Hazai mezőnyben (Folytatás előző számunkból)

Egy kuncsaft szervezett be a gáborok nagy öregjéhez. Juci elkísért a Hidegvölgybe, de be nem jött velem, a huruba előtt ültek egy kövön, ott vártak rám, a gyermekkel. Olginak azt mondtuk, sétálni megyünk, csak mi hárman, titokban és messzire, mint a mesében: erdőre-­mezőre! A játékszabály az volt, hogy se mamunak, se Ilonnak el ne szólja magát, nehogy aggódjanak, és főleg ne kotnyeleskedjenek.
Sanyi figyelmesen hallgatta. Kíváncsisága fényt lobbantott az arcán, mosolyogva türelmetlenkedett:
– Mit dumált neked az öreg csaj?
– Dádé volt, igazi vének vénje!… – pontosított Vikta. – Többek között azt, hogy mozog a föld.
– Naná. Azért a sok mindenért, amit tőletek kapott!… Akár bukfencet is vethetett volna. Baró lóvé, plusz a két kenyér…
– Füstös önkívületben rebegett nekem. Cigányul? Magyarul? Vagy románul?… Nem értettem pontosan, de éreztem, amit mond. Vegyes halandzsájából azt sejtettem, hogy élsz. Hulló falevelek zizegését hallottam, mutogatott törött csészéjének fenekén egy kevés zaccot, de a látványból semmit sem kapiskáltam… Szőlőfürtök lejtettek a szemem előtt, mialatt ő kést dobált a mellettem lévő tűzhelyre akasztott, üres rézüstbe. Amikor zsámolya alól, a száraz falevelekből kicsapott a láng, közölte, hogy az én évszakom az ősz! Révület… Újra megéltem az internálásunkat… A balesetemet… A kettőnk nászát… Minden összekeveredett… Apámtól tudom, ő mesélte egyszer régen, még Kolozsvárott, hogy nehezen jöttem a világra… Állítólag anyámmal, az igazival, szinte rámentünk… Valahogy ez is benne volt azokban a forró percekben… Égő olajmezőn szaladtam, a hőségben lobogtak-tántorogtak körülöttem a fúrótornyok… Csodálkoztam, milyen messzire világítottak… Mint amikor édesanyámékkal Kimpináról kitelepítettek… Képes voltam elkülöníteni a történteket, pedig több kép pörgött bennem. Emlékeztem arra is, hogy vért sírtam a kútba. Ez évekkel később történt, már Vásárhelyen. Erzsi látott el: kimosta, ahogy tudta, a sebemet. Aztán snitt… Majd téged emlegetett apám a kórházban, rögtön a műtét után, amikor magamhoz tértem. Láttam, ahogy egyik kezével a porcelánfejű babát nyújtotta felém, másikkal a te küldeményedet: masnis zacskóban friss dióbelet…
Ácsi, Bogaram! – szólt közbe meghatottan Sanyi. – Igazat regélt neked az a manus: tényleg őszire értem haza hozzátok!
Albert László óvatosan kocogtatta Petriék ablakát, nehogy rájuk ijesszen. Gondolta, hét óra elmúlt, biztos ébren vannak, mert a leányka iskolás, nemsokára indulnia kell.
– Isten hozott, Petri Sanyi! – kiáltotta.
Viktória kikukkantott a sötétítő alól, megnyitotta az ablakot, hogy kiadja látogatójuknak a kapukulcsot. – Sanyi a tüzet istápolja lenn a pincében; megyek, szólok neki. Kapkodva öltözködött, de mire a pincegádorhoz ért, a bajtársak már átölelték egymást.
– Kerüljenek beljebb! Örüljenek egymásnak odafönn, a lakásban – invitálta őket. A vállára vetett pokróc alatt is látszott, hogy remeg a fiatalabb férfi válla. Az öreg arccal állt az asszony fele – lehunyt szeméből szaporán gyöngyözött bajszára és sorstársára a könny. Ingázó sógora vitte meg tegnap a hírt: nagyon sovány, katonaruhás férfit látott a Fazakas portára betérni. Ő rögtön elértette, csakis Petri Sanyi lehetett az!…
Leült Laci bá’, készült a beszélgetésre, de előbb mégiscsak felpattant, szaporán pakolt a konyhaasztalra. Kosárnyi eledelt – tojást, csirkét, tejet és omlós kenyeret – hozott ajándékba. Átalvetőjéből egy szürke bekecset, hozzá illő posztónadrágot, kucsmát és két gyolcsinget is előszedett.
– Engem is újra fel kellett öltöztessenek, mert fele méretre csökkentettek a muszkák. Fogadd el, jól fog majd a télen…
Magukról elmondta, hogy negyvenhétben, a nagy örömben elügyetlenkedték a dolgokat, az asszony úgy maradt. Sokat sírt-rítt, mégis meg akarta tartani…
Ember a talpán, aki a fehérnépen eligazodik!… Tizenöt hónaposak múltak tegnap az ikreink – mesélte halkan, mintha restellte volna kései apaságát. Viktória kérésére előszedett egy fényképet Albertnéről, ölében a két kicsivel. – Sokat heccelnek a faluban. Hogy asszongyák: még lehet, nem is az enyémek!… Merthogy kiköpött az anyjuk mindkettő, rá ütöttek… Szépek-épek, na, hála legyen a jó istennek… Csak adná a fennvaló, hogy fel is tudjam nevelni őket!… – köhécselt zavartan.
Sanyit főleg a táborról, az eljövetele óta történtekről faggatta; sorra vették közös ismerőseiket. Megnézték Olgica földrajz könyvében Szovjetország térképét, Szibériáig el ujjal követték az útvonalat, amerre terelték vagy ahol dolgoztatták őket. Menni készült Albert, amikor kinyögte, mihez kér segítséget: pici arany fülbevalót szeretne az asszony a leánykáknak… – Megfizetem, csak segíts beszerezni, Sanyi… Nehogy ott kérdezzek, ahol nem kellene… Manapság nem tudhatod, kiért-­miért jön, sokszor fordul mifelénk is a fekete autó… Hány gazdát elvittek a faluból… – suttogta.
Folyamatosan, heteken át jöttek a hadifogoly rokonaik után érdeklődő ismeretlenek Petriékhez. Ezerkilencszázötvenkettő januárjától Sanyi Kolozsvárott vállalt munkát, de még ott, a kincses városban is felkeresték néhányan.
– Tudom, mit jelent – mondogatta Viktória – Olgival a hátamon, Bándig gyalogoltam negyvenhatban, amikor a legelső transzporttal felszabadultak hazaérkeztek a megyébe. Voltak közöttük olyanok, akik ismertek téged… Szántó János, Mészáros Lajos… Később is érdeklődtem mindenkitől, akitől lehetett. Többen mondták, hogy veled egy szakaszban vagy ugyanabban a táborban voltak, csak hogy átszerveztek benneteket, elszakadtatok egymástól… A Boroszilovgrádból érkezettek közül sokan emlékeztek rád: magyarázták készségesen, milyen városgazdálkodási feladatokon dolgoztattak benneteket. A ti munkás „fogatotoknak” is híre jött… Böske által azonnal üzentem Kolozsvárra Chioreánnénak; Laci báékhoz a paniti buszsofőrt küldtem. Szegény Agusztin Volman felesége éppen ismét kórházban feküdt, az apósa köszönte meg a hírt… Tervezték, amint kicsit felépül a menye, meglátogatnak.
Alberték adománya alapozta meg Sanyi új ruhatárát, amit Burduşánné Piroska nagylelkűen kiegészített. A hivatalból hazafelé menet rendszeresen megállt Petriék ideiglenes lakhelye előtt: a biciklijére felkötözte, úgy hozta el megboldogult Lajosának munkaruháit, de elcipelte a fészerükben őrzött gumirólókat, sőt az összes megmaradt mintakönyvet is. Biztatta friss védencét, jönne el hozzájuk a szerszámokért, vödrökért, szitákért. Válogasson kedvére, ingyen az övé lehet az összes kellék! Ő kíméli magát a látványuktól – megríkatja minden, ami szegény Lajosára emlékezteti. Igazság szerint, az ő helyzetében, titkolja a bánatot… Tekintettel kell legyen az új urának érzékenységére – főleg, hogy Ionuţ nemrég lett főkapitány! Alig használt utcai nadrágot egy alkalommal azzal nyomott sűrű szipogások közepette a Viktória kezébe, hogy takarítás közben bukkant rájuk valamelyik szekrény alján, a Lajosé voltak… Szabja át, alakítsa őket mihamarabb a mesterre! Hálából teszi, mert jaaj, örökre lekötelezték őt Petriék.
Az asszony valóban eljárt Sanyi ügyében. – E-red-mé-nye-sen – taglalta nyomatékkal, minden átmenet nélkül, mintha felütött könyvből olvasná az előre betanult utasítást:
– A mester jelentkezzen a Dózsa György utcai építőtelepen! Várni fogják az elvtársak, sürgős a munka! Egyenesen Bukarestből jött a parancs, hogy nyár elejére kész kell legyen, fel kell avatni a párt új székházát! Jószerencsét kívánt neki, mielőtt még egyszer felemlegette az ő szegény Lajosát, és óvatosan kitörölt néhány könnycseppet a szeme sarkából.
Hazaérkezése után egy héttel munkába állhatott Petri Sándor. Albert Laci és Burduşan Piroska, a csendőrfeleségből hivatalnokká promovált üdvöske adományainak köszönhetően „civilben” jelenhetett meg munkahelyén. Be sem kellett bemutatkoznia, mindenki tudta róla, kicsoda. Ismeretlenek is üdvözölték, sokan átölelték.
Szilveszter napján, a konstrukciósok kora esti röpgyűlésén a korelnök kőműves csendet intett:
– Megbíztak, adjam át a jókívánságokat – köszörülte a torkát. Botcsinálta szónok volt, de jól kivágta magát. – Háát akkor… Boldog újévet mindenkinek! Egészséget, szerencsét!… Építhessünk együtt sokáig!… Mindig baleset nélkül!… És – elsősorban neked köszönhetően – továbbra is ilyen jó hangulatban!… Érted, Sanyi, külön örül a lelkünk…
– Mert…?
– Mert hát hogy a sorsod hazasegített… A párt pedig idevezérelt közénk!… Na, nemigen vót választásuk, ha nem akartak ellentmondásba keveredni magukkal – pislogott körbe óvatosan –, mer’ belőled az eszed s a két kezed úgyis főnököt csinál mindenhol!… Fiam! – tette hozzá, s poharát a szerényen mosolygó csoportfelelősre emelte.
– Látja, Petri elvtárs, a párt nem feledkezett meg magukról – magyarázta vízkeresztkor szemöldökét a magasba emelve Burduşan kapitányné Sanyinak, amikor a prefektúra iktatójában kezébe adta a lakáskiutalást. – Steinmetz elvtárs végleg elhagyta hazánkat. Annyira igyekezett a Gecsemáné kert közvetlen szomszédságába, hogy állapotában hagyott mindent – humorizált cinkoskodva, aztán komolyra fogta a szót: – Ne lepődjenek meg, rettenetesen lelakott a ház, én mégis azt mondom, költözzenek be finnyáskodás nélkül, mert sokan vannak várólistán! Ahogy magukat ismerem, tavaszra szépen kitatarozzák…
A Malinoszkij marsall útján, úgy százötven méternyire az anyjáék házától, három családnak utalták ki a lerobbant, neobarokk stílusú házat. Ifjabb Petriék kapták benne az utcai szoba-konyhát, egy külön bejáratú, kicsi rakodóval együtt. Zárt udvara volt, az óriási kert végében, közös használatra, üvegezett műhely.
– „Város végén kurta utca / Oda rúg ki, a patakra” – szavalta Sanyi boldogan tréfálkozva Olgicának, de csak Vikiből puffant ki nevetés. A lányka fintorgott, vonogatta a vállát. Bevált taktikája szerint tüntetett némaságával – megérezte, hogy leginkább ezzel tarthatja sakkban a szüleit. Az utóbbi időben sorra próbálta ki eszközkészletét – sértett szuszogás-szipogás, mondvacsinált zokogás, szó nélkül elrohanás nagyikához. Vagy: „akkor nem eszem” bejelentéssel nyomatékosított koplalás, „azért sem!”-felkiáltások, a legváratlanabb helyzetekben… Sanyi nem gurult be, látszólag nem vett tudomást semmiről, míg atyai tekintélyének még a látszata is meg nem semmisült. Viktória tehetetlenül nézte egykéjük szeszélyeit; szerettei között egyensúlyozott, próbálta enyhíteni apa és lánya között a feszültséget. Vasárnaponként a szülők hasztalan javasoltak közös, szórakoztató tevékenységet – társasjátékot, somostetői sétát –, Olgica egyre csak keménykedett. Nem volt hajlandó velük tartani, untatta minden. Nem kicsi gyermek már, hogy csak úgy magukkal cipeljék, amikor kedvük tartja! Apja végül megelégelte az állóháborút: egy vasárnap délben elfordította a kulcsot a zárban, és felesége jelenlétében a mit és hogy kellenéről értekezett. A kislány hallgatott, de a magas konyhaszéken ülve ütemesen lóbálta a lábát, sóhajtozott, fejét csóválva a falat nézegette apja feje fölött… Sanyi egy kockás lapon pontokba szedve rögzítette az új házirendet, és a papírt az éjjeliszekrényre, a gyertyatartók közé tette. Emlékeztetőül – hívta fel kis lázadozójuk figyelmét.
Özvegy Petri Andrásné nevelési kérdésekben mindegyre az unokája oldalán készült hadba szállni saját fiával, ám vitaindító felütésével – „idehallgass!” – felrázta Sanyit, azonnal eltaccsolta az öregasszonyt.
– Sajnálom, Édes, fogytán a türelmem! Nem nézhetem karba tett kézzel, hogy ez a pici béka dúl-fúl, fuvalkodik szüntelen. Attól tartok, hogy a mi Olgikánk – ha így folytatja – hamarosan kipukkad! Hol férne el benne a temérdek harag?!… Meg kell értse, nem lehet mindig az, amit ő akar! Naphosszat morccal büntet bennünket! Mitévők legyünk, az anyjával? Ne merjünk hozzá szólni?!… Ha nem vigyázunk, maholnap kezet emel ránk! Megérjük, hogy elnáspágol! Szép, hogy ennyire szereti-védi az unokáját, de ne ellenünkben tegye, Édes! Bízzon bennünk, képesek vagyunk felelősséggel felnevelni a gyermekünket!
Ilona óbégatott, ja-jaj! Juci békítette a bátyját: ne idegeskedj, Sanyi!…, de a férfi nem hagyta magát félbeszakítani.
Nem is! Ne avatkozzatok ti se bele – osztotta ki a testvéreit. – Rend a lelke mindennek – nálunk ezt mi ketten Viktával szabjuk meg! Engedelmességgel tartozik nekünk a hercegkisasszony; nem tekereghet kedvére! Értjük egymást, ugye?
A családfő jelenléte átrajzolta ifjabb Petriék mindennapjait, megváltoztatta életvitelüket. Kapcsolatuk reneszánszát élte a házaspár, de apjának jelenléte kiakasztotta a cseperedő Olgicát: a férfi szeretetteljes közeledésére tüntető daccal, elutasítással reagált. Hiábavalónak bizonyult minden kényeztetés, a kincsem-­bogaram-leányka távollétében per Sanyi emlegette az apját. Viktória először úgy tett, mintha nem tudná, kire céloz a felvágott nyelvű szónokocska. Második alkalommal kijavította, harmadszor összeszidta: ne szólítsa keresztnevén édes tatát! Fakanalas fenekeseket is kilátásba helyezett, de már akkorra állt az apa-­lánya háború. Minél viccesebben kérdezett valamit Sanyi, annál zordabban válaszolt neki Olgi. Közös orosz nyelvtanulásuk sem hozott enyhülést, mert a leányka fintorgott az apja kiejtésén, szándékosan ferdítve visszhangozta az olvasási gyakorlatokat.
– Úúúgy uhu-no-hom – sopánkodott nyafogva. Változatos fintorkészlettel szemléltette hangulatát. Szüleit sakkban tartotta rögtönzéseivel: például a fegyelmezésére tett kísérleteket azonnali, szűnni nem akaró zokogással torolta meg.
– Ne sírj, bogárkám… Kis csalogányom… – pátyolgatta elérzékenyülten Sanyi. Kincse mégis mindig bepanaszolta nagyinál, mire özvegy Petriné, kánonban a lányaival, harcba szállt védencük érdekében.
– Nem koncert-, hanem szobafestő mester vagyok! Édes, maguk azt hiszik, hogy az én hibám, hogy miattam bőg?!… Nincs kőből a szívem, nem élvezem a gyermeksírást!… Mi lehet a leányka fejében? Miért ilyen konok…? Hallgat, összeszorított öklöcskékkel, vonalba feszített szájjal… Le sem tagadhatnád, hogy a te lányod! Kiköpött Herold Viktória! – mondogatta feleségének a gyermek távollétében. Kacagva pontosított az asszony:
– Ravasz kiadásban!
– Mindegy az! Csak ne kösd az orrára, hogy így is-úgy is imádom! És vele együtt téged is, kicsi feleségem! Két kicsi kincsem, édes bogárkáim!… – érzékenyült el. – Ki másnak legyen türelme hozzá, ha nem nekünk? – mondogatta. – Hátha a költözés után megváltozik?! Nagyobb élettérben, kis szerencsével… Ha nem vigyázunk, még csatát nyerünk – nyugtatgatta Viktát.
Az asszony régóta képtelen volt fegyelmezni egykéjüket. Férjének hazajövetele előtt nem merte soha szóvá tenni, hogy elvárná: anyósa és sógornői – pontosan a gyermek érdekében – ne mentegessék Olgi szemtelenkedéseit, mert óvó igyekezetük bátorításként hat. Nehéz életkörülményeik ellenére a kislány válogatós lett: ha nem ízlett az otthoni koszt, se szó, se beszéd, lecsapta a kanalat, elrohant nagyanyóhoz. Egyre merészebben tesztelte szüleinek tűrőképességét: mérgében gyakran megtagadta a ház körül reá bízott, apró feladatok teljesítését is, a fenekesek elől pedig nagyon gyorsan kisurrant az ajtón, meg sem állt a Malinovszkij százhatvanhatig, ahol kedvére kipanaszkodta magát. Látványosan megromlott a tanulmányi előmenetele is. Viktória eredetileg azért íratta be hatévesen iskolába, hogy kevesebbet legyen felnőttek között – a náluk varrató kliensek forgatagában túl sokat hallott-látott. „Kiváló fejszámoló. Szeret olvasni… Érett a gondolkodása, fejlett a beszédkészsége… Készséges, segít, ha kell, a társainak… Nem az a baj, hogy évelőnyösként kifáradt volna, és nem bírná tartani az iramot” – magyarázta a tanító bácsi, amikor értekezletre berendelte a szülőket. Kötelességének érezte, hogy felhívja Petriék figyelmét: Olgikájuk nehezen kezelhető; önfejűségével, dühkitöréseivel meghazudtolja a korát, márpedig hol van még az igazi kamaszkor?! Komoly bajokra számíthat a család, ha…
Csak működne ismét a kis hármas fogatjuk! Mekkorákat sétáltak, hintáztak kilencszáznegyvenháromban, a kicsi kincsükkel! És ő milyen boldog apuka volt! Csillagocskájuk esténként vele maradt legszívesebben otthon, valahányszor felesége a Kultúrpalota ruhatárában Franzinak, a mostohatestvérének segédkezett. Ismerőseik számtalanszor dicsérték gondoskodó türelmét – „férfi létére”!
Sanyi hamar elszívta cigarettáját – a tornácra becsapott a hideg eső, csurom vizes lett nadrágszára: igyekezett vissza a lakásba. Kopogás nélkül nyitott a lakásba. Bakancsát még a tornácon levette, hogy lépteivel fel ne ébressze Olgikát, pedig a leányka nem aludt. Kikelt az ágyból, átmasírozott apjának földre terített fekhelyén, megállt a fogát mosó Viktória háta mögött, és anélkül, hogy észrevette volna a belépőt, türelmetlenül kérdezte:
– Meddig marad még nálunk?
– …
– Mamaaa!…
– …
– Válaszolj, ha kérdezlek!…
– …
– Akarom tudni, mikor megy vissza Szibériába?!