.svg)
A Máriáson találkoztak. Viorica arany fogsora megcsillant a szürke téren, mikor észrevette Magdalénát. Jobb kezét magasra lendítette, úgy integetett már messziről, mintha ő lenne a brit királynő, a várakozó sápadt, szőke nő pedig hű alattvalója.
– Tu ești de la măcelăria. Știu, știu – bólogatott barátságosan, ahogy Magdaléna közelébe ért.
Felismert. Megnyugodva mosolyogtam vissza rá. A hentesüzletben már találkoztunk, régebben ott dolgoztam. Mindig a pult alól vásárolt. A legdrágább húsokat tettük neki félre. Édes, nehéz parfüm terjengett körülötte, ha belépett, irgalmatlan gyorsasággal szétáradt az illata az egész boltban. Viorica mindenkit hatalmába kerített macskaszemével, vörös rúzsaival, tűsarkúival, színes virágos, lebbenő ruháival. Vibráló jelenség volt, aki jelenlétével, szavak nélkül irányította a helyzeteket.
Elővette kis kockás füzetét, és rábökött a péntek délutánra. Felírtam a címem: Str. Turgenyev Nr. 2.
– Voi fi acolo – mutatott a címre. – La ora 5. Fii singur.
Legyen így. Megígértem, hogy egyedül leszek. Távozóban rám kacsintott, két nagy, férfias kezét felemelte, én meg csodálkoztam, hogy a tíz aranygyűrű súlya hogy a francba nem rántja le. Majd ezeket a csontos kezeket megnyugtatóan az arcomra tette. Álltam a szürke, őszi, ködös téren, némán és gyámoltalanul, sírni akartam, de elzárhattak bennem egy csapot, bőgés helyett csak néztem a sok aranyat Viorica kezén, meg a nyakán és a fülében, és arra gondoltam, az én életemből hol marad a fény.
Anya akkor már két éve nem dolgozott a hentesüzletben. Otthon volt velem, a rikító szőke cserfes kétévessel. Első emlékeim közül fel tudom idézni a Turgenyev utcai lakást. Ha belépek az óriási ajtón, jobbról Csaba keresztapám szobája. Szénnel rajzolt, hatalmas meztelen emberek a falon, és csak kopogással szabad belépni hozzá, mert időnként vannak nénik nála – így hívja a fiatal nőket Csaba –, akik többnyire szintén meztelenek. A kis előszobában barna antik asztal, rajta kínai váza, a vázában nád. Ha az előszobából balra fordulok, és nagyokat ugrom, akkor elérem a villanykapcsolót a szűk konyhában. Keskeny asztal, két szék, az asztallal szemben mosogató és felette szekrény. Az egész konyha olyan, mint egy vonatkabin, két ember nem fér el egymás mellett kényelmesen. Ha kilépek innen, és balra fordulok, két lépést sem kell tennem, és egy nagy fehér ajtó előtt állok. Kinyitom: fürdőszoba. Ez is keskeny. Hosszú kád, fatüzeléses fekete kazánnal, a falon és a padlón zavaróan fehér csempe. A kád mellett jobbra vécécsésze, a kád bal oldalán pedig egy mosdókagyló. Megint ajtó. Fehér ajtó. Kinyitom, belépek, itt a szobánk, ahol hárman lakunk. Rögtön az ajtó mellett jobbra az én ágyam. Barna farácsos kiságy. Baloldalt anyáék nagyágya, elfoglalja a fél szobát. Rajta pokróc narancssárga és kék foltokkal. Az ágy felett egy kép, amin egy kínai néni szoptatja a babáját. Piros szája van, olyan cseresznyeformájú. A nagyágy mellett kezdődik a könyvespolc, sok színes, nehéz könyvvel, felér a plafonig. Majd jön a bal sarok, ahová be kell állni, ha rossz vagyok. A sarok mellett széles ablak, csipkés függönnyel. Az ablak előtt barna, kör alakú, nehéz fából készült asztal, előtte három vaskos, barna hokedli. A jobb sarokban hintaszék, itt szokott anya olvasni délután, míg apa a konyhában ül a nagyítóval az ékszerek felett. A hintaszék mellett van a kisszékem meg a játékaim, és sokszor beültetem Pinocchiót a hintaszékbe, hogy hintázhasson. A játékok mellett barna ruhásszekrény áll – és visszaértünk a kiságyhoz. Mindig félhomály van, a kapcsolót nem érem fel, várom, hogy valaki végre bejöjjön, mielőtt teljesen rám esteledik és félni kezdek.
Pontosan öt órakor megszólalt a csengő. Magdaléna nagyra tárta az ajtót a vendég előtt. Viorica könnyedén belibbent, a porcelánvázát sebtében megbillentette az asztalon, ami végül nem esett le és nem tört ripityára, hanem finoman visszatalált az egyensúlyi állapotba. Viorica bocsánatkérően elmosolyodott, vastag rókaprém kabátját Magdaléna kezébe nyomta, és óvatosan körbenézett.
– Sunt singur – nézett rá Magdaléna megnyugtatóan, és valóban egyedül volt. Pista elvitte Hajnát a „törpés játszótérre”. Ez volt az örökmozgó kedvence, ugyanis az otromba kerti törpékkel teleszórt játszótéren a törpék akkorák voltak, mint Hajna. Így pompásan lehetett velük játszani. Csaba pedig néhány festő barátjával ellátogatott a közeli kocsmába néhány sört legurítani.
– O cafea? – kérdezte készségesen Magdaléna, és már indult is a konyhába, hogy a frissen lefőzött kávét felszolgálja. Viorica követte.
– Nu, nu, mulțumesc. Să începem. Pe masă este potrivit.
Lassan letettem a kávéfőzőt. Az asztalra néztem, miután visszautasította a kávét. Majd Viorica türelmetlen, sürgető arcára. Levettem a nadrágom, a zoknit, összehajtogatva a székre tettem. A bugyi következett. Tétováztam. Viorica az asztalra mutatott, felültem. Határozottan húzta le rólam az alsóneműt. Ahogy közelhajolt, éreztem újra nehéz parfümjét, szinte elkábított, a térdem súlyos mellei simogatták. A tekintetébe kapaszkodtam.
Viorica hirtelen kifutott, és amikor visszatért, kezében volt a barna műbőr utazótáska, amit az előszobában felejtett. Rövid kotorászás után elővett egy fecskendőt, a megszokottnál hosszabb tűvel. Rutinos, gyors mozdulatokkal felvezette a tűt Magdaléna méhéig, és beadta az injekciót. Helyi érzéstelenítő volt. Magdaléna mindeközben a konyhai plafont bámulta. A zsírfoltokat és a beázott részt, amit már újra kellene festeni. Viorica is szótlanságba burkolózott, és némán várt, hogy hasson az érzéstelenítő. Közben a gondolatai vadul cikáztak. Elfelejtette megkérdezni, van-e telefon. Mi van, ha lehallgatják? Nem volt elég óvatos az első találkozáskor sem, amikor Magdalénát a Máriásra hívta. Ki tudja, nem követték-e? Az elmúlt években olyan jól ment minden. Otthagyhatta a rendelőt, ahol asszisztensnőként dolgozott, és mondjuk ki bátran: vállalkozó lett. Egy olyan országban és egy olyan korban, ahol ez lehetetlennek tűnt. Viorica pontosan, ügyesen végezte a dolgát, a nők a városban egymásnak adták a telefonszámát, és ő csak úgy vállalta a munkát, ha ismerte az illetőt, és megbízhatónak találta. Magdalénára nem emlékezett, ezért volt szükség személyes találkozóra is. A hentesüzletben túl sok ember dolgozott, többen is voltak a kuncsaftjai már, összefolytak az arcok és az évek, Magdalénáé is elmosódott.
A bőr utazótáskából előkerült két kinyitható fém méhnyaktágító. Viorica megpróbálta lassan felhelyezni őket, törekedett az óvatosságra, de az ezzel járó fájdalom elkerülhetetlen volt. A bevezetés még hagyján, de ahogy Magdaléna méhszájánál Viorica szétnyitotta a hideg fémkapcsokat, az olyan érzés volt, mintha felnyársalták volna, égetett, hasogatott, nyilallt egyszerre. Megint várni kellett, míg tágul a méhszáj.
Az üzletben a birkák fejét ketté kellett vágni. A száj és az állkapocs szétfeszítése után lehetett csak az éles húsbárddal hatékonyan dolgozni. De így is sokszor voltam idétlen, nem vágtam ki idejében az állat nyelvét, és fröcsögött rám a vér, mielőtt kettévágtam volna a fejét. Aztán idővel rájöttem, jobb, ha ketten csináljuk, egyik kollégám szétfeszíti és tartja az állkapcsot, míg én határozott csapásokkal precízen hasítok. Ronda munka egyébként, utáltam.
Úgy képzelem, hogy Viorica nem utálta a munkáját. Tudta, ha kitartó és elég óvatos, dúskálni fog. A kuncsaftok gyakran nem csak pénzzel, hanem aranytömbökkel vagy drága antik ékszerekkel is fizettek. Viorica drága volt, háromhavi átlagbérbe került minden egyes kiszállása. Legalábbis anya így emlékszik. Ebben benne volt a veszélyességi pótlék is, ugyanis ha elkapták volna, akár életfogytiglanra is ítélhették. A nők, köztük anya is, akik vállalták a rizikót, még Vioricánál is kiszolgáltatottabbak voltak: felülfertőződés, feljelentés, börtön, nyilvános megalázás. Törvényt sértettek, amiért büntetés járt. Nemrég olvastam valamelyik román újságban – értek még ennyire románul –, hogy tízezer nő halt bele a dekrét-törvény következményeibe: sterilizálatlan eszközök, elfertőződés, majd halál. Nézem anyát a konyhaasztalon, amit biztosan nem töröltek le Domol-kendővel, nemhogy orvosilag sterilizálták volna. Figyelem az eszközöket, amiket Viorica elővesz, és arra gondolok, mindketten megőrültek.
A fogó következett. A kitágult méhszájon hidegen siklott végig. Határozottan a cél felé. Finoman fogta közre, majd úgy szorította meg, ahogy édesanyja tette volna, ha megszületik. Végül erősebben ráfogott és kiszakította az anyaméhből. Nem volt semmi dráma, csak még élt, mikor a vesetálban landolt. Még pontosan öt másodpercig, amíg Viorica a fogóval össze nem roppantotta. Betette egy befőttesüvegbe, és a táskán összehúzta a cipzárt.
Fekve maradtam egy kicsit az asztalon, míg Viorica odalent matatott. Már nem éreztem semmit. A szemem előtt egy kép lebegett. Fiatal lány voltam, amikor le kellett vágnom egy kakast Pistáék szüleinél, falun. Miután nagy nehezen sikerült a tyúkudvarban elkapnom a gyönyörű hímet, hátravittem a kivágott diófa széles rönkjéhez. Kezemben balta, a kakas már lecsendesült, tudta, mi jön. Rátettem a fejét a rönkre, és a nyakára vágtam. Viszont a fejsze nem volt elég éles, a kakas megijedt, én is, kiszökött a kezemből, és félig leszakadt fejjel futni kezdett körbe-körbe az udvaron. Széles vércsíkot húzott maga után. Én meg utána, míg el nem kaptam. Visszaerőszakoltam a farönkre, és most már sokkal erősebben csaptam a félig leszakadt nyakára. A feje a rönkön maradt. Szivárgott belőle a vér. Ettől a vékony sugarú szivárgástól, a feldúlt udvartól és a pirosra mázolt kötényemtől émelyegni kezdtem, majd vadul öklendezni. Könny és hányás gátlástalanul zuhogtak, míg teljesen ki nem ürültem.
Ülök a kis sámlin. Anya a hintaszékben. Néz ki a sötétbe. Nemrég jöttünk vissza apával a „törpés játszótérről”. Fogom Pinocchiót, felhúzom a trikómat, és Pinocchio nagy orrát a bal cicibimbómhoz teszem. Szopikáznia kell. Megéhezett, amíg nem voltam itthon.
