I. ÉVFOLYAM 1990. 1. (1.) SZÁM – JANUÁR 5.
[…] Az induló lap jellegét nem véletlenül jelzi csupán egyetlen szó, fogalom, az, hogy: szépirodalmi. Igen, a Helikont – egy várhatóan kibontakozó széles spektrumú romániai magyar sajtóélet reményében – szépirodalmi folyóiratként kívánjuk szerkeszteni. Szándékaink szerint elsősorban a születő eredeti irodalmi alkotásnak próbálunk teret biztosítani: a versnek, a novellának, az esszének, valamint az irodalom értékeit mérő s ezen értékek rendjét munkáló irodalombírálatnak. Az írónak ezeken túl, meggyőződésünk, a közélet kérdéseiben, elsősorban a nemzetisége sorsát érintő kérdésekben is szava lesz. (Nyilván a lap formátuma meghatározta belső arányok, valamint a szűkös terjedelem szabta lehetőségek szerint.)… Azt szeretnénk, ha a Helikon olvasói az elkövetkezőkben folyamatosan együtt élnék meg velünk azt a metamorfózist, melyben a való élet élő lelkiismeretté lényegül át a lap hasábjain. Azt szeretnénk, ha közösen lehetnénk ámuló fürkészői az örök titoknak: amint a kor – a mindenkori, melyben embernek élnie adatott – irodalmi, művészi alkotásban formáját keresve – szűri át, töri át magát az alkotó szellemén, idegrendszerén. S mindehhez itt lenne végre a sohasemvolt mámorító kihívás: nem cövekelik a mezsgyét fétisek, tabuk, kánonok, gondolat-nyomorító ideológiák. […]
Szilágyi István és Boros Zoltán beszélget az első Helikon-számról Fotó: Boros Veronika
Nyilván tisztában vagyunk azzal is, hogy a Helikon arcélének egyértelmű „szépirodalmi” meghatározottsága egyelőre szándék – ha mégoly eltökélt is. Törekvés. (Mert meggyőződésünk, hogy a jelen pillanatban adott „intézményes keretek” – a marosvásárhelyi Látó és a kolozsvári Helikon – rövidesen a honi szépírás legjavának sem fog tudni elegendő teret biztosítani.) Csakhogy nem áltatjuk magunkat – tudjuk, egy differenciáltabb nemzetiségi lap- és folyóiratkultúra meghonosodására itt még várni kell. Égető szükség volna olyan folyóiratra, amely a hazai magyar színjátszás, képzőművészet és zene krónikáját és szakirodalmát közölhetné – mindazt, amire mi az elkövetkezőkben aligha vállalkozhatunk. Holott amikor e beköszöntő sorok még meg sem fogalmazódtak, amikor még jóformán se címünk, se telefonszámunk, melyen „elérhetők” lennénk, hisz szerkesztőségünk egyetlen kölcsön kapott szobában szorong: kopogtat a művelődéstörténet kutatója, a néprajzos, a zenetudós; hozza kéziratait; hagyományápolást sürget, műveltségbeli örökségünk számbavételére késztet, maradék műemlékeink újra fölfedezésének örömét osztaná meg velünk. A nemzetiségi önismeret megannyi fogódzója lenne minden, ami e szándékokat feszíti. Hogyan tehetünk e számtalan jövős és jogos elvárásnak eleget?
No és a vegyes emlékű lapelődünk oldalairól éveken át kitanácsolt írások özöne, melyek tegnapi meg nem jelenhetését mára egyből érthetetlenné tette a történelmi sorsforduló… Ezekből is közlünk jó néhányat (keserves jóvátétel) – már csak mementóként is – a Helikon első számaiban.
Gondjaink előszámlálását nem folytatjuk, kövesse figyelemmel munkánkat az olvasó, s láthatja majd, hogyan birkózunk velük.