, változnak rendek és rendszerek, omlanak régi és épülnek új hidak, a part marad, s a folyó elválaszt örökké.

Lomhán alakuló életem legszentimentálisabb szakasza után ideje, hogy az idő egységei után a tényeket is számba vegyem. És ha már oralitás, akkor térjünk vissza a klasszikus retorika alapjaihoz, hogy újrarendezzük a múltat, számba véve az eseményeket: ki, hogyan, mikor, kivel mit csinált, s micsodát. A csodált várost 2017 óta elnyelte az utak mélye. A lényeg elveszett útközben valamelyik átszállásnál, vagy kiesett az ablakon, elsüllyedt a távolságban. A város „utroba”, csatornák összpontja, összefolyás, ahol minden egymásba olvad, ez a város a beláthatatlan síkság széle, a folyóköz csücske. A Duna–Tisza–Duna csatorna ott folyik a Dunába, a Žeželjev most alatt, az szeli át e sík folyóközt. Ez tény. Alatta, mert arra hömpölyög a folyó tova. A lejtés irányában mindig „alatt” van. A város hídjai alatt délről északra folyik a Duna, s amikor még Tunának hívták hivatalosan, mint a halat, akkor sem volt ez másként, ott lévén és meredvén akkor is e szikla, amely gátat vet a folyónak, hogy az alázatosan kanyart vessen körülötte, így hát erődöt építettek rá, hogy a hadak hömpölygését feltartóztassák, mindig is kanyart vetett és gátolta a széles folyamot, oly serényen, hogy egyszer csak az idő folyásával hömpölyögve feltorlódtak mindenféle népek a sík parton, amelyet Neusatznak kezdtek nevezni, s ez lett a tartományi Amerika, az új ígéret földjének fővárosa, az Erődöt esztendőkön keresztül egy pontonhíd kötötte össze a Várossal, és itt a mondatvég.

Kezdjük a tényekkel, annyi van belőlük, mint a hidakból, és szentimentális passzusok is társulnak hozzájuk, akár a Duna-sétány kóborkutyái. Hajde cuko, bježi – mondom neki, de nem tudom, érti-e, az a szláv jat még hagyján, beži, javítom ki, de nem tudom, mondják-e itt azt, hogy cuko. És ha általánosságban csak annyit mondanék neki, illetve csak pas-ként referálnék rá, mondani vokativusban kellene, hajde ti pse? psssz, ti pase, pssz, ti pszove, pszovka. Idi, fuj – ennyit nyögtem csak, levegő után kapkodva a reggeli futás során a nyomomba kelt kóbornak.

[Feljegyzés a kék füzetből:] Itt vagyok újra Neoplantában. A Gusannál ülök, itt írom ezt, mint évekkel ezelőtt egy másik füzetbe, és nem vágyom senki társaságára. Most nincs társaságom. [Nem várok senkire.] Mikor járhattam itt legutóbb? 2017-ben talán? Öt év nem tűnik nagy időnek, mégis minden megváltozott. [Ilyet csak akkor írunk le, ha sztorilájnerek vagyunk!] Én is, a világ is, [dettó] nincs Jé, és minden más is nincs, ami vele összefügg (nem megyek K-ra, nem találkozom S-val, és mással sem, akit megismertem itt). [Fejezd be a személy(em)eskedést, mielőtt elkezdenéd.] Ez már egy másik élet. És másik világ, egy posztkoronás. Kíváncsi volnék, ezt a terrort hogyan élték meg az itteniek. Talán észre sem vették.

Hrickóval utaztam, a kiszámíthatatlan kalandtúra ezúttal is megvolt [ragyogó, fogj csak neki anekdotázni!], de szelídebb változatban. Szerb vendégmunkásokkal beszélgetni szerboszlovákul mindig is érdekes szociológiai terepszemle. [Vajdasági szlovákokkal nem találkoztál, mint annak idején, mi történt, már mind Szlovákiába költöztek, vagy már mind asszimilálódtak?] A magyar határőr káromkodik, mint a záporeső („hogy szopnátok le magatokat, bazmeg”), azt hiszi, nem érti senki, „Pavol” sem, akinek a személyiét (opcsánszki) a kezében tartja. Paraszt barom. [Na ezt kifejthetnéd. Szeretik a magyarok a gyalázkodást.] Vagy nem is érdekli, értik-e. Az autoputra amint felhajtunk, megállítanak a zsaruk. Még jó, hogy gyorsan kapcsoltam [hazudsz, te cigány, mert az anyósülésen ülő gyerek intett, hogy kapcsolj!], és bekapcsoltam a biztonsági övet. „Pas”, így neveztem, furcsa automatizmussal a szlovák pászt röviden ejtve. Ami szerbül kutyát jelent. Nem vettem észre, hogy fennakadtak volna rajta, nem oldott senki semmit, csak a társam, aki nem kapcsolt, és övezetlenül kapott egy ötezer dínáros büntetést. [Amúgy felírtam a kezemben szorongatott Végel-regény végére, hogy mi az, hogy biztonsági öv, miután realizáltam, de most nem jut eszembe, a könyvet meg nem tudom, hol hagytam.]

A szomszédom. Szeredben dolgozik, Selyén keres eladó lakást, mert ott picivel olcsóbb, mint Szeredben. [A barátságos tyeplákis túl kommunikatív brate, írhatnám egy recomendationbe az utazás után, de a Hrickónál számlát is csak kényszerítve kap az ember. Hogy előre kellett volna szólni, hogy nem tudja, van-e nála számlakönyv, mondja foghegyről a sofőr – így amíg a zsaru körmöl, a szomszédom a pénzt számolja a zsaruknak, s a sofőr odakint rágyújt, retorikailag használom ki az alkalmat. A viteldíj – gyönyörű magyar szó – kifizetéséről szóló számlát már a kormányon írja ki vezetés közben, robogunk NS felé a laposon, az autoputon. A racsunt a regénybe csúsztatom.] Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd a krix-kraxaira az úradnyícskák, ha majd át fogom akarni fizettetni. [Hogy ilyen banalitásokba képes vagy belemenni.]

Máris vettem néhány könyvet a Lagunában. [Pedig végig tudtad, hogy sosem fogod elolvasni őket.] Dževad Karhasan. Elfelejtettem, hogy itt minden mindig nyitva van, este is, éjjel-nappal. Még a könyvesbolt is. Még nyolc után is. JELIGE: egy másik élet. [Gyönge poén, de legalább poliszém. Legyen.]

Mire megérkezem a szállásomra a Péterváradi hídnál, alkonyodik.

‍

II.

A Žeželjev most zsongó nevét tervezőjéről kapta, aki állítólag maga egy csónakban ült a híd alatt, miközben a hídon a teherbírás legfőbb tesztjei zajlottak, és miközben a hídra a legsúlyosabb terhek hárultak, így manifesztálta, mennyire bízik a híd statikájában. Az egykori Testvériség és egység hidat (Most bratstva i jedinstva) 1961-ben adták át, Branko Žeželj pedig a saját maga által kifejlesztett előfeszített vasbetont alkalmasnak találta a hídépítésre is, több mint kétszáz méteres fesztávolsága bizonyította ezt, kényelmes hajózhatóságot biztosítva a Dunának. Az IMS Žeželj vasbetongyártási technológia kifejlesztője, számos épület tervezője már szerencsére nem érte meg 1999 áprilisát, amikor az alsópályás ívhidat tizenkettedik bombázásra sikerült végre a NATO gépeinek lerombolnia.

[Feljegyzés a kék füzetből:] Reggeli futás a Duna-parton: a váradi hídtól az új hídig. [Eszembe jut a régi mémoldal. Akkor még volt Facebookom.] „Šta je novosacki?” [sic!] [Ezt a címet viselte. Talán még létezik. A mémen az akkor még újraépülőfélben lévő Žeželj híd két íve látszik, a part két oldaláról néz egymásra.] Amikor utoljára jártam itt, még csak közelített egymáshoz a két ív. [Aztán Belgrádba menet ott húztunk el az egymással összeérni készülő ívek mellett a 2000-ben épített ideiglenes vasúti hídon. A két ívre magányosan várt a pillér a folyó közepén.] „Novosacki je da se nađemo na pola puta.” Én pedig nem sokkal később elváltam a novosađaninomtól. (Újvidéki az, hogy félúton összefutunk.)

Kocogás közben a hibáimon töprengek[, eszembe jut, mit kellett, mit lehetett volna máshogy]. Bölcsebb lettem-e az elmúlt hat évben? [Ne légy nevetséges.] Megváltozott minden, magamon túl a világot is beleértve. Egyedül vagyok, ha van is párom. [Te biztos megváltoztál, régen nem voltál ilyen csöpögős.] De máshogy volt-e ez hat éve? Vagy valaha is? Most itt kocogok, pedig reggelente sosem szoktam, el sem tudtam képzelni, hogy fogok valaha kora reggel futkározni. [Az egyetlen eredményed azóta, hogy itt jártál, hogy leszoktál a cigiről. Buksisimi.] Nem nagy táv, de kompenzálnom kell a tegnapi hosszú utazást, a vérem felpörgetni kicsit. Csak a most, a híd lábáig bírjam pihenés nélkül. Aztán felfutok a hídra, s most a most közepéig. Most vagyok. Félúton. Na pola puta, középen. Ez egy komplett életmetafora, míg a futás közben mazochista módon (ez segít a kitartás növelésében) azon gondolkodtam, hogy az életem hibák és baklövések füzéreként mesélhető el, s úgy nyúlik, ahogy állítólag a világegyetem tágul. [Itt viszont már túlnyúlik nyálad.]

[Feljegyzés a kék füzetből:] Délután a Petrovaradinen. Alattam a lerombolt híd pillérei, a távolban a Most slobode. [Szabadság híd.] Megpróbálom a helyreállított híd helyébe elképzelni a folyóba omlottat. [Akkor, utoljára Belgrádból ezen a hídon tértél vissza Jével, de ezt a részletet csak utólag rakod össze, hogy vonattal oda, busszal vissza.] Nem megy. Esküvői fotózás. [A sáncon ültél. Lógattad a lábad a semmibe a Duna fölött.] Zümmög a drón, körülöttem promenádoznak a házasulók. [És egy noviszádi lagzivideón immár örökre otthagytad a nyomod a digitális lepedékben, de a rokonok és barátok majd kérdezhetik, mit ír az ott a sáncon a kék füzetbe? Ezt írtad:]

Ha egyedül vagy, mindegy, hol élsz, házad az otthontalanság, a hazád a hontalanság. Minden nyelven értesz, de egyen sem beszélsz. Ha pedig megpróbálkozol vele, mindig mást mondasz, mint amit ki szándékoztál fejezni. [Magyarán hülyeségeket hordasz össze.] A beszéd hídjai majd csak a teljes elnyelvtelenedés korában érnek össze. Itt van előttem a távolban a szabadsághíd, mintha nem történt volna semmi. [Hömpölyög a Duna.] „Ja, ja. Multikulturalische Massengrabe.” Mondják a Neoplanta 238. lapján. [Amit a fotózóktól továbbállva a városon túli naplemente fényénél olvastál.]

‍

III.

A Tények. A Szabadság hidat éppen a Testvériség és egység híd (Most bratstva i jedinstva), vagyis a Žeželj-híd átadása évében, 1961-ben kezdték el építeni, és 1974-ben nyitották meg a város partizánok általi felszabadításának ünnepére, október 23-án. 1999 április 3-án 19:55-kor a NATO lebombázta a hidat, amelyet 2005-ben építettek újjá. Itt futhatunk bele Velimir Teodorović, ismertebb nevén a halász Velja, Velja Ribar (1958–2015) történetébe, aki kilenc embert mentett ki csónakjával. A szirénák nem szólaltak meg, a hivatalos adatok szerint senki nem halt meg, ám a rombolás idején forgalomban volt a híd, az emberek pedig a Dunában kötöttek ki. Velja később az egyik interjújában elmondta, hogy az egykor kimentettek között van egy srác, aki éppen most készül diplomázni, s minden április harmadikán hoz neki valami kis ajándékot. Megkapta a najplemeniti jugosloven címet. Nyugdíjat nem adtak mellé.

A srácot Kristiannak hívták, bicajon tekert hazafelé a városból Sremska Kamenicára. Amikor a híd leomlott, ottragadt a közepén, előtte a szakadás, a híd közepe a Dunába omlott. Kristian nem akart a biciklije nélkül a csónakba szállni. Veljo intett neki, „daj, daj bicikla”. Amikor eltávolodtak a hídtól, akkor csapott a hídba a második rakéta. A másik pillérbe, amely felett az előbb Kristian ált. A csónakban az emberek között pánik tört ki, kis híján felborultak, egy asszony nyugalomra intett. A parton egymás karjaiba borultak, kisegítették a sérülteket.

*

Tények. Az egykori Ferenc József híd volt az első igazi híd, amely a Duna két partját, Neoplantát és Péterváradot összekötötte a sokáig használt pontonhíd után. Az 1883-ban megnyitott hídon a Budapest–Zimony vasútvonal haladt át. A hídnak sokfelé volt névrokona a Birodalomban: Bécsben, Prágában és Budapesten is. A hidak nevei mindig az építők rendszerét tükrözik, így volt ez Mehmed pasa Sokolovićtól Chuck Norrisig, illetve nem, hiszen a Szabadság igazi örökzöld, mindenkor jól áll egy hídnak. (Otthon, a dévényújfalusi gyaloghidat a Moraván a lakásom előtt végül szintén a szabadságról nevezték el, noha a szavazásban a lakosok ésszel felérhetetlen módon arra szavaztak, hogy Chuck Norrisról nevezzék el.) Miután Neoplanta jugoszláv lett, a megboldogult császárról elnevezett hidat a király, Aleksandar Karađorđević legkisebb fia nevére keresztelték át, Most Kraljevića Andreja lett a neve egészen addig, amíg 1941-ben a visszavonuló jugoszláv hadsereg fel nem robbantja. A nácik helyrehozták a hidat, de amikor már ők vonultak vissza 1944 őszén, akkor szintén aláaknázták és a levegőbe röpítették. Ezt a hidat nem rombolták le 1999 tavaszán, ugyanis azóta, a világháború óta sem építették újjá. Noha voltak erre vonatkozó tervek. A pillérek hídcsonkként merednek máig a hullámokból.

[Feljegyzés a kék füzetből:] A naplemente a Dunában tükröződik, fényében sötét foltokként éktelenkednek a vízből a meredező pillérek. Rajtuk idegen vándorsirályok és hazai kárókatonák ágálnak. [Az egykori lerombolt híd maradványai alattad, a távolban pedig a Szabadság híd szárnyát látod, amelyet Veljo egy interjúban sirályhoz hasonlított.] A lerombolt hidak városa felett lomhán terül szét az alkonypír. [Szép magyar szó. Csehül červánky. De van az alkonynak pánszláv neve, amely nem a megjelenő színeket, hanem a sötétség növekvését jelenti, alkony után esteledik. Sumrak. Súmrak. Szúmrák. Összeborúlat. Egybesötétedés. S délen még az északkal szemben a suton is forgalomban van. Egybesüllyedés. Ez jellemzi legjobban a Dunakanyar csücskében épült várost, mögötte a beláthatatlan síksággal.] A lerombolt hidak városának veszteségeit csak most vettem számba. Hogy meg kellett fizetni mindenért, akár ártatlan volt is, akár bűnös a Város a folyó túlpartján. [Írod Petur bán erődjéből tekintve le rá.]

A császár hídjához hasonlóan járt a Péterváradi híd elődje is, amelynek felhajtója felett lakom. De ez öccse csupán az előbbinek, mivel az első jugó éra kezdetén, 1921-ben kezdték építeni és 1928-ban nyitották meg, s a Most Kraljevića Tomislava nevet kapta. Fennmaradt egy felvétel a folyóba omlott hídról [, amelyet a bevonuló magyar csapatok fényképeztek], hasonlóság a környezet és a médium kora ellenére a lebombázott Szabadság híddal, megdöbbentő. Bátyjához, az egykori császárhídhoz hasonlóan ezt is előbb a visszavonuló jugoszlávok (1941), majd a visszavonuló németek és magyarok, nácik és nyilasok (1944) robbantották fel. A vendetták követték a hidak pusztítását, ím a Dunai Massengrabe. Sumrak.

‍

IV.

[Feljegyzés a kék füzetből:] Alkony a Péterváradi hídnál. Ugyan, mit tudok én erről a városról. Mit tudok Sziveri Jánosról, míg a híd alatt ücsörgök, amelynek az első változatát, amely még egyenes volt, nem ívelt vagy inkább hajlott, mint ma, nem láttam, csak képen, s olvasom a költő sorait, talán ugyanott, ahol felsejlettek, a Péterváradi híd mellett. Alkonyodik, mit tudom én, olyanok-e ma is a fények, mint akkor, vagy máskor, mondjuk, mint amikor a város hídjait bombázták, amikor én kisgyerekként apámnak segítettem a kerti tavaszi munkákban, s néztem, hogy húznak el a kert négyszöge fölött a csíkot süvítő sztyíhacskák, s a kert egy olyan ország részét képezte, amely megnyitotta légterét előttük, jóváhagyta a jóváhagyatlan és jóváhagyhatatlan humanitárius, azaz emberséges bombázást, ez az új kis ország, vagy mondjuk úgy, a többi által mindeddig megtagadott, s amelynek rövid történelme során is bőségesen kínálkozott az elszalasztatlan és elszalaszthatatlan alkalom arra, hogy az erősebbhez törleszkedjen, buja kertjeit felfedje, noha feltárásra a behódítóktól nem mutatkozott igény. [Ez van ma, a 2023-as előrehozott parlamenti választások napján is, amikor e sorokat írom. Illetve bepötyögöm a kék füzet feljegyzését.] Maradt pusztán a buja felfedezkedés, lábszéttétel és középszerű lényegretörés, na pola puta. A nagy hatalom előtti cselédlány e város is, aki minden új úrhoz gyorsan idomulva odaadóan szolgál.

Mi közöm nekem ehhez a városhoz, a Lerombolt Hidak Városához, ahol egykor boldog voltam [hhhiiisssthenhem, mhár mhegiiinth khezdheeedh.], s most idegenebb az idegentől, egy sztránac, aki beesett ide, hivatlanul, kao padobránac. I.-tól kérdezem, mit jelent a sajtótörvény említése Sziveri versében. Egyenes volt a híd, az én emlékeimben úgy is maradt meg, mondja I., meglepődöm mindig az íven. [Jut eszedbe I. megjegyzése, míg a hidat kémleled.] Galambok húznak át a Duna felett Pétervárad felől. Mit susog nekem itt a Duna e pilléreknél, hol van már a vize, amelyben a minap még Hain­burg alatt fürödtem [biztosan nem értem utol.], hol van benne a Vág vize, mert én a maradi holtvág partján születtem, rosszabb az, mint a Bega. S hol van benne az ablakom alatt folydogáló Moraváé [a csehszlováké, s nem a jugoszerbé], hol az a víz, amely a holtakat elsodorta, e hömpölygő tömegsírban Pétervárad alatt, a híd árnyékában.

Alkonyodik a Péterváradi híd alatt, s a beszélgetésfoszlányokat felszívja a lassan terjengő ború. „Sumrak.” A legszebb szláv szó a „zora” mellett, aki a hugicája.

Raskinuće – mintha a híd két ívének ellentéte lett volna. A távozásod után a Fények Városába, az átkozottba nem tudtalak követni. Végül okot találni sem, hogy kövesselek. Én délre tartottam, a szakadás tovább repedt, a repedés eltávolított.

*

[Feljegyzés a kék füzetből:] Szept. 29. 6:27. Pétervárad felett hajnalodik. Korán keltem, a hajnalpír lomhán dereng fel. A „zora” a legszebb pánszláv szó. Crepuscule. Mindkettő jelölheti a hajnal- vagy alkonypírt is. Nemsokára indulnom kell. Ma egész nap utazom. Északra. Ki tudja, mikor térek ide vissza, milyen történeteket mesélnek majd a hidak [vagy mesélnek a hidakról, és főképp: mesélek majd én a hidaknak]. Ha állnak még majd egyáltalán.

A Péterváradi hídnál hajnalodik. Körülöttem forgataggá lesz a forgalom, busz zúg át a hídon, futó kocog el mellettem [a part menti sétányon], én ma nem futok, lefárasztott a város, távoznom kell, kacsa landol a Duna vizében, a csónakos halász [talán ugyanaz, akit lejjebb láttam néhány napja futás közben, egy Veljo], középen, a híd lábához közel zenét hallgat. Egy turistahajó kikötve pihen. A Lady Christina talán éppen oda tart felfelé a Dunán, ahová én. [Mérget vennék rá, hogy Christina a nagy hullámokat vetők között volt, amelyhez a dunai fürdőzést kellett alakítani Hainburg alatt a múltkor.] Egy perc múlva felkel a nap. Egy újabb nap, amelyet elsodor majd az alkony [amely már máshol ér úgyis], egy újabb csöpp az idő árjában [hová lett benne a vize!], amely a lerombolt hidak lábánál sodródik tova. Napkelte előtt van a leghűvösebb. [Futnod kellene.]

Novosacki je da raskinemo na pola puta.

‍