Helyek, ahol jól meg lehet dögleni

Korniss Péter: Kövek közt
Éppen kinyírni készültem magam, úgyhogy ez a szag jól jött volna az egész jelenethez. Napokon keresztül fel sem tűnt volna senkinek. Csak a szokásos: már megint eltűntem napokra, a telefont nem veszem fel, ajtót nem nyitok, bassza meg! Bűzlött ugyanis az összes szomszéd udvara: folyamatosan trágya és a barmok húgyszaga terítette be a környéket. Két-három lapát földdel eltemetett döglött csirkék, élve elásott macska és kutyakölykök teteme szaglott körös-körül. Talán egy-két héten belül feltűnne valakinek az utcáról az ablakom belső felén gyülekező milliárd légy látványa, talán akkor törnék rám az ajtót. Itt jól meg lehetne dögleni. A rendőrök és a tűzoltók össze-vissza okádnák az ajtóm körüli rohadt virágágyást. A rohadt virágágyást, amely miatt még azt a rettenetes, félszemű macskakölyköt sem hagyta örökbefogadni a tulaj, amelyik minden nap a tiszteletét tette az ajtómnál, és válogatás nélkül eltakarította az ételmaradékot.
Volt ott egy másik szag is. Napokig nyomoztam az eredete után, végül feladtam. Könnyen lehet, hogy a fészerből behozott régi bútorokból áradt. Öreg padlások, poros vesszőkosarak, egérhúgy és halál szaga volt ez. És mindenhova szétáradt, beleette magát a ruháimba, a festményeimbe, mindenbe. Mikor a kislányom látogatóba jött, végigszagolt, mint egy kutyakölyök, és azt mondta, apu, neked valahogy öregasszony szagod van. És igen: magányos öregasszonyoknak van ilyen szaguk, olyan magányos öregasszonyoknak, akik a tolatóvágányon várják a halált, senkijük nem él már, tele az összes szekrényük naftalinnal, van vagy négy-öt macskájuk, akik mindent összeszarnak, -pisilnek. Az ilyen öregasszonyok már alig mosakodnak, mert hát minek és kinek? Majd a hullamosók tisztába teszik a testüket.
Én ezt a rohadásszagot próbáltam kiűzni főzéssel. Nyár volt, nemrég béreltem azt a halálszagú segglyukat Segglyukfalván, a szomszédból vásároltam az első osztályú zöldséget meg csirkét. Fokhagymaolajat készítettem, köménymagot pirítottam, hagymát dinszteltem, mindezt zárt ajtókkal, hátha helyet cserél a két szag, hátha az új szagok elnyomják ezt az öreg halálszagot, de nem történt semmi. Mert amikor meló végeztével hazaérkeztem, ugyanaz a bűz fogadott. Nem is bűz volt, hanem annál alattomosabb valami. Igazából nem volt erős, de mindenhol ott volt, mint valami utóíz a rosszul elkészített levesben, vagy a régi, avas cigarettadohányokban, öreg szipkákban: ott lappangott mindenben, minden mögött, mindent tönkretéve. Mielőtt lenyelném a nadragulyateát és bevenném az altatókat, ezt a szagot szerettem volna még kiűzni, ezért aztán rettenetmód álltam neki főzni. Római köménnyel szórtam meg majdnem minden ételemet. Nem is tudom már, miért, a tulajt próbáltam bosszantani vele vagy mi. Aki bejárt a lakásomba, mikor nem voltam otthon. Szalmavirágok közé elrejtett, apró kamerámmal le is filmeztem az öreget, ahogy benyit hozzám, benéz a zoknijaim meg a gatyáim közé, a szekrénybe, a vécétartály fedelét emelgeti. Római köménnyel a faszariság ellen. A mosatlan férfihónalj szagú fűszerrel a kiszolgáltatottság ellen. Itt nem érdemes megdögleni, gondoltam. Végül feladtam.
Mivel a tulajjal abban egyeztünk meg, hogy a kéthavi lakbér értékű foglalót csak akkor adja vissza, ha ő lakoltat ki, valamit sürgősen ki kellett találnom. Szórtam tovább a római köményt, zúztam a fokhagymát, üvöltött a szobámból a zene napestig, semmi nem történt. Aztán egy vasárnap délután a tulaj meg a családja egy szépnek ígérkező grillpartyt rittyentettek a kert végében, én pedig merevrészegen átgyalogoltam ezen a kis családias idillen, és csendesen, könyvvel a kezemben, meg egy nagy palack sörrel a hónom alatt letelepedtem a ribizlibokrok mellé, az árnyékba. És másnap délre már ki is egyeztem a tulajjal, hogy ha három napon belül elhúzom a csíkot a kacatjaimmal együtt, visszakapom a foglalót. Ami, akárhogy is vesszük, egy hónap albérlet, bent a városban, és még mindig marad vedelni is.
A vasúti síneken túl, elhagyatott tolatóvágányok gazzal benőtt halmai mögött kaptam egy bolhaszagú szobát. Volt benne egy vizelde meg egy kézmosó, konyha a földszinten. Drágább volt, mint a segglyukfalvi hodály, de legalább világosabb, és itt nem kértek foglalót. Viszont a földszinten volt a konyha. És ezen a konyhán osztoztam egy öreg takarítónővel, meg egy nyeszlett neonácival és nagy, zsíros feleségével. Minden hétvégén részeg volt a teljes társaság, állt a bál, havonta legalább kétszer is kijárt a rendőrjárőr, mert feljelentettek közülünk valakit a szomszédos tömbházból. Mivel kanyargós, kátyús utakon lehetett csak bejutni ebbe a néhány utcából álló negyedbe, hát mire kiértek a zsaruk, addigra mindenki lecsendesedett, és tanúk híján az sem volt, akit büntetni. Ha meg akar dögleni az ember, ez egy tökéletes hely. Két jókora kampó lógott a mennyezetről, egy gyerekhinta lóghatott róla valamikor. A kislányomnak is ilyet fúrtam fel a mennyezetre, legalább kétszáz kilót megbír egy. És vettem egy kötelet, gyönyörű fojtóhurkot kötöttem rá, majd felcsomóztam az egyik kampóra. Aláállítottam a festőállványomat a megkezdett festményeim valamelyikével meg egy kisszéket. Életem utolsó ecsetvonása után csak fellépek a kis zsámolyomra, nyakamra erősítem a hurkot és lépek egyet. És össze fogom magam szarni, mert úgy hallottam, az akasztottak összeszarják meg -húgyozzák magukat, meg magömlésük is van, közvetlenül az eszméletvesztés előtt. Micsoda egy teátrális jelenet lesz! Napokon keresztül a hurok látványára ébredtem, ezzel aludtam el.
Csütörtök délután volt. Fizetésnap. Szóltam az irodában, hogy másnap nem lesz időm bemenni. Hazafele vettem egy krémszappant. A legdrágábbat. Naná. Olvastam valahol, hogy a kötelet akasztás előtt szappannal kell bekenni, hogy csússzon, mert az olaj nem célszerű, magukba szívják a rostok. Szép komótosan kentem be a hurkot szappannal: felhúztam, kenés, kiengedtem, kenés. Lecseréltem a félkész festményt az állványon egy másikra. Találomra nyomogattam a színeket egy fehér lapítóra, amit palettaként használtam. És csak úgy, késsel kezdtem felhordani a festéket a farostlemezre kasírozott vászonra. Egész jó kis kép kezdtett alakulni. És igen, befejeztem. Talán az első festményem, amire azt mondhattam, hogy igen, ezt befejeztem. Hogy ezen se plusz, se mínusz. Kellene egy búcsúlevél, gondoltam. Illene. Nem volt ötletem, mit is írhatnék, illetve túl sok volt, egy teljes bibliányit összeírhattam volna, két hét múlva sem bírtam volna abbahagyni. Akkor inkább nem. De azért egy üres lapot és egy ceruzát ott hagytam a kávézóasztalkán. Legyen egy kis talány, rejtvény. Felléptem a kisszékre, fejemet a hurokba helyeztem, behunytam a szemem és tettem egy fél lépést, mire a szék felborult. A padlóra léptem, lábujjhegyre. A hurok a nyakamra feszült, én meg ott álltam lábujjhegyen és nem bírtam a talpamra ereszkedni, mert kurvára szorított az a kötél. Úgy álltam ott egy fél vagy egy egész órát, végül a lábammal elértem a kisszéket, felállítottam, felléptem rá és kivettem a fejemet a hurokból. Vodkát vettem aztán, meg sört és két szál paprikás kolbászt.
Aznap este halálrészegen megdugtam a nyeszlett neonáci zsíros feleségét is, miközben retkes térdű gyerekeik az udvarban zajongtak. Mindezt csak azért, hogy utána a lehető legszarabbul érezzem magam. Csendes kis hülyegyerek volt a srác, mélabús szemekkel, alkarján forradásokkal, meg házilag buherált tetkókkal. Gyalázatos húzás volt a részemről, aztán arra gondoltam, hogy ki tudja, nem is én vagyok az egyetlen erről a lepratelepről, akinek megvolt az asszony. Talán ő is tudott róla, talán nem is érdekli, mert ő meg a mások nőibe eregeti a magját esténként. Mert azt láttam, hogy bár ősz van, este kilenc után ér haza az építkezésről, ahol gürizett, és hát sehol nem dolgoznak az építkezéseken este kilencig.
Ugye megértem, hogy ő nem akar problémákat, kérdezte a tulaj, mikor egy este meglátogatott szerény lakomban. Bólogattam, hogy igen, igen, megértem, hát persze, hogy. Nyugtatókra vedeltem a sört, így hát a tulaj arcát mintha valami képernyőn látnám, ahol digitálisan állítottak egyet a színeken. Az arcom lefagyott. Nem is az arcom, hanem inkább a beszélőkém fagyott le, ugyanis a gondolataim folyton leelőzték a beszélőkészségemet, ezért folyamatos fáziskésésben voltam magamhoz képest, és végül egyetlen szót sem bírtam kinyögni. Megpróbáltam kedvesen, megértően mosolyogni, de csak valami kelletlen vicsorgásra tellett. Én is éreztem, hogy ez most nem a helyzethez illő arckifejezés, de a vicsorgás valahogy odafagyott az arcomra, amitől röhögőgörcsöm támadt, és még akkor is kényszeredetten vinnyogtam a röhögéstől, amikor a tulaj közölte velem, hogy amennyiben másnap estig nem szedem a sátorfámat, hát rámhívja a rendőröket.
Már a harmadik albérletemben landoltam szűk három hónap alatt. Egy kis garzon volt, a város szélén, egy forgalmas körgyűrű közelében. Esténként tücskök ciripeltek meg néha felhallatszott a város túlvégéből a vonatok zaja. Már nem jártam be az irodába. Nem is kerestek a kollégák. Harmadik vagy talán negyedik napon egy foltos kismacskával az ágyamban ébredtem. Ott dorombolt a mellkasomon, áhítattal nézett rám nagy, sárga szemeivel. És csak dorombolt, dorombolt. Előző nap a sört kevertem a borral, vodkával, rummal. A macskára nem emlékszem, azt viszont láttam, hogy almot vettem neki, meg három macskaeledeles konzerv is ott hevert szanaszét szórva a szobában. Bazmeg, mondtam, bazmeg. Itt volt most ez a macska. Ha én kinyírom magam, előbb meg kell fojtanom a macskát, villant át a fejemen. Teleengedni a fürdőkádat vízzel, megfogni a torkánál, megszorítani és a víz alá nyomni a fejét. Azt nem akartam volna, hogy étlen, szomjan, a bűzlő hullám mellett nyivákoljon napokon keresztül, vagy hogy éhségében a holttestem füleit meg orrát egye, míg valaki be nem rúgja az ajtót. Teleengedtem a kádat vízzel. Melegvízzel. A macska is bejött utánam, cérnavékony hangon ajvékolt ott nekem, apró fejét a lábszáramhoz dörgölte. Álltam ott egy darabig, majd levetkőztem és lassan beleereszkedtem a forró vízbe. A nadrágom zsebéből előkotortam egy csomag cigit, kivettem egy szálat, rágyújtottam, hátradőltem a kádban és behunyt szemmel azt suttogtam: bazmeg, bazmeg, ­bazmeg.

Horváth Szekeres István 1975-ben született Csíkszeredában. Közel nyolc évig újságíró-karikaturistaként dolgozott az Új Magyar Szónál és az Erdélyi Riportnál. Jelenleg a Maszol.ro hírportálnak rajzol.