Hiánypótló hazatérés – a Korunk Galéria 500. tárlata

Tizenöt külföldön élő művész tért haza október 30-án a Minerva Művelődési Egyesület kiállítótermeibe. Pontosabban tizenöt plusz kettő (Szőcs Ágnes és Irina Georgeta Pusztai), kik munkáikkal utólagosan társultak a tárlathoz, így a katalógusban már nem szerepelnek.
A kiállítás apropóját részben a Korunk Galériában egyéni tárlattal bemutatkozó művészek hazahívása adta. 1973 márciusában indult útjára a Főtér 4–5. szám alatti szerkesztőségben az a tárlatsorozat, mely a fiatal pályakezdő képzőművészek alkotásait volt hivatott bemutatni. E cél megvalósítását a szerkesztőség kényszerű költöztetései, illetve a politikai ellenszél mellett is sikerült következetesen szem előtt tartani. Ám 1986 júniusára „elfogyott a levegő” (Székely Sebestyén György) nem csak a Korunk Galéria, de a romániai magyar kisebbség, ezen belül pedig a művészek körül is, mely a galéria betiltásához vezetett. Az újraindulás-indítás csak 1990 után volt lehetséges. A nyolcvanas évek egyre inkább beszűkülő ideológiája nem csak a galéria életében jelentett törést. Sokan kényszerültek másutt újrakezdeni. Talán ennek tudható be a szakadék generációjuk és a fiatalabb generációk között. Néhányuk kivételével (Árkossy István, akinek 2013-ban, Kádár F. Tibor, kinek 2014-ben nyílt egyéni kiállítása a Kolozsvári Művészeti Múzeumban, vagy Bardócz Lajos és Pallos Sch. Jutta, akiknek munkái többször szerepeltek csoportos tárlaton) munkáikból legfeljebb a hetvenes évek korai termését ismerjük. Éppen ezért a kiállítás egyik célja az volt, hogy aktuális látleletet nyújtson e külföldön élő művészeink jelenlegi munkásságáról. Meglepetésnek számítottak egyes alkotók esetében nem csupán a stílusbeli változások, de a technikai sokszínűség és kísérletezés is. A korábban grafikusként ismert Paulovics László, Pusztai Péter vagy Bencsik János például festőként mutatkozott be, Bardócz Lajos finom, lírai tusrajzai helyett pasztellel, Simon Sándor nyomasztó, az elgépiesedő világ túlburjánzó ábrázolása helyett konstruktív akvarell térformákkal, Kádár F. Tibor pedig a kalotaszegi motívumok helyett a szürke árnyalataiba öltöztetett absztrakt tájjal. De találkozunk ellenpéldákkal is. A pincegalériába lépve messziről felismerhetők az idén 90. életévét betöltő Pallos Sch. Jutta vagy Árkossy István tusrajzai. Jovián György (akinek január 10-ig a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban tekinthető meg egyéni kiállítása) a rá jellemző módon a bontásból építkezik, munkái egyéni „számvetések az enyészet esztétikumával” (Gulyás Gábor).
A szobrászati vonalat egyedül Adorjáni Endre képviselte, aki 1981–1983 között három gyűjteményes kiállításon volt jelen a Korunk Galériában. Kisplasztikái telítve vannak érzelemmel, az emberi lélek vívódásait jelenítik meg.
A kiállítás egy sikeresen ismételt/ismételten sikeres bemutatkozásnak tekinthető. S ahogy a félezer korunkos tárlatot szervező Kántor Lajos megfogalmazta, a Korunk Galéria kollektív alkotás, „nem egyetelen stílusirányzat szócsöve, hanem a sokféleséget vállaló hazai képzőművészet tükrözője, s kritikáival (…) talán alakítója is, továbbra sem lehet célunk az egységesítés – ám nyilván célunk, kötelezővé váló feladatunk az igényszint stabilizálása” (Korunk Galéria 50, 1976).

Adorjáni Endre: Lépőember

Árkossy István: Filcrajzok

Bardócz Lajos: Elcsámborgott

Damó István: Mese a lét adta játékról I.

Jovián György: Tanulmány a bontáshoz

Kazinczy Gábor rajza

Pusztai Péter: Táncos figurák