.svg)
.jpg)
Ennyire problémás ösztöndíjasa nem volt még a monostornak. Ervin eleinte kéthetente, majd havonta írt egy e-mailt, hogy tényleg őt akarják-e meghívni, nem tévedésről van-e szó, mert ha igen, sejtése szerint ugyanis csak ez történhetett, akkor ő ezt rögtön, bármiféle sértettség nélkül, sőt, megkönnyebbülten veszi tudomásul.
Tisztában van vele, hogy szinte bárki, akinek a neve még felmerült, minden kétséget kizáróan, sőt, nyilvánvalóan, inkább megérdemli, s így ő, ahogy illik, hogy teljesítse azt, ami méltányos, első szóra átadja a helyét.
A monostor ideiglenesen megbízott titkára, akit az átmenetinek vélt időre bíztak meg a máskor inkább felüdülést jelentő feladattal, hogy az évi néhány meghívott művésszel tartsa a kapcsolatot, eleinte kedvesen válaszolt, hogy szó sincs róla, alaposan átgondolták, ajánlotta is valaki, akiben megbíznak, és hát azt se felejtse el, kedves Ervin, írta neki Imre atya, hogy hiszen maga tartott itt egy kiállításmegnyitót, szoros összefüggésben egy, amíg a világ világ lesz, fájdalmasan összetett egyházi és világi témával, a háborúval.
Össze voltak híva a szerzetesek a könyvtárba, hideg volt áprilisban, Ervin betegen botladozott, szedett egy méregdrága gyógyszert, ami fogyást ígért, orvos barátjától kapta, baszd meg, ne hízz tovább, ordított vele. Ervin pedig magába zuhanva komolyan vette Áront, és nem ivott, szedte a gyógyszert, hányt heteken át, elesett a biciklivel a kapuban, mert nem bírta el a váratlanul nehéz, drága elektromos biciklit, amit azért vett, hogy egészséges életet éljen, úgy elgyengült, hogy beledőlt a járda szélén a rothadó komposztba.
Rémálmai voltak, a megnyitó szövege pedig arról szólt, hogy egy költő, aki nem iszik, a poklok poklát járja. Ez is egyfajta háború, mormolta Ervin nyugtalanul, mert úgy érezte, egész mást várnának tőle, aztán hogy mégis közelítsen a kiállítás és a monostor szellemiségéhez, megkereste és beleírta Máté evangéliumából azt a részt, amitől kirázta a hideg: „mikor a tisztátalan lélek kiszáll az emberből, puszta helyen bolyong, nyugtot keres, de nem talál. Akkor azt mondja: visszatérek házamba, ahonnét kijöttem. Amikor odaér, üresen találja, sőt még kisöpörve és feldíszítve is. Erre elmegy, hoz magával hét másik lelket, magánál is gonoszabbakat. Bemennek és ott laknak. Annak az embernek a sorsa pedig rosszabbra fordul, mint előbb volt. Így jár ez a gonosz nemzedék is.”
Mikor a kolostorban a kora áprilisi hidegben vacogó szerzetesek előtt felolvasta az írását, végképp elbizonytalanodott, hogy mit is akart mondani, azon kívül, hogy ő, a költő, azaz Ervin, az elvonási tünetek miatt háborút delirált.
A szerzetesek nem fagytak meg, a kiállítás megnyílt, őt pedig meghívták jövőre egy másik költő helyett, aki, mint megtudta Ervin, nagyon beteg, és nem fog tudni menni, ha egyáltalán él még egy év múlva, ősszel.
Lehetett volna ez is visszaút, de Ervin szerette a beteg költőt, s ezért úgy érezte, ha helyette megy, az jelent valamit. Rávetül a fény árnya. A dicsőség riadalma. A szégyen viaszosvászna.
Ezért nem ment a családdal nyáron Balatonra, nem utaztak el az ismeretlenbe szenvedéllyel, nem rágták a bételt Ázsiában, és nem köpdöstek szanaszét a világba.
Helyette a barátjának, nekem, Jánosnak magyarázta hétről hétre, hogy úgy érzi, ha elmegy, és nem tehet mást, mint hogy oda utazzon, a szív és a lélek hűsége köti immár, irgalmatlan szeretet az ismeretlen iránt, amibe, takarta el az arcát, akár bele is halhat, mint egy anya a szülésbe, aminél talán nincs is rettenetesebb.
Ezzel az egésszel aztán engem állított majdnem megoldhatatlan feladat elé, így, hogy rám ruházta jó előre a tehetetlen szemtanú szerepét.
A monostor ideiglenesen megbízott titkára a harmadik hónapban már nem válaszolt Ervinnek, közben kiderült, hogy tényleg háború van, nem csak Ervin lelkében, ami még így is csillámló tengerszem volt a közelítő sötét semmiben, amennyire én láttam, hanem a falak tövében, a fűszálak erdejében, az álmok riasztó ismétlődésében, s így, a hadigazdaság bevezetésével már pénz sem volt valójában arra, a nemes fogadókedvről nem is szólva, hogy fogadják az írókat, de a rend régi hagyományai szerint, hiszen akár Jézus is lehet a váratlan látogató, egy cellát mégiscsak fel tudnak ajánlani étkezéssel, valamint a vesperás zsongását minden este, majd a lassú, nehéz és riadt sétát a várfalon, meg-megállva, nézve a távolba, tatárpuszta felé, imádkozva, hogy elkerüljék az elkerülhetetlen rosszat.
Ervin pedig – hiába próbáltam erről lebeszélni, hogy tréfává roncsolja a maradék komolyság lehetőségét is – újabb és újabb ötletekkel állt elő a csöndben: mutassák be a háborúról is szóló regényét ősszel, amikor ott lesz, a kolostor egy rejtett szobájában, amire azt írták ötven éve, hogy Akku Raktár, mert ő tudja, noha sohasem járt ott, hogy a porban bent hevernek az elveszettnek hitt római kori szobortöredékek, sőt, hívják el Oravecz Imrét is, aki pontosan érzi majd, hogy az elmúlás jelen idejét lehet úgy szaggatni, mint a tengert eltakaró függönyt. Mutassa be ő a könyvet.
A monostor ideiglenesen megbízott titkára erre már végképp nem válaszolt, de Ervin ekkor már hálás volt a leveleit övező csöndért – és én is megkönnyebbültem, hogy másról is tudunk néha beszélni a hajdani Lovas kocsma udvarában, mint a háború részletes geometriájáról.
Ervint az első héten, miután megérkezett a monostorba, és rövid időn belül csönddé vált ő is a legfelső emeleti puritán berendezésű, de a képzelet számára ezernyi történet lehetőségét felvillantó szobában, és a riglivel kitámasztott ablakon beengedte az ősz sárgásvörös hullámzását az arborétum felől, felhívta az utóbbi években titkos otthonává vált kolozsvári folyóirattól az egyik szerkesztő, hogy bár egész évben nem küldött szinte semmit, de most lenne egy lapszám, írna-e bele, talán nem épp testhezálló Ervinnek, de az anyaság a téma, lenne-e kedve hozzá. Ervin a kolostor falán állva, majd tétován követve a szerzeteseket, a lezuhanás és maradás mezsgyéjén elbizonytalanodott, mit is válaszoljon. Nekem annyit írt, hogy foglalkoztatja az írás, az átjáró a pergamenek rétegzettségében, ahogy körmeivel kaparja át magát az időréseken, mint magzat a vak szemlélődés stációin. Azonnal válaszoltam neki, néztem, ahogy elsuhan a képernyőn a levél, kértem, hogy próbáljon az észszerűség behatárolta egyre szűkebb térben maradni, de már nem válaszolt, én pedig utólag raktam össze ennek a megmaradt, rohamosan zsugorodó racionalitásnak a mozzanatait.
Ervin a várfalon történő tatárvárást követően a fogadóépület bejáratánál elmaradt az alig hallhatóan gregorián dallamokat síró szerzetesektől és a vendégebédlő felé fordult, átsiklott tekintete a faliújságra rajzszögezett heti étlapon, hiába böngészte reggelente, délre már elfelejtette, mi az aznapi menü, később már nem is érdekelte, örömmel töltötte el a szigorú napirend szerinti étkezés, az átláthatóan egyszerű választék, amit legfeljebb a kávéval tett bonyodalmassá, hiszen azt neki kellett a kapszulával elkészítenie, de ezt leszámítva minden a biztonságos kiszámíthatóság jegyében telt, és ez harmadnapra már csodálattal töltötte el. Szinte várta a vacsorát a fél paradicsommal és a pár szelet kenyérrel, amit megvajazhatott, és álmélkodva fedezte fel az ízek monotóniájában rejlő harmóniát, amihez hozzájárulhatott az is, hogy egyedül foglalt helyet az esetek nagy részében az ebédlőben, szemben egy Szüts Miklós-festménnyel, ágy, asztal, rajta kenyér, kés, a második héten már azzal a késsel kente azt a kenyeret.
Aztán egyszer csak én ültem ott, János, Ervin helyett egyedül az étkezőben, és próbáltam nem megőrülni a mindenhonnan szitáló pergamenportól, mert, ezek szerint, Ervin eljutott a köztes létezés olyan dimenziójába, ahol a testi jelenlét esetlegessé vált az időrések valóságához képest, a szüntelen átkelések fogcsikorgató szűkölésében, elképzelem, ahogy mindezt a születés misztériumának látta, az oda-vissza út lehetőségének a szülőcsatornában.
Én ülök az íróasztalánál, hiszen nem az ő összezúzott ujjai pötyögnek hangyányi betűket az alkonyba boruló szobában, az ő szobájában, ahonnan, amikor eljött az ideje, azt írta egy el nem küldött e-mailben, amit öngyilkossága előtt Rudolf trónörökös a szifilisszel megfertőzött feleségének, Stefániának a mayerlingi búcsúlevélben, hogy megszabadulsz tőlem és az általam okozott kellemetlenségektől.
Mert Ervin halott. De hajlamos vagyok én is hasonlóan körmönfont homályosan fogalmazni, mint ő, mintha egy árny hatalmas szárnyai lobognának Ravazd felől az égen, meglegyintve engem is azzal a rémülettel, ahogy Ervin belevetette magát – szó szerint is – a rég halott hercegi pár emlékeibe.
Mikor Ervin meghalt, valamikor 1224 és 1946 között, ennél pontosabb időpontot a halottkém sem tudott megállapítani, ahogy remegve és izzadtan törölgette papírzsebkendőjével homlokát, az összetört, kifacsart, egyszerre megkövült és darabokra tört és testmeleget árasztó szánalmas valami fölé hajolva, majd felnézve a magasba, ahol a riglivel kitámasztott ablak épp szétrobbant a napfényben, elvakítva a rendőröket, rohammentősöket, a monostor megrettent, ideiglenesen megbízott titkárát és Annát, a könyvtárost, aki idegességében még jobban összegyűrte a jobb kezében rejtegetett papírlapot.
Illetve őt nem vakította el a fény, mondta nekem Anna napokkal később. Nos, súgta egész közel hajolva hozzám, megdöbbentette ugyan a halál, de csak maga a romló test visszahozhatatlansága, a hiány, hogy Ervin nem jár vele többé körbe a titkos folyosókon, nem vázolja fel neki újra és újra az Ervin által olyannyira csodált Uros apát feltételezett feljegyzései alapján a tatárok elleni védekezés gyilkos stratégiáját, nem feszíti az égnek az íjat a gyiloklesőn át, hogy szíven lője az elmúlást.
Ervint, mondta Anna, mikor kezembe simította a gyűrött papírt, az idő, a múlt, az emlékezés ölte meg, amikor átszakította a saját képzeletét. Én sem értem, suttogta, de azalatt, amíg itt volt, minden nap újabb ajtót nyitott ki, ami mögött semmit sem hittünk. A portugáliai, vérző Jézus halotti maszkban járta végig éjszaka a könyvtár labirintusát, kopogtatott Stefánia sírkövén a kápolnában, olvasta fel az átokzsolozsmákat a felkelő nap első sugarába nézve.
Az anyaság, mondta Ervin, az egyetlen lehetőség, hogy megmentsünk valakit a szülés szenvedése és a feltétlen szeretet által. A férfi, akit megmentett az anyja, tárta ki a templom kovácsolt vaskapuját, hogy látszódjon, ellenáll-e az üres, feldíszített szoba a hét gonosz léleknek. A férfinak, aki nem tud szülni, egész élete roncstelep, ahogy saját, meddő teremtésének emel emlékműveket.
Hajnalban ébredtem, kitártam az ablakot, óvakodtam a mélybe nézni. Rosszul aludtam, mint mostanában oly gyakran, a reggelire még majd’ három órát kellett várnom. Az íróasztalnál, a laptopom mellett kiterítve feküdt Ervin levele, amin elkent foltok képezték az égi hierarchia tervrajzát, csigalépcsőkkel, ugratókkal, zsákban síró éti csigákkal, egy fotóval a kerengő faláról, 1478-ból: egy lengyel zarándok véste bele latinul: itt jártam. Egy másik, elrontott fotón Ervin átöleli ezt a zarándokot.
Ervin Annától hallott először bővebben a belga királyi hercegnőről, akinek a férjéről, Rudolf trónörökösről öngyilkossága után csak annyit mondott az apja, a császár, hogy egy szabó hal meg így. Ervin ettől fogva egy lapra kezdett firkálni, mintha egy codex rescriptus makettjét akarta volna létrehozni, ahogy a rétegek egymásra íródnak, olyan labirintust teremtve, aminek nincs kijárata, viszont végtelen térben helyezkedik el.
Ervin az utolsó napon is hajnalban ébredhetett, kinyitotta az ablakot, rosszul aludt az elmúlt napokban. Anyja és felesége vele együtt loholt végig vérző Jézus-maszkban éjszaka, miközben Stefániával beszélgetett, aki kihúzta az emlékezéseiből, hogy Rudolf megfertőzte őt, és ezért meddő lett. Talán ekkor vesztette el végképp önmagát Ervin, ahogy rámeredt a meddő hiányra.
Én nem szeretnék még elveszni Ervin szerelmes szövegmintázataiban, a szomorúság és boldogság fájdalmasan szertelen kanyargásában.
A folyosón szigorúan komponált, színes barokk festmények között jutok el az ősz kapujáig, s ahogy halkan bezárul mögöttem a monostor, úgy képzelem, hiszen másként hogy is lehetne, hogy odafent, az üres, kisöpört, feldíszített szobában, a bezúduló fényben egy árny szétnéz, s okos fejével biccent, még remél.
