Hevülettel nem spórolva

Hősies vállalkozás egy született amerikaival megéreztetni, mi a közép-európai operett a populáris dalszínházban – ő ugyanis a musicalt ismeri. Kevésbé nehéz az igen kiterjedt spanyol nyelvterület kultúrájában honos zenekedvelőnek az operettet meghatározni – jóllehet ő meg a zarzuelát ismeri. A franciák nemzeti „operettje” hosszú ideig a vodevil (vaudeville) volt, az a fordulatos, bonyodalmas szerkezetű zenés vígjáték, amely csaknem törvényszerűen szerep- és identitáskonfúziókra, qui pro quókra épült. Ebben – és több egyéb vonatkozásban – erősen emlékeztet az egykor fényesen kivirágzott vodevil-repertoár a 20. század elejének osztrák–magyar operettarculatához.
A szórakoztató dalszínházi irodalom történetileg meglehetősen ágas-bogas világának egy hangulatos fejezetéből adott bő ízelítőt nemrég – évadzáró koncertjeként – a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia. 19. és 20. századi zarzuelákat hallhatott a közönség a hangzatos, nem kevéssé blikfangos De España vengo cím alatt, ami azért „igaztalan”, mert sem a hangszeresek, sem a kórus, sem a szólisták, sem a karmester nem Spanyolországból jött. „Csak” a zene volt spanyol – ám aki jelen volt a koncerten, talán nem cáfolja meg, hogy a temperamentum, a hevület igenis spanyol/latino volt, nem utolsósorban a Buenos Airesben született, ám világpolgár karmesternek, Tulio Gagliardónak – jelenleg az Izmiri (Törökország) Állami Opera dirigensének – és a kolozsvári filharmóniai kórus karigazgatójának, az olykor (gyaníthatóan) csodákra is képes Cornel Grozának köszönhetően. A kánikulában tikkadozók hőérzetét ráadásul a két szólista is fokozta: a perui szoprán Ximena Agurto, de kivált az egykor ugyancsak Limában debütált tenorista, Andrés Veramendi, aki agilitás, technika és hangi adottság tekintetében egyaránt kiemelkedő, ráadásul színészi kvalitásokban is gazdag előadói stílusa révén e viszonylag nagy történelmű zenei műfaj karakterisztikáját vérbő sokszínűséggel éreztette meg a kolozsváriakkal.
A témaválasztás és a vendégművészek meghívása nem csupán „popularitási” (és/vagy évadzárási) szempontból volt előnyös. Erről a daljátéki műfajról ugyanis kevésszer esik szó nálunk, pedig tekintélyes gyökérzete a középkorig, vélhetőleg a 14. század elejéig vezethető vissza – az auto sacramentalékig. Ezek vallási tárgyú, többnyire egyfelvonásos spanyol színpadi művek voltak, amelyeknek divatja uralkodói intézkedés nyomán szakadt meg (1765-ben III. Károly betiltotta előadásukat). De ezeket a spanyol arcú misztériumjátékokat fokról fokra áthatották az olasz operaimitációk. A zarzuela előfutárának tekintett művek legismertebb szerzőjén, Calderón de la Barcán kívül a 17. századi zarzuelaszerzők közül kiemelkedik a drámaíró Lope de Vega és a komponista Juan de Hidalgo. E korai zarzuelák szereplői elsősorban ógörög hősök és mitológiai alakok voltak. A műfaj a 18. század elején a királyi kiszorítósdi áldozatául esett, és társadalmi funkciója is megváltozott: a trónra lépő Bourbonok inkább az olasz opera művelőit hívták a spanyol udvarba, az arisztokraták meg szervilis simulékonysággal nézték, amint a zarzuela „kivonul” a madridi köznép által látogatott színházakba, az ún. corralokba. A zenés darabokba így egyre több, a mindennapi élet eseményeit idéző jelenet került, az ókori hősök helyett meg hétköznapi embereket emeltek főszereplővé a zarzuelaszerzők. Az említett III. Károly uralkodása idején lázadás tört ki a nagy befolyásra szert tett, olasz származású miniszterek ellen, ez pedig kihatott a színházi életre is – a zarzuela újra beszivárgott a belvárosi színpadokra, sőt előlépett género grandévá (nagy műfajjá). Nem csoda, hogy a nemzeti ébredések századában, vagyis a 19-ben jegyezhetjük a zarzuela virágkorát – 1890-re mintegy tucat madridi színház hódolt a zarzuelának. Francisco Asenjo Barbieri, Joaquín Gaz­tambide, Manuel Fernández Caballero, Joaquín Turina munkásságát számos komponista folytatta, sőt a műfaj a Fülöp-szigetekre is eljutott Darío Céspedes Juego de Fuego című darabjának manilai bemutatójával. Ettől kezdve több filippinó társulat is saját szerzeményeket kezdett előadni, amelyeket több bennszülött nyelven is sarswelának neveznek. A 20. század elején, majd a polgárháború idejétől a zarzuela ismét hanyatlásnak indult. A műfajt ekkoriban (mások mellett) Pablo Sorazábal, José Serrano, Federico Moreno Torroba tartotta életben. Az utolsó zarzuelákat a 20. század közepe táján írták, s csak az 1970-es években vetült rá ismét a műfajra az érdeklődés fénye – de ekkor már nem színpadi, hanem elsősorban koncerttermi kvalitásai miatt.