Hazaérés és otthonra találás – Szentmártoni János könyvbemutatója a 15. Kolozsvári Magyar Napokon

2024 augusztus 23-án, pénteken a Kolozsvári Magyar Napok keretén belül a Bulgakov teraszán mutatták be Szentmártoni János Eső előtt hazaérni című verseskötetét. A Magyar Napló Kiadó gondozásában megjelent kötetről a szerzővel Király Zoltán beszélgetett.

Az E-MIL eseményét az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke, Szántai János vezeti fel, egy rövid köszöntő után át is adja a szót a meghívottaknak. Egy hangulatcsináló felolvasást követően Király Zoltán rá is tér a kötetre, megjegyzi, hogy nincs túl sok vidámság ebben az elmúlt évek röntgenképeként is tekinthető könyvben. A néhány éve elhunyt Oláh Jánosnak ajánlott verssel példázza ezt, és rákérdez a szerzőnél, hogy hogyan került vele kapcsolatba, valamint megkéri, meséljen arról is, hogyan került a Magyar Naplóhoz. A költő először elismeri, hogy valóban van a kötetben egy számvetés-hangulat, még ha nem is versválogatás ez, tetszik neki a röntgenképes megfogalmazás, hiszen úgy véli, hogy mivel ebben a kötetben a hazaérésről próbál írni, tele van összefoglalással, visszatekintéssel és bizakodással. Az őt Oláh Jánoshoz fűző szálakat távolabbról kezdi felfejteni: megtudjuk, hogy sok minden volt már, mielőtt költőként, majd kultúrpolitikai szereplőként megismerhettük volna, előtte volt például újságkihordó, újságíró vagy napközis tanár. Napközis tanári pályafutása végén egy focimeccsen lesérült a térde, így pályakezdő költőként begipszelt lábbal érkezett a Tokaji Írótáborba, ahol megismerkedett Oláh Jánossal. Ekkor hívta meg a Magyar Naplóhoz, ahol tíz éven át szerkesztőként dolgozott és megismerte a magyar irodalom színe-javát.

‍

‍

Király kiemeli, hogy Szentmártoni jelen és korábbi köteteiben nem az Oláh Jánosnak ajánlott vers az egyetlen, amelyben tiszteleg az előttük járó írók előtt, többek között az ő édesapjának, Király Lászlónak is címzett egy verset. Arra kíváncsi, hogy látja, vajon ezt a fajta egyszerre szakmai és emberi tiszteletet tovább lehet-e adni, jellemző-e ez a fiatalabb költőgenerációra, vagy sántítunk e téren. A szerző szerint sántítunk, persze, de hangsúlyozza, hogy a mester-tanítvány viszony azért már az ő fiatalkorában is kiveszendőben volt. Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy a most induló generációból hiányozna az alázat vagy a tisztelet, ennek számos olyan oka is van, ami az intézményesült struktúrákból fakad. Felidézi, hogy amikor 2010-ben 35 évesen, tehát meglehetősen fiatalon a Magyar Írószövetség elnöke lett, sokan palackból kiszabaduló szellemként tekintettek rá, és azt várták, hogy fiatal korából adódóan az ő keze alatt radikálisan megfiatalodik majd az írószövetség, ez azonban nem történt meg.

A moderátor ezúttal a kultúrpolitika felé tereli a szót, a minisztériumi kinevezéséről kérdezi a meghívottat. Hogyan zajlott a felkérés és miért vállalta el a művészetért és közösségi művelődésért felelős helyettes államtitkári posztot? Ugyanolyan belülről, mint kívülről? A szerző elmeséli, hogy két nap gondolkodási időt kapott, ami alatt el kellett döntenie, hogy vállalja-e a megbízást. Ezalatt beszélgetett erről a családjával és saját magával, végül a megtiszteltetéssel elegyített kíváncsiság meggyőzte. Korábban ugyanis éveken át a civil szférában dolgozott kulturális területen, neki is ismerős volt tehát a tehetetlenség, az anyagi akadályokba, falakba ütközés; kíváncsi volt tehát, mi zajlik a falakon belül, mit lehet tenni. Az ott tapasztaltak meggyőzték, hogy a minisztériumon belül számos – a nyilvánosság számára láthatatlan – szereplő emberfeletti munkája van a falak mögött.

Ezt követően rátérnek a hazaérés témakörét bejáró kötetre. Szentmártoni, aki nehezen tudja összeszámolni, hány helyen lakott összesen, mielőtt megtalálta az otthont, bevallja, hogy tartott attól egy időben, hogy vajon van-e élet egy kalandornak a hazaérés után. Aktívan foglalkoztatja a kérdés, hogy ha az ember hazaér, nem hal-e meg benne a költészet. Azonban kihangsúlyozza, hogy az otthonra találás nem föltétlenül esik egybe a hazaéréssel. Mintegy ennek illusztrációjaként fel is olvassa Epilógus című nagyobb lélegzetvételű versét, melynek visszatérő sora érthetővé teszi kérdéseit: „Nagy ára volt, tudom, az útnak”.

Zárásként kinyílik a kör, a közönség is kérdezhet, és el is hangzik egy meglehetősen nehéz kérdés a jelenlévők soraiból: költészeti nagyhatalom vagyunk-e, vannak-e ma olyan kultuszok, mint amelyek régi nagyjaink köré épültek? A szerző először megjegyzi, hogy megjósolhatatlan, hogy kik ma azok a tehetségek, akik köré kultusz épülhetne. Arra, hogy költészetünk világszinten mennyiben örvend (el)ismertségnek, meg azért nehéz válaszolni, mert a szép magyar nyelv hátulütője, hogy bonyolultságából adódóan nehezen fordítható – kiemelten ha líráról beszélünk, szerinte azért könnyebb prózaíróként befutni, mert könnyebben fordítható. Válasza mégsem pesszimista, úgy véli ugyanis, hogy biztos, hogy költészeti nagyhatalom vagyunk, a kérdés csupán az, hogy ezt mások is így gondolják-e.

‍

‍