Házibuli (részlet)

Kusztos Juli munkája
Mégis mit tudsz rólunk? Gondolom, majd jön Puskással meg esetleg a Rubik-kockával. De nem.
Gulyás e porno.
Az egyik legfontosabb dolog, amit utazásaim alatt megtanultam az az, hogy mindig nyugodt arccal fogadjam a legnagyobb képtelenséget is, így őrizve meg valós vagy vélt egyenrangúságomat. Szóval az első még oké, de azért Stefano, a pornó, az hogyan?
És csűri, csavarja, mert alapvetően azért intelligens fiú, hogy, hát a magyar nők híresen a legszenvedélyesebbek a világon. Nem tudtam?
Nem inkább a spanyolok vagy a görögök?
Nem. A magyarok. Mert ti kedvesek vagytok és nyitottak. Nem úgy, mint a lengyelek, a csehek, a lettek, az észtek vagy az ukránok. Beszélt már hozzád orosz nő? A hangjuk, a hangjuk mindent elront. Hiába nagyon szépek, a hangjuk, mint a férfiaké, semmi gyöngédség nincs bennük. A franciák túl sznobok és büszkék. Az angolok, hát, finoman szólva, nem túl szépek. A németek talán, még igen, mellben legalábbis. A török, arab vonal nem pálya, azok csak egymás közt mozognak. A spanyolok őrültek, túl őrültek. Náluk csak a görögök őrültebbek. És ha megengedsz egy őszinte megjegyzést, akkor be kell valljam, amikor valaki megtudja valakiről, hogy magyar, rögtön arra gondol.
Ugyanez van nálunk is az olaszokkal kapcsolatban, mondom neki rendületlen fapofával, mire Stefano kárörvendően felnevet.
És miért gondoljátok ezt az olaszokról?
Talán a 60-as, 70-es évekből ered. Amikor az olasz nők még sokkal konzervatívabbak voltak, és ha ők, de még inkább a mamma azt mondta, hogy nincs amore házasság előtt, akkor bizony nem volt. A szerencsétlen olaszok meg mentek mindenhová, ahol volt. Megjelentek a gyönyörű áramvonalas kocsijaikkal, már a nevük is, mennyivel szebben hangzik az, hogy Maserati meg Ferrari, mint Trabant vagy Moszkvics. Szóval jöttek ezek az olaszok, hajzselé, napszemüveg, drága cigi, elegáns mozdulatok, és az összes jó nőt lenyúlták az Úttörő áruházból öltözködő, napi tíz-tizenkét órát, semmi pénzért dolgozó magyar fiúk elől. Hát gondolom, ezért utálják szívből a mai napig a magyar férfiak a digókat, és ezért imádják leginkább az olasz férfiak a magyar nőket, akiknek elég volt néhány olasz szót elduruzsolni a fülükbe, mellé egy kis csoki, selyemsál, ami ott talán a legolcsóbb, de itt még az is a luxus hírnöke volt, mint az olajfa a galamb csőrében, hír arról, hogy létezik egy szép és szabad világ. Amiből legtöbbször aztán semmit sem láttak, csak a kilenc hónap múlva előbukkanó kis bambinót, akit egy ideig talán még látogatott a papa, vagy már rögtön az elején elintézte azzal, hogy ő vigyázott, az nem lehet az ő gyereke.
Fogalmam sincs, mondom végül Stefa­nó­nak, miért is verném most le rajta két generáció frusztráltságát, amikor ilyen rendes, és hazahoz minket. Itt, igen jobbra. Grazie.
Gyorsan besuvasztunk pár piát a hűtőbe, hogy mikor lett hét óra, nem is értem, és készülődni kezdünk az estére. Kasia a fürdő negyven wattos izzóval gyengén megvilágított tükrében kezdi tépni a szemöldökét, én az ebédlőasztalra kitett apró sminktükrömben húzom ki feketére a szemem. Agnieszka és Paulina pedig a bejárati ajtó előtti egész alakos, hatalmas aranykeretes tükörben próbálgatják a ruháikat. Ez a gyönyörű tükör eléggé kilóg a lakás alapvetően ikeás bútorai közül, amiket még a beköltözésem hetében vettünk Gaetanóval. Emlékszem, milyen megvetően dobta oda az épp megnyíló áruház katalógusát, Ikea, mivé lesz az ország, aztán délután már együtt tömtük magunkba felszabadultan a húsgolyókat barnamártással.
Paulina, azt hiszem, arról beszél, hogy ez az újfajta diéta még mindig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Csalódottan rángatja magán a ruhákat, mutatva, hogy mekkora hasa van mindegyikben. Pedig minden nap csak karfiolt eszik, amitől tömény fingszag van a lakásban.
Kasia ül oda mellém, osztozunk a lámpa fényében. A lepattogott körömlakjára festi rá ugyanazt a színt.
[…]
A kilencre meghirdetett házibulinkba a német és török eramsusosokon kívül még senki nem érkezett meg. Nem csoda, hiszen nagy valószínűséggel épp most fejezik be a vacsorájukat az olaszok, ad puszit az anyjuk a huszonöt, harmincéves fiúk homlokára, hogy aztán vigyázzon magára, és igyekezzen haza. Mert itt bizony a gyerekek nagy része a házasságig a szüleivel él. Ezért nem nagyon találni az albérletet kínáló oldalakon garzonlakást. Nincs rá igény. Itt mindenki családból családba költözik. Vagy ha nem is alapítanak rögtön családot, összeköltöznek többen, de az azért nem túl erkölcsös, mondta egy alkalommal a főbérlőm.
Nem túl erkölcsös? Ezek szerint itt az apák még mindig azt hiszik, hogy a lányaik szűzen mennek férjhez? Bár ezt már nem mertem megkérdezni Gaetanótól. Azt meg már pláne nem, hogy akkor hol élik a nemi életüket az olasz fiatalok?
Egy óra van, amikor kiegészülünk minden nációval és az olyannyira várt olaszokkal. Már megettük az összes sült krumplit, sajtot és olívabogyót. A levegőben állott olaj- és cigarettaszag. Megérkezik Stefano is, és úgy ölel át, mintha ezer éve barátok volnánk. La poetessa, la poetessa, a költőnő, a költőnő mutat be a haverjainak, bár fogalmam sincs, hogy lettem útikönyvíróból költő, de ráhagyom.
Közel tíz nyelven koccintunk. Néhány próbálkozás, ígesr, egészsrr, egíszgdrr. Hagyjuk inkább. Az erkélyen körbejárnak a spanglik, francseszkók, ahogy itt nevezik. Szinte vallásos paranoiával nem merik kiejteni azt, hogy marihuána vagy hasis, mintha valami láthatatlan fül meghallhatná őket.
Tompán koccannak a műanyag poharak, főnek a kávék. A lányok gondoskodtak a zenéről, így az időnként beálló csönd vagy épp a hangos nyerítések, a nyelvtani hibáktól hemzsegő mondatok és a különféle akcentusok kevésbé zavaróak. Egy képzőművésznek tanuló raszta kérdezi tőlem, hogy Magyarország az EU tagja-e. Már túl vagyok azon a mennyiségű alkoholon, hogy bármin megrökönyödjem, ezért lazán átordítom neki a kanapé másik oldalára, hogy szí. Ezek után már meg sem lepődöm a kérdésen, hogy van-e tengerünk.
[…]
Négy óra körül jár. Ideje volna legalább megnézni, mi maradt a városból. Agnieszka épp a kapu előtt csókolódzik egy párás üvegű kocsiban. Most látom be, mennyire hülye kérdés volt az, hogy hol is élik a nemi életüket az olasz fiatalok.
Tájkép csata után. Üres üvegek, pizzás dobozok, néhány ember kisebb csoportokba verődve. Az egyik ilyen csoportnál egy alacsony rózsaárus toporog. A bevándorlók többsége Észak-Afrikából érkezik. A bőrszíne és az arcformája alapján talán Tunéziából jöhetett. Egy magas német erasmusos a szájába veszi a felé nyújtott rózsát, és megtáncoltatja a tunéziait, aki egy ideig nevet a többiekkel, egészen addig, amíg halkan, majd végül már ordítva azt nem mondják neki: no amico, no. Felénk indul. A vállamra teszi a rózsát. Un euro, un euro. Stefanóék adnak is neki egy eurót, de a rózsát már nem vesszük el.

Ughy Szabina: 1985-ben született Ajkán. Legutóbbi kötete: Külső protézis (Orpheusz, Budapest, 2015).