Hélène

Walter Friedrich: Táncoló lány, 1962
Átélni, megélni maga volt a bizonyosság; írásba foglalni nem állt szándékában. De most, hogy már bezárult előtte az az ajtó, meg kell próbálni a visszatérést. Ha felidézhető bármi is.
A felidéző riadalom a nyelvi matériával való küszködésbe csap át – már nem az vagyok, aki arra járt és ott időzött.
Rue Lalande. Kíváncsi volt, hol fog lakni egy teljes hónapon át. Telefonon hívta fel a Svájcba szakadt ismerősöktől megszerzett címet; a telefont harmadszori próbálkozásra vette fel az asszony (mondjuk: Hélène Z.); kimérten beszélt, de elfogadta, hogy már bejelentkezett lakója – nevezzük Chimène-nek – egy pillantást vessen előzetesen a szobára.
Chimène alakját választotta ugyanis valaha a Cidből, a habzsoló olvasások idején. Legyünk mások, mint akinek vélnek. Más időben, más szerepben. Mindig legalább két alakban: úton a kétféleség között. A belső térképen könnyebb tájékozódni.
A kiadandó szoba, pontosabban a lakás dicsérete fekvésének rögzítésével kezdődött, azzal, hogy közel van a metró vonalához. És azzal folytatódott, hogy mintha Budapest budai oldalán lenne. (Lehet, hogy ez a földrajzi hasonlat az oka, de Chimène Párizsban a Szajna folyásával sokáig bajban volt. A várost a folyó köríve kelet-nyugati irányban szeli át, nem úgy, mint a Duna Budapestet vagy akár a Szamos Kolozsvárt.)
XIV. kerület. Az utcát nem találta meg könnyen. Nem a Montparnasse temető felől közelítette meg, pedig arról rövidebb az út: jóval későbbi rádöbbenés, hogy Baudelaire, Maupassant, Sartre, Simone de Beauvoir sírja közelében visz a mindennapi útja.
Kijön a metróból, és nem áll sorba a párizsi katakombák bejáratánál. A Général Leclerc bulvárról betér az eleven Rue Daguerre-re. Sajtosok, zöldségesek, hal- vagy húsárusok Az utca kisboltjai emberi valóságát Agnès Varda filmjeiből bizony ismerhetné – Daguerrotypes (1975), Les Plages d’Agnès (2008) –, de erre nem utalt az előzetes kedvcsináló. Ilona egyébként a Rue Daguerre ama rövidebb szakaszán, a boltok közt rendszerint csak áthaladt, vagyis inkább átvonult, de nem ott vásárolt. Az olcsóbbat kereste. Inkább nagyobb mennyiséget vásárolt egyszerre. Nem hatották meg a butikok: neki magának is volt valaha egy kis kalapüzlete a rue Froidevaux-n, a lakása közelében. Eladta aztán.
A nappaliban az ablak előtt sok cserepes növény, a tévé többnyire bekapcsolva, a kerek asztalon magazinok, tévékapcsoló, orvosságok. Ültek az asztal mellett és beszélgettek. Magyarul, de ez akkor nem tűnt fel. Egyszerre igen sok volt a fény­kép­arc, az új történet. És nem illik túl sokat kérdezni.
A szőke óbudai lány mindent kockáztathatott, amikor férjhez ment a vagyonos arabhoz; az észak-afrikai nagycsaládba nem sikerült beilleszkednie. Bécsben aztán jól érezte magát, de onnan is tovább jöttek: Párizsba. Két lánya felnőtt, Párizsban maradtak. A válás után apjuk elköltözött a városból is, de valahol itt él Franciaországban. A történet lassan állt össze, az esti beszélgetések, albumnézegetések során.
Hélène bizalmát nem volt könnyű elnyerni. Az az első találkozás görcsös volt, csaknem szertartásos. Csirkesültet evett ötödik emeleti, díszesen berendezett, kissé zsúfolt nappalijában, a vetett ágyban ülve. Csak annyi időre kelt fel, amíg a szobát megmutatta. Kis tanulószoba volt a társasház belső udvarra néző oldalán. Iskolás gyermeknek való íróasztal, ruhásszekrény, a két keskeny ágy a fal mellé rendezve derékszöget zárt be. A falon színes papírtapéta, színes nyomatok – madár, utcarészlet – bekeretezve, várostérkép. Az utca zaja nem hallatszott be.
Az ismerkedő látogatás rövid volt, talán fölösleges is. Kíváncsiság után megnyugvás. Szívesen lakik majd itt.

*

Késik a repülő. Késve fog megérkezni. Telefonálni leszállás után lehet. Érthetetlen, de Hélène asszony nem válaszol a hívásra. Hiába a drága taxizás, „6 rue Lalande, s’il vous plaît”, a kapucsengő is hiába szól.
– Vigyen egy szállodába.
A taxisnak ez nem tetszik, ilyen úti célt Párizsban megjelölni? Gyanakodva és szigorúan sürget valami pontosabbat.
– Akkor legalább a Place d’Italie-ig.
Csoda, de ott a második szállóban van kiadó szoba. Végre. Mint aki nagy veszélyből menekült. De hát ki szeretne az utcán maradni csomagokkal egy idegen nagyvárosban, még ha Párizs is az. Mint másnap délelőtt megtudta, Hélène kórházba került, a lánya pedig nem győzte várni a bejelentett külföldi vendéget és hazament. Ennyi az egész.
Nappal minden biztatóbbnak tűnik. Most, hogy végre kézbe kapta a lakáskulcsot, megnyugodott. Az épület súlyos belső vasajtói is megszokhatók (a tűzvédelmet szolgálják). A lakás inkább meglepő, mint idegen. Tele van berámázott családi fényképekkel, apró emléktárgyakkal. Gyermekek (unokák?). Megérteni a viszonyokat a képek alapján. Kellemes arcok. Retusált képek? Egy szép fiatal nő sziklán ülve. Ki ez a Loreley? Ilyen lehetett Ilona?
Honnan ennyi bizalom, rábízták az egész házat, idegenre?
De a kis szobában egészen otthon érzi magát. Az ablakból nemcsak a belső udvarra lehet látni, a tetőkre is, a változatos kiszögellésekre, a keskeny, kürtőszerű kéményekre, a nagy testű, szálló vagy totyogó galambokra. Reggeli fényben. Esti fényben.
Több mint egy hét múlva érkezik haza Hélène, akkor kezd előbb csak egy-egy utalást tenni a franciákra, a magyarokra – úgy általában, erős kritikus hangsúlyokkal –, aztán egyre többet mesél. Többnyire saját magáról. Nem szorul a kerekes székre, de ott tartja az előszobában, minden eshetőségre. Jöhetnek az egészségbiztosítótól is, ellenőrizni állapotát. Ő maga ritkán mozdult ki, olyankor hosszasan és gondosan öltözködik, nem hanyagolja el az arcfestést sem, kalap és kesztyű nélkül nem megy ki a házból. Junói termetét és szőke kontyát méltósággal viseli, ápolt időskora-kortalansága festőiséggel párosul, már-már mulatságos kimunkáltsága mégis inkább tiszteletet parancsol.
Hetente háromszor segítsége is van. Háztartásvezető-ápolónő egy személyben. Kameruni asszony, minden feladatot megért s kifogástalanul elvégez. Mellette kitartott Hélène, a korábbiakban mindben kifogást talált. Úgy él egyébként a francia fővárosban, mint egy száműzött hercegasszony. Határozott véleménye van, mint világlátott bölcs nyilatkozik a pillanatnyi politikai helyzetről is. Sokat tévézik, filmeket is nézett. De telefonálni – nemegyszer órákig – többnyire magyarul telefonál. Olyankor elég integetni: „À bientôt, mentem!”.
A hálószoba ablakában este meggyújt egy kis lámpát. Azt mondja, a barátnőjével megegyeztek, így jelzik egymásnak, hogy otthon vannak, s – életben vannak.
Alkalmi lakói ismerőseivé váltak, visszavárja őket. Ötleteket ad, fénymásolatokat, könyveket: utoljára arra hívta fel Chimène figyelmét, hogy a párizsi passage-okat kevesen ismerik, pedig egyszer azokat is fel kell fedezni. Emlegeti a Rákóczi-ünnepségeket is a közeli Yerres-ben, ahol már nem tudható, hova lett a fejedelem egykor az ottani kamalduli kolostorban őrzött szíve. Fényképet ajándékoz vendégének az ott felállított Rákóczi-szoborról, előtérben ünneplő bajszos urakkal.
Adott pillanatban a faliszekrényből újabb meg újabb Párizs-könyveket szed elő; az egyikben – talán a hatvanas évekből – Radnóti Miklós-, Nemes Nagy Ágnes-, Tavaszy Sándor-versfordítások is vannak. Kedvesebb vendégeinek ezt bizonyára többször elővette már. Jó volna elkérni örökbe.
Igen, Hélène gondolatolvasó. Ajándékba-emlékbe azonban mást ad visszatérő lakójának: most éppen egy fehér, plisszírozott szoknyát. A saját gardróbjából, de nem fűz hozzá történetet. Kérdezi őt napjáról, a könyvtárról, a diákokról. Néha megvárja a választ, máskor sietve folytatja telefonálását, ügyintézését, tévézését. Minek beavatni a vendéget mindenbe. Máskor a hangulata áradó, beszélgetni szeretne, anyai gondoskodás és aggályoskodás, gyermeki lelkesedés pörgeti a mondatok kerekét.
Vasárnap délután. Musée des Arts et Métiers. Valamikor Tours-i Szent Mártonnak szentelt templom, aztán bencés rendház, Saint Martin des Champs temploma, polgármesteri hivatal. Most technikatörténeti múzeum, benne és az átépített rendház tereiben denevér formájú ősrepülőgép a XX. század elejéről, már nem működő Foucault-inga vagy a másolata. Korai autómobilok gótikus oszlopok között. És odakinn, az épület falain köröskörül – egymás mellé szorított arcok: angyalok, ördögök, szentek, gyarló emberek sordísszé rendezett kőbe faragott, több százados ábrázatai.
Vissza. Majd a Châtelet-nél metrót válthat. Esteledik, a visszaszámlálás megkezdődött, kérdezni szeretne még valamit Ilonától a hazautazás előtt.
Vigyázzon magára. És jöjjön máskor is.
– A kulcsot a helyére tettem. Au revoir. Köszönök mindent.
Igen, jönne gyakrabban is. Lefényképezné a Párizs-könyv lapjait. Kérdezne. Beosztaná a mézeskalácsot (pain d’épice), az Évian-vizet, egy nagy üveg négy napra is elegendő. Nézné a tetőket, a reggeli, az esti eget. Itt más a színe. Csak itt ilyen.
Kolozsmonostor. A Szamos nem messze, a Csigadomb, a Bornyúmál alatt lép a város területére. Az ablakok nyugatra néznek. A lányok felnőttek. Sok a könyv. Semmit nem dob el, egy fehér szoknyát is őrizget, soha nem viselte, el kellene inkább ajándékozni. November a legszürkébb hónap. De most nincs szó elutazásról.
Ritkán szólal meg a vonalas telefon, régi idők tanúja kezd lenni.
– Alô, bonjour. Édesanyám noteszében találtam az ön címét is. Sajnos anyukám 17-én meghalt. Ezt akartam közölni.