.svg)
Molnár Zoltán: Ab Ovo
(Inimi cicatrizate)
Quel terrible souvenir à affronter*Kierkegaard
Emanuel felment a sötét lépcsőn. A levegőben gyógyszerészeti termékek és égett gumi szaga terjengett. A keskeny folyosó végében felismerte a fehér ajtót, amiről beszéltek neki. Kopogás nélkül lépett be.
A helyiség, amiben találta magát, még a folyosónál is régebbinek és penészesebbnek tűnt. Az egyetlen ablakon át beszűrődő világosság a folyóiratokkal teleszórt váróterem rendetlenségét kékes homályba burkolta, beborította a márványasztalt meg a komoly székeket is, melyeket laza, fehér leplek fedtek, mintha költözködésre várnának.
Emanuel nem leült, hanem inkább csak belezuhant egy fotelba. Meglepetten figyelt fel a szobán át-átfutó árnyakra, majd rájött, hogy a helyiség végében lévő ablak valójában egy akvárium, amiben hízott, meredt szemű, fekete halak úszkálnak szép lassan. Néhány pillanatig a halakat bámulta, jövetele céljáról szinte megfeledkezve követte lusta mozgásukat.
Tulajdonképpen miért is jött ide? Aha! Eszébe jutott, és hogy ittlétét jelezze, megköszörülte a torkát, de senki sem figyelt fel rá.
Halántéka még mindig lüktetett, nem az izgatottságtól, hanem inkább a sietségtől, amellyel Bertrand doktortól idejött. Ebben a komoly, ódon szobában most valamivel nyugodtabbnak érezte magát.
Kinyílt az ajtó, egy nő sietett át a várón, aztán el is tűnt a folyosó felőli ajtón. Emanuel utólag már bánta, hogy nem állította meg, és nem kérte, jelentse be.
A halak szomorúan úszkáltak tovább a félhomályban. A helyiségben olyan némaság és sötétség, akkora csönd honolt, hogy Emanuel azt sem bánta volna már, ha ez az egész egy örökkévalóságig tart. Ellenkezőleg, belenyugvással fogadta volna, mert így legalább még sokáig mentesül attól a kegyetlen valóságtól, amiről néhány perc múlva talán tudomást kell majd szereznie.
Egy ajtó mögül köhintés hallatszott, megkésve ugyan, de mintha mégis csak válaszolna valaki az ő korábbi köhintésére.
A küszöbön megjelenő apró, sötét kis alak olyan volt, mint az odújából ijedten előbújó állat.
– Bertrand doktor küldte? Rendben! Tudom, már telefonált... erős derékfájdalom, nemde? ...Gerincröntgen.
A kis ember idegesen dörzsölgette a kezét, mintha csak el szerette volna távolítani az odúvájás közben ujjai közé szorult földmaradványokat.
Kis, dagadt vakondszeme fényesen csillogott a gyér világosságban.
– Rögtön kiderül... Fáradjon utánam.
Emanuel követte, átvágott a folyosón, majd egy teljesen sötét helyiség előtt találta magát. Innen áradt az égett gumi nehéz szaga.
A felgyulladó égő gyenge fénye megvilágította a nikkelezett csövekkel, rudakkal és orvosi eszközökkel felszerelt helyiséget.
Elektromos vezetékek olyan tömkelege tárult Emanuel szeme elé, hogy a küszöbön tanácstalanul megtorpant, attól tartott, ha belépve netán az egyikhez is hozzáér, rettenetes dörgések és villámlások sorozatát indíthatja el.
– Tessék, csak tessék! – mondta az orvos, miközben majdhogynem kézen fogta. – Itt levetkőzhet...
És az orvos egy csavarozott ládára mutatott, egy titokzatos gépre, mely tehát néha kanapéként szolgált. Emanuel ennyire komor környezetben még soha nem hajtotta végre a vetkőzés oly egyszerű és intim mozdulatait.
Az orvos tovább cigarettázott, a hamut hanyagul a padlóra szórta, ennek a borzalmas laboratóriumnak a padlózatára, amelynek mintha minden egyes négyzetcentiméterét titok és elektromosság töltötte volna meg.
– Csak az ingét vegye le...
Emanuel levette. Remegni kezdett.
– Fázik? – kérdezte az orvos. – Csak egy perc az egész.
Lefeküdt, a bádogasztal metszően hideg érintésétől még erősebb remegés lett úrrá rajta.
– És most figyelem... ha szólok, tartsa vissza a lélegzetét... szeretném, ha jól sikerülne a felvétel.
Az orvos kinyitott majd visszazárt egy fémdobozt. Az égő kialudt. Csengőszóra zárópecek mozdult. Egy fogantyú határozottan csattant a sötétségben. Az áram ideges állatként zümmögni kezdett. Minden fémesen csöngött, pontosan zajlott, akár a nikkelezett golyót egyik rekeszből pontosan a másikba juttató ügyességi játékban...
– Most! – mondta az orvos.
Emanuel visszafojtotta lélegzetét. Ekkor szíve olyan erősen kezdett verni, hogy úgy tűnt, még az a bádoglemez is visszhangozza, amin fekszik. Fülében ott lüktetett a teljes sötétség.
Mintha vízbe dobott szén sisteregne, újra zaj támadt, felerősödött, majd hirtelen elhalt.
– Lélegezhet – szólalt meg az orvos.
Újra fény gyulladt. Emanuelt egy pillanatra rendkívüli tisztánlátás szállta meg. Miért is feküdt ő ezen az asztalon? Miért?
Teljes bizonyossággal tudta, hogy nagyon beteg. Környezete is erről tanúskodott. Mi ez a rakás felszerelés? Nyilvánvaló, hogy nem egészséges embereknek készültek.
És attól a pillanattól fogva, hogy körbefogják, sarokba szorítják...
Az orvos kivette a lemezt a bádogasztalból.
– Még ne öltözzön fel, kérem... látnom kell, jó-e... maradjon így... fekve.
Az orvos fogta Emanuel kabátját, mellkasára helyezte, gyöngéden betakargatta. Csak édesanyja takargatta így be lefekvéskor a paplannal még gyermekkorában.
Mit mond majd az orvos? Mit mutat majd a lemez? Az a rémes lemez...
A meleg, puha kabát alatt most újra jól érezte magát. Talán még el is tudott volna aludni, ha az alatta lévő lemez nem égeti kellemetlen hidegségével, és ha fejét nem csak egy fémrúdnak támasztja. A hideg miatt kissé didergett, ám kellemes, pihentető kimerültség kerítette hatalmába.
Valahol a folyosó végén nagy zajjal becsapódott egy ajtó. Tehát a távolban az élet ment tovább... Úgy érezte, az élettől visszavonult a kabát fedezékébe, úgy amint volt, a röntgenasztalon meztelenül fektében.
– Sikerült a felvétel – mondta az orvos a fülkéből kilépve. – Viszont úgy tűnik nekem, hogy egy csigolyát borzasztóan megtámadott a betegség. Hiányzik egy csontdarab belőle...
Emanuel nem értette túl jól, amit a gyorsan, szaggatottan beszélő francia orvos közölt vele, akinek közben az asztalkáról újra felvett és mohón szívogatott cigarettavég még az ujját is égette.
Emanuel zavarba esett, nem értette jól, amit hallott. Hiányzik egy csontdarab a csigolyájából? De hova lett? Megkérdezte az orvost.
– Megsemmisült... megsemmisítették a mikrobák – felelte a kis, barna ember. – Teljesen felemésztették... akár a fogszuvasodás a fogat.
– És pont a gerincoszlopban?
– Igen, pont a gerincoszlopban... egy tönkrement csigolya...
„De akkor hogy tudtam eddig lábon maradni, hogyhogy nem csuklottam már össze, hiszen a test tartótengelye eltörött” – gondolta Emanuel. Eszébe jutott, hogy fel kell öltöznie, de csak nagy körültekintéssel mert felemelkedni, egyfolytában a felszerelésekbe kapaszkodott. Mellkasában űr támadt, tisztán hallotta a morajlását, akár a fülhöz tartott kagyló belsejében lévő zúgást. Szíve erősen vert a légüres térben. Tehát teste egyik percről a másikra összetörhet, mint egy fa, összeeshet, mint egy rongybaba.
Emanuel egyszer egérfogót tett panzióbeli szobájának padlójára, ami az éjszaka közepén fogott is egy egeret. A fénynél látta a csapda dróthálózatában vergődő, rémülettől megtébolyodott állatot, mely hajnalra eltűnt, valahogy sikerült kinyitnia a csapdát, és elmenekült. Az egér a szobában maradt, de annyira megkótyagosodott, annyira félt, olyan lassan és bizonytalanul mozgott, hogy akár kézzel is meg lehetett volna fogni. Néhányszor elhaladt saját rejtekhelye bejáratánál, finoman odaszagolt, ám mégsem tért be... teljesen megzavarodott a fogóban töltött éjszaka okozta félelemtől és fáradtságtól.
Emanuel olyan óvatos, finom mozdulatokkal közeledett a dolgait tartó ládához, ami a padlón vánszorgó egérre emlékeztette. Most ő is inkább vánszorgott, mint ment. A legapróbb vonatkozásban is azonosult az egérrel. Pontosan olyan rémülten, éppen annyira bizonytalanul mozgott ő maga is...
Az orvos visszament a fülkébe. Emanuelnek bevillant, hogy öngyilkos lehetne, nadrágszíjával felakaszthatná magát az egyik fémrúdra. Ám ez a gondolat olyan halvány és kidolgozatlan volt, hogy még csak egy kéz felemeléséhez sem lett volna elegendő. Természetesen remek ötlet volt ez azért, éppen olyan remek, mint például az egér számára a lukba való visszavonulás, ugyanakkor éppen annyira volt kiforratlan és a valóságtól elrugaszkodott is.
Máskülönben nem maradt sokáig magára. Érkezett is az orvos a még mindig nedves negatívval, meg akarta mutatni neki. Felkapcsolt egy nagyobb égőt, fénykörébe helyezte a röntgenfelvételt. Emanuel csodálkozva nézegette a csontvázat jelző fekete foltokat, ott láthatta a maga sötét, gyászos áttetszőségében saját teste legtitkosabb, legszemélyesebb szerkezetének lenyomatát.
– Íme... itt... Ez egy egészséges csigolya... – magyarázta az orvos. – És itt, lentebb van az, amelyikből hiányzik egy csontdarab... jól látszik, hogy megsemmisült.
Valóban volt ott egy csorba csigolya.
– Ezt Pott kórnak hívják... a csigolyák csonttuberkulózisa.
Most, hogy az a csorbaság tudományos nevet kapott, minden nagyon világosnak tűnt.
– De még gyanús itt ez is – folytatta az orvos, rámutatva egy tölcsérnyi nagyságú foltra. – Attól tartok, tályog... Meg kellene vizsgálnom a rendelőmben.
Az orvos folyamatosan beszélt, de eddig rá sem nézett Emanuelre. Amikor feltekintve észre vette, mennyire elsápadt és megdermedt, visszasietett a fülkébe a negatívot letenni, majd újra megjelent, megfogta a kezét, és rázogatni kezdte.
– Ej, na! Hát mi ez? Bátorság... csak bátorság! Gyógyítható betegségről van szó... elmegy szépen Berckbe... ott helyrejön... bátorság... csak bátorság!
Az orvos nyomában végigvonszolta magát a folyosón és az ódon várótermen, ahol az akváriumba zárt közönyös halak folytatták világtól elzárt vándorlásukat.
Beléptek a rendelőbe. Itt is be volt húzva a sötétítő, itt is sötét volt, itt is csak egyetlen egy égő égett a megkövült könyvek és gyógyszerek özöne fölött. Az emberke fürgén mozgott a tárgyak között, mintegy tapogatta őket elhaladtában, állati szimatolással megszaglászta azokat.
– Lássuk először is a hátát – mondta az orvos.
Emanuel ráhasalt a fehér lepedős ágyra.
Az orvos fentről lefele haladva elkezdte lassan, figyelmesen végigtapogatni a gerincoszlopot, úgy nyomott meg minden egyes csigolyát, mint a hangoló a zongora billentyűit.
Egyik helyen, ahol az orvos erősebben megnyomta, villámcsapásként jelentkezett a fájdalom.
– Éppen az, ami a röntgenen látható... Itt van a beteg csigolya.
Amikor az orvos újra megnyomta, a gerincben a fájdalomnak ugyanaz a tisztán kivehető hangja szólalt meg.
– Ha nem vagyok indiszkrét, miért jött Franciaországba? – kérdezte vizsgálat közben az orvos. – Hangsúlya alapján rájöttem, hogy külföldi.
– Eltalálta – felelte Emanuel. – Tanulni jöttem.
– És mit tanul? – folytatta az orvos.
– Kémiát – válaszolta Emanuel.
– Aha! Kémia!... Szereti a kémiát? Érdekli?
„Most csakis az élet érdekel” – szerette volna mondani Emanuel, ám inkább hallgatott.
– Mit gondol, a szülei támogatni tudják abban, hogy itt maradjon valahol a tengerparton? – folytatta az orvos. – Sokat kell pihennie, jól kell táplálkoznia... és főleg nyugalomra van szüksége... például Berckben, az óceán partján, egy ottani szanatóriumban...
– Majd írok apámnak Romániába – felelte Emanuel. – Azt hiszem, segíteni fog.
Furcsa módon az orvos által használt „szanatórium” szó Emanuelben egyszerre csak egy szelíd, napfényes emléket idézett fel, ami friss szellőfuvallatként hatott az orvosi rendelő nyomasztó légkörében. Tavaly Tekirgölben, ahol egy hónapot töltött feltételezett reumája kezeltetésével (hátfájását mindegyik orvos így diagnosztizálta), végig az a gondolat kísértette, hogy hamarosan szanatóriumi lakó lesz belőle. Most tisztán visszaemlékezett arra a napsütéses reggelre, amelyet napernyő alatt hasaló és éppen kártyázó barátaival töltött a homokos parton, és arra is, hogy neki akkor váratlanul abszurd módon az villant át az agyán, hogy búcsúzkodnia kell tőlük, mert szanatóriumba fog vonulni.
Most, a sötét rendelőben, a sápatag égő fényében, a porlepte papírok között mindössze csak ez az egy emlék tűnt derűsnek, üdének.
– És most lássuk a hasat...
Emanuel átfordult a hátára. Az orvos a teljes bőrfelületet megvizsgálta, finoman csúsztatta előre tenyerét, majd hirtelen megállt, és Emanuel szemébe nézett.
– Régóta megvan ez?
Rámutatott az Emanuel hasán egyértelműen kivehető nagy, kerek dudorra, mely olyan volt, akár a csípő mellé, a bőr alá odanőtt tojás („óriási”, gondolta Emanuel szerfelett megijedve). Hiába próbált visszaemlékezni a dudorra, eddig még ő sem vette észre. És Bertrand doktor sem. Lehet, valami új dologról van szó, és hogy csak néhány órája jelent meg.
– Minden esetre jó, hogy idejében felfedeztük – mondta az orvos. – Cifra dolog lett volna, ha kifakad... ez a megbetegedett csont miatt keletkezett, gennyel teli hideg tályog... Le kell majd csapolni... a gennyet fecskendővel ki kell szívni.
Az elmúlt órában annyi rettenetes dolog történt szép csendesen vele, olyannyira összeomlott, hogy a nap híreitől kimerülve, egy pillanatnyi kábult öntudatlanság következtében szinte elnevette magát.
A Bertrand doktornál történt kivizsgálás, a röntgen, a megsemmisült csigolya, most meg a hideg tályog – minden annyira kiterveltnek tűnt. Már csak az hiányzott, hogy az orvos hirtelen kinyisson egy ajtót, és a szomszéd szobába invitálja: „Tessék csak, kérem!... A guillotine előkészítve...”
Az orvos azonban le sem vette szemét a tályogról, néma maradt.
– És most mi a teendő? – kérdezte halk, túlvilági hangon Emanuel.
– Nos, a csapolás! – válaszolta az orvos. – Először is a csapolás! Én azt javasolnám, hogy bízzuk ezt Bertrand doktorra, aki röntgenre küldte hozzám. Odatelefonálok neki, ha akarja. Nagyon biztos kezű... de különben komoly műtétről egyáltalán szó sincs... egyszerű tűszúrás... ennyi az egész. Megtelefonálom neki, hogy menjen házhoz a szükséges felszereléssel. Mi is a címe?
Miközben az orvos a lakcímet feljegyezte egy füzetbe, Emanuel kicsit kifújta magát, hogy szabaduljon levertségétől. El-elakadó lélegzettel hallgatta az orvos szavait.
– Aztán pár nap múlva elmegy Berckbe a tengerhez...
– Berck? – kérdezte Emanuel. – Hol is van az?
Óriás Larousse-t emelt le az orvos az egyik polcról, amit Franciaország térképénél ütött fel.
– Íme, itt van... látja... a La Manche-csatorna... és Boulogne alatt ott van Berck... A térképen nincs feltüntetve. A dűnék között rejtőzködő kis partszakasz, tengerparti városka, ahova a világ minden tájáról jönnek az önhöz hasonlóan gyógyulni vágyó betegek. Gipszágyban fekszenek, azonban teljesen normális életet élnek. Sőt, lovak vagy szamarak által vontatott kocsival még sétálni is kijárnak, sajátságos kocsikban fekszenek.
Ezeket a magyarázatokat az orvos egy tudós hangján mormolta el, közben pedig végig a térképre meredt, mintha mindent a szótárból olvasott volna ki.
– De hazáig nem fakad ki a dudor? – kérdezte Emanuel.
Sok mindent szeretett volna még kérdezni: hogy a panzióig nem roppan-e össze a gerince, hogy nem omlik-e össze az utcán, hogy nem esik-e le, és tekegolyóként nem gurul-e el majd a járdán a feje. Néhány perce már úgy érezte, nagyon is gyengén van ő összeragasztva. Üveggyári munkások szórakozása, hogy olvadt üvegdarabokat dobálnak a vízbe, melyek aztán megszilárdulva a szokványos üvegnél is ellenállóbbá válnak, akár még a kalapácsütést is kibírják, ha azonban egyetlen kis darab is leválik belőlük, az egész ízzé-porrá töredezik. Vajon egyetlen szétmállott csigolya nem elegendő-e ahhoz, hogy az egész test porrá váljék? Az utcán haladva a beteg csont leválhat, és akkor Emanuel ott helyben összeomlik, nem marad más hátra utána csupán csak egy füstölgő kis hamukupac.
Az orvos tudományos és orvosi érvekkel nyugtatta meg.
Ami a honoráriumot illeti, az orvos nem akart semmit sem elfogadni. „Egyetemistáktól nem fogadok el pénzt...” Apró szemében élénk szikrák villogtak. Emanuelt úgy meghatotta a gyöngédség, hogy szemébe könny szökött. Túláradó hálával mondott köszönetet az orvosnak. A felszabadulás szenvedélyes lelkesedésével ragaszkodott ehhez a hálához. Szerette volna az orvos lábai elé vetni magát, és leborulva ottmaradni.
– Köszönöm, doktor úr! (Hozsanna! Hozsanna!)
Gyorsan felöltözött, majd átment a már ismert ódon várótermen.
– Bátorság! – szólt még utána az orvos a lépcső tetejéről, eközben nyelvével úgy csettintett, mint az állatot a karika átugrására biztató állatidomár.
Bátorság! Bátorság! Visszhangzott Emanuelben, és a visszhang a mellkas falának ütközött.
Aztán egyszerre csak a napfényes utca közepén találta magát. A világ hirtelen végtelenül kitágult. Tehát megvannak még a házak, van valódi aszfalt, és ott a távoli, párás, fehér ég is. A külvilágban ugyanazzal a világossággal találkozott, mint amit korábban hátrahagyott, talán csak éppen tágasabbá, kietlenebbé vált ez a világ, és sokkal kevesebb dolog volt benne, mint a orvosi rendelő sötét helyiségeiben. Most minden sokkal szomorúbbnak, közönyösebbnek tűnt... Ebben a világban most egy tönkrement csigolyájú, beteg Emanuel lépkedett, egy szerencsétlen, aki elől a házak félénken húzódnak félre. A járdán olyan szelíden haladt előre, mintha az aszfalt felett lebegett volna. Az orvos rendelőjében elzárva töltött idő alatt a világ furcsa módon felpuhult. A dolgok ugyan rendelkeztek még kontúrral, ám ez a rajzokon is látható vékony vonalka, mely a házakat körbefutja, hogy belőlük tényleg ház legyen, ez a vonalka, mely meghatározza az ember alakját, ez az embereket, fákat és kutyákat egyaránt lezáró körvonal már éppen hogy csak kordában tudta tartani az összeroskadni kész anyagot. Elegendő lett volna leválasztani azt a vonalkát a dolgok széléről, és a körvonaluktól megfosztott impozáns házak máris egyformán homályos, hamuszínű anyaggá váltak volna.
Maga Emanuel sem volt már más, csak egy rögzített idom által közrefogott hús- és csonttömeg.
Meglepte, hogy arra gondolt, ma még egyáltalán semmit sem evett. Hogy is juthatott eszébe ilyesmi ebben a helyzetben? Emanuel keserűen állapította meg, hogy ebben a ködös, bizonytalan világban neki még mindig vannak végrehajtásra váró világos feladatai.
Az étterem felé vette útját. Enni a város régi negyedének egyik kis egyetemi jellegű vendéglőjében szokott. Jártak ide hivatalnokok, de munkások is. Rosszul és gyorsan étkeztek, mindig tumultus volt, a vendégek lábon állva várakoztak a helyek ürülésére, amiket aztán azon melegében el is foglaltak.
Most először érkezett olyan későn, hogy már egy vendéget sem talált. A terem elhagyatottan, némán, füstbe fulladva fogadta. Az egyik sarokban már étkeztek a pincérnők. A pénztárosnő a pénztár fakerete mögött evett, mintha arra kárhoztatták volna, hogy székére felkuporodva, abba a rideg karámba zárva végezze létfenntartó tevékenységeit. Az étterem különös csöndje a kataklizmákat követő csendet idézte. Mindenhol szétszórt székek hevertek, Emanuel már csak egyetlen fehér terítős asztalt talált. A többiről már leszedték a terítőket.
A tályog kifakadásától tartva rendkívül óvatosan foglalt helyet.
A falakon bronzkeretű óriástükrök függtek, melyek fülkéről fülkére ugyanazt a mindinkább elmosódó és egyre zöldebbé váló üres teret tükrözték vissza, míg aztán végül a legtávolabbi tükrökben a helyiség az orvosi váróterem akváriumához hasonló vizenyős tereppé változott.
Ott, a messzeségben, a sötét, poshadt vízben magányosan és fakón úszkált a kerek szemű, ridegen merev tekintetű pénztárosnő pontyszerűen puffadt arca.
Különben ez volt a feneketlen mélyből felszálló egyedüli tengeri élőlény, Emanuel pedig az egyedüli vízbefúlt.
BODA EDIT fordítása
* Milyen rettenetes emlékekkel kell szembenézni
