.svg)
Veres Szabolcs: Koponyaszív (2014)
(Inimi cicatrizate)
(részlet)
Egy december eleji estén Quitonce cédulás üzenettel hívta meg Emanuelt a szobájába. A műtét előestéjén történt, szerette volna még egyszer látni, hogy búcsút vehessen tőle. A komoly eseményeket megelőző napokon szokványos baráti rítusnak számított ez a szanatóriumban.
A kissé sápadt, nyakig fehér gézbe bugyolált Quitonce-ot ágyban találta.
– Lemostak, mindenhol leberetváltak, bekentek jóddal, és szalagokba pólyáltak, akár egy múmiát – mondta Quitonce. – Íme, előkészítettek az esetleges hullaszerepre...
– Hallgass, ne beszélj így – korholta Eva.
Eva a szobában sürgölődve elfoglaltságot keresett magának, igazgatta a könyveket a polcon, leseperte róluk a nemlétező port, mintha a szobát a saját műtétjéhez kellett volna előkészítenie.
Mielőtt elhagyta volna a szobát, még egyszer odalépett Quitonce ágyához:
– Jól vagy? Éhes vagy? Szomjas?
– Azt hiszem, inkább éhes vagyok... – felelte Quitonce, aki aznap koplalt. – Egyáltalán mért is kérdezed? – förmedt rá.
Szörnyen fárasztották a műtét előkészületei, a szükséges vizsgálatok, de főként az orvos és az ápolónők gyászos és aggodalmas képe. Eva távozásakor megkönnyebbülten fellélegzett. Felkönyökölt a párnák között.
– Az irántam tanúsított forró szeretetének megvan a maga oka... Eva azt szeretné, ha a gramofont ráhagynám, ugyanis szemet vetett rá... Állítom, aligha érdekli, hogy éhes vagyok-e vagy éppen fáj a fejem. A gramofont akarja, s emiatt fölösleges áldozatkészséggel fáradozik. Jól ismert játszma ez...
Quitonce uralkodott belső, csendes idegességén. Az ingerültség elektromos áramként folyt végig rajta, egészen az ujjai hegyéig, melyek finoman remegtek.
– Lehetetlen a sorssal biztos kimenetelű tárgyalást folytatni – mondta megváltoztatva a beszélgetés hangnemét és témáját. Az este óta azon kínlódom, hogy kitaláljam, mekkora esélyem van a megmenekülésre holnap.
A kisasztalról elvett egy szótárt, amit találomra felnyitott.
– 1257 – olvasta az oldal tetején. Aztán elkezdte összeadni a számokat. – Egy meg kettő, az három... meg öt, az nyolc... meg hét, az tizenöt... azaz öt, eldöntetlen. Azt akarom, hogy háromszor agymás után ötnél nagyobb vagy ötnél kisebb szám jöjjön ki... hogy megtudjam, felfordulok-e vagy megmenekülök. Az este óta folyton efféle eredményeket kapok... hat... négy... majd újra öt... Félelmetes, ha a sors ennyire keskeny intervallumban ingadozik. Mondhatjuk, hogy remeg...
– Végül is – folytatta Quitonce –, elméletileg lehetetlen biztos előrejelzést kapnom... És még ha előrejelzéseim pontosak is volnának, gondolj csak bele, hány hozzám hasonló Quitonce várja esetleg ma este a holnapi műtétet. Hány hozzám hasonló beteg van még a világon, aki egyetlen pillanattal korábban próbálja megtudni az ítéletet? Így aztán, oly sok személyre elosztva minden jövendölés bizonytalanná válik... A túl olcsó előrejelzésnek híg a leve...
A szoba csendes volt és hűvös.
A teraszajtó nyitva maradt, s az éjszakai hűvösség egy végtelenül nagy szárny keltette fuvallatként áramlott befelé. Mindketten hallgattak. Egyszer csak Quitonce elkezdte mord tekintettel fürkészni a sötétséget, majd inkább csak úgy magában halkan felnevetett, fogta a szótárt, s nekilátott fennhangon definíciókat olvasni belőle.
Emanuel nem értette, mi történik. Quitonce folyton kacarászott, és abszurd dolgokat olvasott fel. Néhány perc múlva újra kitekintett, s végül elégedetten csukta be a szótárt:
– No, így már más! Most már elment! Talán azt hitted, megbolondultam? Látod-e ott a sötétségben azt a téglalapszerű fényfoltot? – Odamutatott. – A teraszablakokban a mi nyitott ajtónk tükröződik vissza – folytatta. – Felfigyeltem egy elsuhanó árnyra. Valaki azért jött, hogy kihallgasson bennünket...
És hát szörnyen mulatságos a felfedezés:
– Eva volt az, az ápolónő... folyton Eva... aki azt akarta kifürkészni, vajon nem azért hívtalak-e, hogy eladjam neked a gramofonomat. Elkezdtem felolvasni a szótárból, hogy elege legyen a kémkedésből... Azt hiszem, éjjel sem alszik a gramofon miatti aggodalmában.
Ezek után részletesen lefestette a másnapi műtétet: az egyik csigolyában kialakult daganatot metszik majd ki, mely nyomást gyakorolva a gerincvelőre akadályozta a járásban. Rendkívül kényes műtét... végtelenül nagy elővigyázatosságot igényel, nehogy közben megsérüljön a gerincvelő, hiszen akkor abból később még komolyabb rendellenességek fakadhatnak.
Emanuel úgy vélte, hogy Quitonce-ot kimerítheti a túl hosszúra nyúlt látogatás. Kérte hát, hogy csöngessen a hordágyasért.
Éppen akkor azonban egy finom aranykeretű szemüveget viselő, fehér szakállú, alacsony termetű, idős úr lépett be a szobába.
– Elfelejtettem említeni neked, hogy a műtét miatt itt vannak a szüleim. Maradj még pár percet – mondta Quitonce.
Bejött az édesanyja is, egy méltóságteljes, egészen megőszült öregasszony, aki a haját parókaszerűen felfésülte. A mérnök Emanuel betegségéről érdeklődött.
Szelíd, együttérző szavakkal biztatta, majd a fiáról kezdett beszélni:
– Ez is meg fog gyógyulni – mondta ágyban fekvő fiára mutatva. – Igen... igen... biztos vagyok benne... Nekem az életben minden sikerült... minden, amibe csak belefogtam... Olyan merész dolgokra vállalkoztam, amelyekben senki sem hitt. Olyan hidakat kiviteleztem, hogy a tanítványaim kalapot emelnek, ha átkelnek rajtuk. Igen... Megemelik a kalapjukat... Látod, csak akkor mondtam csődöt, amikor a fiam gerincéről volt szó... De megússza! Találkozzunk mindannyian pontosan egy év múlva Párizs legelőkelőbb vendéglőjében. Hatalmas murit csapunk. Quitonce-papa majd állja...
Az öregember optimizmusa beleveszett a szoba csöndjébe, akár egy üresben járó szerkezet.
Quitonce édesanyja a beszélgetést hallgatva aggodalommal és komolyan sétálgatott a szobában, néha meg-megállt a könyvespolc előtt, ahol az aggódó emberek túlfeszített figyelmével olvasgatta a könyvcímeket, miközben tulajdonképpen semmit sem látott maga előtt...
Másnap Emanuel kora reggel kikocsizott a tengerpartra. Az ég élénk, szinte nyers kékre derült. Békés, napsütéses decemberi nap volt.
A messzeségben az óceán végtelen felületű platinaként csillogott. A sétány villasorának minden ablaka a napsugarak aranyában ragyogott, akár egy gyerekjátékhoz készült apró építmény.
A városból néhány tengerész érkezett, aki azonnal munkához is látott. Közeledett a dagály, így csónakjaikat elkezdték kivonni a vízre, hogy aztán a nyílt tengeren halászhassanak.
– Hórukk! – kiabálták ütemesen és elnyújtva, miközben az óriás vitorlás bárkákhoz csomózott köteleket húzták. Borzasztóan nehéz munka volt. A csónakok a homokon csak nehézkesen csúsztak előre. Az emberi izmok pattanásig feszültek.
– Hórukk! – kiáltották, miközben a hajógerincek mély sáncokat vájtak, mintha csak eke szántotta volna fel a homokot.
Emanuel egyedül kószált kocsijával a tengerparton.
„Vajon mit csinálhat éppen most? Ebben az órában Quitonce minden bizonnyal a műtőben van. Pontosan most, amikor én itt szabadon nézem a tengert... Vajon miféle szike hatolt mélyre a húsában?“
Hirtelen úgy érezte, hogy ez a káprázatos nap teljességgel hiábavaló.
Pontosan akkor, amikor a reggel teljes frissességében hatalmasan felvirradt, valahol egy beteg ember hevert a műtőasztalon, és testéből véráradat ömlött. A dolgok abszurd és groteszk sokfélesége! Az óceánon aznap reggel honoló, irdatlan nyugalomhoz képest mennyire eltörpült egyetlen egy ember nyugtalansága és gyötrődése...
Emanuel nagysokára vette csak észre, hogy a lovat túl messzire hajszolta. A tenger fokról fokra növekedett, s azonnal vissza kellett fordulnia, ha nem akarta, hogy a hullámok meglepjék. Tíz óra körül érkezett vissza a sétányra. A kikövezett kútból megitatta a lovat. Várakozás közben, míg szórakozottan bámulta a vizet sóváran felszippantó Blanchette-et, hátratekintett, s észrevette a kézen fogva közeledő, mintegy sétálgató Quitonce-szülőket.
Vajon ilyen hamar befejeződött a műtét?
Emanuel feléjük intett, s bizonytalanul elmosolyodott. A kínzó, végeérhetetlen várakozásnál mindenképpen elviselhetőbb az a gondolat, hogy megvolt már az egész. Mosolya nem találkozott mással, csak az öregek szomorú arcával.
– Befejeződött? – kérdezte Emanuel. – Mit mondanak az orvosok? S ő hogy érzi magát?
– Éppen most műtik – felelte a mérnök, aki hipnotizáltan bámulta saját ujjbegyeit.
Emanuel elcsodálkozott.
– Azt hittem, hogy... végül is... nem tudtam – mormolta összezavarodva.
Eközben az öregasszony újra kézen fogta férjét, hogy sétájukat folytathassák.
– Gyere, Quitonce... – mondta az asszony. Emanuel gyakran megfigyelte már azt az eléggé megható francia szokást, mely szerint az idősebb nők férjüket majdhogynem alázatos hódolattal szólították családnevükön, akár valami idegeneket: „Gyere, Quitonce...“
Apró léptekkel, fáradt, óvatos tekintettel újra megindultak a sétányon.
A klinikára visszatérve Emanuel mindhiába próbált az ápolónőktől vagy az orvosoktól valamit is megtudni. Mindannyian ugyanazt a közhelyes választ adták, mely a betegek elkábítására szolgált, s mely a kellemetlen hírek elleplezésére úgyszintén megfelelő kényelmes és mindennapi kifejezés volt:
– Jól van... nagyon jól van.
Így telt el néhány nap pontos és biztos hír nélkül. Amikor Emanuelt reggelihez tolták, kocsijával elhaladt Quitonce szobája előtt is, ahova a folyosó zajainak tompítása céljából vastag szőnyeget helyeztek. A szobát tökéletes csend uralta, semmi sem hallatszott ki bentről.
Egyik délután a mérnök egyedül jött el hozzá, hogy közölje, meglátogathatja fiát, aki jobban érzi magát. Esteledett. Quitonce szobájába beérkezve Emanuel eleinte szinte semmit sem tudott kivenni. Az egész szobában az ágy mellett égett az egyetlen lámpa, és még azt is vastag kék fátyol fedte. Az állott levegőben jódszag és talán valeriána-illat terjengett, a fertőtlenítő meg a kábítószer kissé émelyítő keveréke.
A gyér, nagyon tompa fényben Emanuel végül felfedezte a sápadt és beesett arcú, nagyon megöregedett Quitonce-ot, akinek feje a párnák közé süppedt. A gyengén világító lámpa miatt az arcára zöld, fakó árnyék vetődött, úgy, hogy az orcája néhol áttetszőnek tűnt.
Quitonce egyedül volt a szobában, várta már a látogatást.
– Hogy vagy?... – mormolta halkan, minden szót külön hangsúlyozva.
Emanuelnek nem volt bátorsága azt felelni, hogy jól, s nem mert visszakérdezni sem, így hát hallgatott.
– Ami engem illet – folytatta végül kínosan nehézkesen Quitonce –, azt hiszem, én elmegyek... talán megúsznám, ha... több... több kámforolajos injekciót... kapnék napjában, mert az kell nekem, de nem akarnak... mindannyian... mind... mind... csupa disznó, igen... disznók... disznók...
A szokásosnál jobban fojtogatta az asztmája, néha-néha száraz köhögés fogta el, mely széttörött tárgy hangjához hasonló rövid, száraz zörejt hozott fel a melléből. Belekapaszkodott egy-egy szóba, s azt gyötrően, szórakozottan ismételgette, mígnem hirtelen eszébe jutott a mondat többi része is.
Amikor Emanuel éppen felelni akart, bejött a kezében fecskendőt tartó Eva. A kámforolajos injekció miatt jött. Napjában összesen két injekciót adtak Quitonce-nak, többet nem is bírt volna elviselni, ő viszont nem tudott szabadulni attól a gondolatól, hogy nem kap elegendőt.
Semmi sem tudta volna meggyőzni az ellenkezőjéről.
– Csak egy perc az egész... maradj csak...
Az ápolónő leemelte a lámpáról a szövetet, hogy jobban láthasson. A szobában egyszerre csak világos lett, s így a rendetlenség és a szenny teljes valóságosságában megmutatkozott. A földön vattacsomók és gyűrött papírdarabok hevertek, az asztalon pedig gyógyszeres üvegcsék keveredtek különféle dobozokkal és porokkal.
Az ápolónő levette a testről a takarókat, minek következtében a kegyetlen fényben kirajzolódott a meztelen, pólyákba tekert, rettenetesen sovány, mocskos arcú és borotválatlan Quitonce alakja (a sötétben úgy tűnt, hogy arcára árnyék vetődik).
A meztelenség közepén, a jódtól megégett bőrön, a nagy, sárga foltokkal széttúrt pubis alatt egy elsatnyult és ólomszürke nemi szerv rejtőzködött. Ugyanaz a szerv volt ez, amelyet egy fényképen még férfiassága teljében látott Emanuel, s mi lehetett megindítóbb annál, mint hogy a mentális képet rávetítette a szerencsétlen és nyomorúságos valóságra.
Megdöbbenten nézte azt a megszégyenült és összezsugorodott szervet, azt az elsatnyult és haszontalan férfiasságot, mely az élet ijesztő hiábavalóságát hangsúlyozta... Az összes pólyánál és magánál az elszenvedett műtétnél is emberibb és lényegesebb részlet volt ez. Ez maga volt az emberi test értéktelenségének kétségtelen jele.
„Mindenesetre... mindenesetre – ismételgette Emanuel – mit kezdhet az ember a testével?“ A fájdalom és szenvedés megdöbbentően teljessé vált eme egyszerű és megalázó bizonyosság révén, mely hirtelen feltárta a legalapvetőbb életerő kimerülését, s azt is, hogy a rideg és lesújtó szenvedés a test határaiig hatolt úgy, hogy közben a férfiúi étvággyal és hévvel megáldott Quitonce csupán rendre megrohadó szervek egyszerű összességévé vált, akinek megpenészedtek a csigolyái, és akinek nemi szerve – mely korábban testének értelmét és elevenségét adta – most erőtlenül összehúzódik, s még a végső felbomlást megelőzően lassan feloszlik.
Az ápolónő beszúrta a tűt az izomba, minek következtében a bőr vértelenül, sápadtan és lágyan megduzzadt. Az injekció beadása után megvizsgálta a kötözést, s az egyik helyre gézborogatást tett, hogy jobban befedje.
– Szerinted szükség volt erre a gézre? – kérdezte Quitonce, mihelyt Eva kiment. – Így szokott jönni, hogy képzeletbeli dolgokat ellenőrizzen... csak azért, hogy odaadását bizonyíthassa nekem... ó, a gramofon...
Emanuel indulni akart, ám Quitonce felemelte fejét a párnák közül, mintha valami fontosat szeretne mondani.
– Szeretnék neked valamit emlékbe adni... hogy legyen valamid Quitonce-tól...
Erőtlen kezével a fiókban kotorászott, majd elővett egy papírral beborított csomagocskát.
– Először fényképekre gondoltam, tudod, mifélékre... de aztán azt mondtam magamnak, hogy túl fájdalmas olyan ember disznóságait nézni... fényképen... akiről tudod, hogy közben már a sírban fekszik.
Talán a fáradtság, talán a meghatottság miatt jobban elkapta a köhögés. Odanyújtotta a papírt Emanuelnek, aki ki is nyitotta.
Vajon mi lehet az a darabka valami benne? Talán egy forgács, vagy esetleg egy kavics?
– Egy darab a csigolyámból... – világosította fel Emanuelt Quitonce. Megkértem az alsebészt, hogy tegye félre nekem... kézbe veheted... ne félj tőle... fertőtlenítették... megmosták, majd újra lemosták alkohollal... Gondolj rám, amikor rátekintesz...
Emanuel elérzékenyültségében válaszolni sem tudott, nagyon lüktetett a halántéka, és ha nem éppen akkor érkezik a hordágyas, hogy elvigye, talán ott ájul el a valeriánától fülledt szobában.
Pár nap múlva a kertben Emanuel összetalálkozott Quitonce édesapjával, aki hívás nélkül odajött, hogy közölje a híreket.
– Jobban van – mondta... sokkal jobban... Ma reggel megborotválkozott... jó jel, mondta az orvos. Talán egy hét múlva már lejön a közös étkezésekhez – tette hozzá az öregember, hangjában nyilvánvaló örömmel.
Boda Edit fordítása
