Havasi nosztalgia

A II. világháború évei alatt, amikor az erdélyi magyar irodalom könyvkiadásért felelős intézményei szinte menetrendszerűen adják ki minden fontosabb szerző „összegyűjtött” műveit ebben a mondhatni könyvdömpinggel és újrakiadással kecsegtető időszakban Áprily Lajosnak nem jelenik meg kötete. A csengő rímeiről, dallamos sorairól ismert költő új formával próbálkozik ekkortájt, szikár négysorosokkal. A magány, családtagok, barátok elvesztése, a szeretteiért való szüntelen aggódás, a háborús halál állandó jelenléte, a rettegés és reménytelenség megannyi lírai minidokumentuma közt van egy négysoros, amely már-már profánnak hat a maga „normalitásával”. Dísztelenségét, hétköznapiságát csak egy egzotikus hatású név idegen csengése old fel. Így hangzik A nap krónikájából című 1943-ban írt Áprily-vers: „Ennyi: Annikki Norri levelet írt nekem. / Annikki Norri földjét régóta szeretem. / S ha künn a vad világban elnémul a vihar, / felmegyek Finnországba Annikki Norrival.”

A nehéz helyzetekben felértékelődő „mindennapiságon”, az Áprily költészetében kezdetektől fogva jelen levő „névmágián” és a Kalevala-világ iránti vonzalmon túl még valamiről beszél ez a négysoros: éspedig a levelezés, a levélolvasás és -írás, a levélen keresztül megvalósuló találkozás fontosságáról. Mindarról, ami elsőként jutna eszünkbe, amikor kézbe veszünk egy leveles kötetet.

Mit mondhat a mának 381 darab levél, amelyek közül a legutolsót is több mint hetven éve írták? Miért szánják emberek, jelen esetben elsősorban a kötetet sajtó alá rendező Liktor Katalin, illetve a kiadó munkatársai az oly drága időt arra, hogy csaknem 600 oldalon összegyűjtsék, időrendi sorrendbe szedjék, aprólékos jegyzetekkel ellássák rég eltűnt emberek gyötrő vagy csak átfutó gondolatait, napi rutinját, megvalósult vagy elfeledett terveit, reményeit rögzítő leveleket? Mindjárt két válasz is akad e nyilvánvalóan retorikai kérdésre. Lássuk először a szakmai választ!

Az ok prózaian egyszerű: egy-egy ilyen levelezés valóságos filológiai kincsesbánya lehet az adott korszakot kutató számára. Háttértörténetek sokaságát kínálja egy-egy vers keletkezéstörténetéhez, számtalan felbecsülhetetlen információt nyújt arra nézve, hogyan működött például 1920 és 1941 között az erdélyi vagy a magyarországi könyvkiadás, lapszerkesztés. Hálózatelmélet-kutatók modellezhetik ilyen kötetek alapján a korabeli kapcsolathálókat, hogyan, kitől, milyen úton jutottak el információk egyik szerzőtől a másikig. Megtudjuk, mi volt a korabeli polgári/művész társadalom megszólalási kódja, hogyan illett megköszönni egy verset, véleményt mondani egy kéziratról, visszautasítani egy meghívást felolvasásra. Hogy egy-egy verseskötet megjelenése vagy meg nem jelenése mennyire függött a szerző „kilincselőkedvétől”, ugyanis a kis tőkével rendelkező, mindvégig a megszűnés szélén egyensúlyozó kiadók bizony előfizetési ívek aláírása ellenében indították munkára a nyomdagépeket.

Mindazok tehát, akik a következő években Áprily Lajos vagy Reményik Sándor munkásságát kutatják, haszonnal fogják forgatni a kötetet, és legfeljebb azon tűnődnek, hogy miért kellett ennyit várni a megjelenésére. A nagy kultúrák többek közt arról is ismerszenek meg, hogy az efféle kötetek megjelenése nem várat magára évtizedeket. Már csak azért sem, mert ezek a nagy kultúrák előszeretettel jelentetnek meg nagymonográfiákat, amelyek, ha indokoltnak látják, akár olyan részinformációkat is közölnek, hogy mit reggelizett az író azon a napon, amikor egyik vagy másik művét írta.

A prózaian egyszerű szakmai válasz után, íme az ismét csak egyszerű, de ezúttal lírai válasz, amely a sokat emlegetett és talán létező „egyszerű” olvasó fejében fogalmazódhat meg. Ő valószínűleg azt gondolja majd, hogy jó olvasni ezeket a leveleket, mert szépek. Mert írni nagyon tudó, annál már csak érzelmeik elrejtésében kiválóbb emberek írnak a távolság által felforrósított, bensőséges hangon. Érzelmeikről, félelmeikről, gondjaikról. Igen, a talán megbocsátható voyeur kíváncsiságunk is kielégül, felismerjük egy-egy híres Áprily- vagy Reményik-vers érzelmi, keletkezési hátterét, belelátunk mindennapjaikba. Mosolygunk azon, hogy az éteri lelkű Reményik kétbalkezesen, fordítva szerelte fel az Áprily által készített madáretetőt, azon a szemérmes, büszkeséggel vegyes kíváncsiságon, amivel két költő egy még csak bontakozó harmadik, (Jékely) első próbálkozásait olvassa titokban, vagy azon, hogy Áprily atyai büszkeséggel megjegyzi Jékely egyik, ma már tudjuk, nagy verséről, hogy „A gyerek írt egy Kalotaszegi elégiát.”

A mindennapi eseményeken, a versekről való beszéden túl világosan kirajzolódik ebből a levelezésből, hogy nemcsak a házasságok, a barátságok is az égben köttetnek, hogy minden barátságban afféle külső elemként, harmadikként benne van a csoda és a hála azért, hogy ez a csoda megtörténhetett.

Azt mondják, harminc felett az ember már nemigen köt mély, igaz baráti kapcsolatokat. Reményik harminc, Áprily harminchárom, amikor az első levelet váltják 1920 márciusában. Mi köti össze őket, mert azt bizonyára senki sem gondolja, hogy az a puszta tény, hogy mindketten költők, a húszas-harmincas évek Erdélyében elég lenne ahhoz, hogy a levelezés és az alkalmi vagy éppen gyakori találkozásokból barátság szülessen? Levelezésükből úgy tűnik, két nagy erejű vonzalom uralkodik mindkettőjükben, ez köti össze őket. Hogy melyik kettő, azt már verseiket olvasva is könnyű azonosítani: a halál édeskésen vonzó gondolata és a természet, elsősorban a hegyvidék szeretete, a „havasi nosztalgia”. Ezek jelentkeznek a közös lelkialkatban, amelyet Áprily öngúnnyal „rutinozott neuraszténiának” nevez. A levelezés nem csupán információcsere köztük, hanem gyakran vigasztalás, a megértés, elfogadás lehetősége, különösen a saját családdal nem rendelkező, magányos, egyre betegebb Reményik számára, aki bizonyára nem sok embernek vallhatta meg, hogy: „Folyton a halál gondolatával jártam, nem annyira a halál kívánságával, mint inkább félelmével. Azzal, hogy meghal más, vagy meghalok én, mielőtt jóvátehettem volna csak egy parányit is az életem kimondhatatlanul sok vétkes mulasztásából. A halottakra gondoltam, akikkel igazán soha nem is éltem együtt, mert mióta magamat ismerem, a betegség önző gyűrűjében és kietlen labirintusában barangoltam mindég. Nekem, Lajos, nincs más életrajzom.”

A leveleket az adott életművekkel összeolvasva nemcsak azt látjuk, hogyan lesz versanyaggá egy-egy életesemény, de azt is, hogy éppen a levelezés, a barátság élményének hatására, hogyan mozdul át egyik versből a másikba egy-egy motívum. A Kuncz Aladárnak ajánlott Vallomás című Áprily-versben megjelenített sorssal nem csatázó ars poetica, az omló barikád és a jövő ködökbe zúgó trombita helyett a bolt alól harangtisztán kicsendülő ember dallama már mint a Reményik-költészet attribútuma jelenik meg egy későbbi Áprily-versben. A szülei elvesztését gyászoló barátnak küldött Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek címűben már Reményiknek tulajdonítja a korábban sajátjaként megjelenített gondolatot, a csöndes vox humana győzelmét az irtózat felett, és a „nem maradsz egyedül” emberi biztatása mellett a költőt is vigasztalja azzal, hogy „vers-lelkek, viharos vad korban tetteid.”

Befejezésként hadd idézzek még egyetlen rövid mondatot a levelezésből, olyan mondatot, amely sokáig elkíséri az olvasót, mert egyszerre szól a két levélíró életéről, lelkialkatáról és műveiről, és eszköztelenségének köszönhetően olyan aktuálisan hangzik, mint egy Facebook-bejegyzés: „Erdély nekem sok hegy, sok patak, kevés ember.” (Áprily Lajos)

Rokon álmok álmodója. Áprily Lajos és Reményik Sándor levelezése. S. a. r. Liktor Katalin. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2014.