Hátraarc

„És az, hogy ezt mind tudjuk róla, azt a lépcsőt is széppé teszi, mert talán csak ennyi a szépség maga, hogy otthon vagyunk benne, és valószínűleg a gyermekkor az egyetlen időszak, melyben ezt be merjük magunknak vallani.”

Csikós Attila egy sebesvonat tempójával utaztat vissza minket a múltba. Többek közt talán azért, hogy a kezdő idézetben tett megállapításra rácáfoljon, vagy legalábbis megközelítse a „lehetetlent”. Egy – az alcím megállapítása szerint – becstelen férfi múltjába tartunk, akit akár ismerhetnénk is, aki akár mi magunk is lehetnénk (vagy leszünk egyszer), akinek a múltja most történik, és akinek a jövőjébe – bár feszengve, hunyorogva, mégis – bepillanthatunk. Csikós Attila prózája sodró lendületű, nemcsak a történet izgalmas és kifejezetten jól fölépített jellege miatt, hanem mert valóban hétköznapi, jó értelemben véve általános problémákról beszél, szinte klasszikus módon, egy olyan prózanyelvet alkotva, amely történetet szeretne mondani, miközben a mai igényeknek megfelelően provokatív; alaposan föltérképezi főhősének belső lényegét, azt a fajta kvázi-elveszettséget, bizonytalanságot, vágyközpontúságot, ami a technicizálódott társadalomban szinte tipikusnak mondható.

A regény egy utazással kezdődik, amely, tudjuk jól, tökéletes terep a föltérképezésre, a visszaemlékezésre, a megtörtént dolgok részleteinek ismertetésére, a kétségbeesésre akár. Ahogy valószínűleg mi magunk is legtöbbször utazás közben, a főhős maga is a múlton mereng – de hamar kiderül, hogy nem tétlen merengés ez, inkább alámerülés, átértékelés; az ok-okozati kapcsolódások föltárása, összegzés. Hiszen az utazás célja tulajdonképpen nem más, mint a múlt beismerése.

Mészöly Miklós Az atléta halála című regényének elbeszélője fogalmaz így: „A férfiak sose szakadnak el véglegesen ettől vagy attól az életkoruktól. Úgy viszik magukkal mindet, mintha valami okból folyton valamennyire szükségük volna.” Igaz lehet ez – bár nem hiszem, hogy csak a férfiakra lenne jellemző –, és azért is, mert folyamatosan fölülvizsgáljuk a múltat. Szeretünk benne időzni, ami persze kockázattal jár; fölismerésekhez, szembesüléshez vezet(het). Állandó a méricskélés, az összemérés, az elmulasztott dolgokon való merengés, a rágódás, a pótlási kényszer, a latolgatás (a legyintés, a kamu, a súlyos hazugság), például – csak hogy egy, az általunk jelen pillanatban vizsgált regényben is fölmerülő fontos kérdést említsünk –: vajon tényleg olyan vagyok, mint az apám? És egyáltalán, hogyan tekintek ma a harminc évvel ezelőtti önmagamra? És hogyan tekintek arra az énre, aki tíz éve gondolt az akkor húsz évvel fiatalabb önmagára? Szinte a végtelenségig folytatható lenne ez a sor, de – szerencse ide vagy oda – léteznek pontok, ahol tényleg van lehetőség számot vetni, sőt kötelező is, elkerülhetetlen, mert valami oknál fogva – a gondolatokon túl – újra jelenné válik a múlt.

De vajon ez azt jelenti, hogy olyanná válunk, mint amilyenek akkor voltunk? Megtörténhet-e mindez? Többek közt erre keresi a választ Csikós Attila főhőse, aki – kockázatot vállalva, és vállaltan bűn(öke)t követve el – szándékosan a múlt – egy újra létrehozni vágyott – pontja felé veszi az irányt. És már az első néhány tucat oldalon lezajló visszaemlékezés-örvényen érződik, hogy ebben az esetben nemcsak bemutatásról, fölidézésről van szó, hanem kifejezetten bevallásról, elszámolásról és elszámoltatásról is.

‍

‍

Bizonyos értelemben visszafejlődés-regény az Öszvér, nem véletlen a cím sem, sok benne az állati ösztön, a bulizás, tombolás, szinte pokoljárásra emlékeztető rész is szerepel benne, amely elsősorban azt a tényt teszi jól láthatóvá, hogy a világunk mennyire férfiközpontú volt az elmúlt évtizedekben, és sok tekintetben milyen férfiközpontú és mocskos még most is. Nemcsak hogy természetes maga a beszédmód, a belső beszéd – az elbeszélő kifejezetten hitelesen, például az ötvenesekre ténylegesen jellemző „halk” gesztusokkal reflektál a huszonévesek vicceire, viselkedésére –, de maguk a fölidézett, egykor lezajlott vagy éppen zajló párbeszédek és a női karakterek (Anikó; Katinka; Enikő; Léda stb.) megszólalásai is életszerűek. Az elbeszélő jól láttatja a generációs különbségeket, miközben rávilágít arra is, hogy a megértés, a kapcsolódás koránt sem lehetetlen. A történet tele van kíváncsiskodással, elfojtott vagy nem is annyira elfojtott szexualitással, mely néha túllép egy bizonyos határon, mégis erőteljes támasz, egyfajta menekülőút ebben az „elveszettségben”. Azt gondolom, azok számára, akik olvastak korábban a szerzőtől, könnyen megállapítható (lesz) már a bevezető oldalak után, hogy a háttér megrajzolásában, a hangulat megteremtésében és magának az elbeszélői módnak a kialakításában, a lendület megtalálásában (és megtartásában is) hatalmasat lépett előre Csikós Attila. Annyira, hogy egy közhelyszerű szituációt is – két középkorú ember beszélget a be nem teljesedett szerelemről – érdekfeszítően és meggyőző módon képes megírni, láttatni. Ahogyan azt is, ahogy a jövevényekre, az „idegenekre”, a tőlünk távoli kultúrákat képviselő és megtestesítő egyénekre vagy csoportokra a legtöbbször reagálunk. Ha valaki azt állítaná, hogy visszataszító gondolatok fogalmazódnak meg már a könyv első harmadában, azzal valószínűleg a legtöbben egyetértenének, de azt már nem biztos, hogy hozzátenné az a valaki, és így talán nekünk se tűnne föl, hogy mennyire jellemző ez ránk, ez a fajta gondolkodásmód, a gyanakvás, a zsigeri eltolás, az elfordulás, az elhallgatás és az elhallgattatás, jobban, mint ahogyan azt valószínűleg a nyilvánosság előtt be mernénk vallani. Csikós elbeszélőjének gondolatai – főhősének megszólalásai, cselekedetei is – nem csak azért figyelemfelkeltők, mert pökhendiek, provokatívak, időnként kifejezetten vállalhatatlanok, hanem mert ez a szókimondás, tettre készség, a sötét rész föltárulkozása egy valid helyzet (erkölcsi dilemma) mellékszálait, sőt bizonyos értelemben szerves elemeit jelentik. Mindez érezhetően nem csak kitaláció (megfelelési kényszer, esetleg trendkövetés, valami, csak azért említett, hogy attól eltartott kisujjal elhatárolódhassunk); egyszerűen valódi, félelmekkel, vágyakkal és gyanakvásokkal teli lélek rejtőzik a gondolatok mögött. Számomra ezt igazolta az elbeszélői mód megváltoz(tat)ása is; azaz, hogy bizonyos kérdésekről, problémákról csak adott módon lehetséges vagy inkább érdemes szólni. És ha csak ennyit „tudna” ez a próza, már nagyon elégedettek lehetnénk; miközben a jól konstruált, bár néhol érzésem szerint kissé túlpörgetett, örvénylő mondatok valódi tapasztalatról – és nem egy nem létező tökéletességre, hanem a hitelességre törekvés (ami ebben az esetben leginkább szókimondó, néhol trágár őszinteség) szándékáról – árulkodnak. Csikós erős atmoszférát teremt. És nem csupán az apai szál, az emlékek, a rokonság, azaz a háttér bemutatásával. Megmutatja a ránk jellemző sajátosságokat; az önmagunkkal való folyamatos vitatkozást, a „velejébe látás” képességét, amely ugyanakkor könnyen és gátlástalanul csap át ítélkezésbe; irigységbe, álságosságba, agresszióba és súlyos képmutatásba. Kifejezetten élvezetes és elgondolkodtató (bár néha talán valószínűtlenül sok részletet tudó), ahogy a helyszínt, ennek a nyugat-magyarországi kisvárosnak a létét, a benne élők életét „elemzi” elbeszélője.

Ez az ötvenegy éves ember, aki történetesen építészmérnök, azért utazik vidékre, gyermekkorának sok szempontból szeretett, ám mindig-traumatizáló helyszínére, hogy megtartsa ígéretét első szerelmének, aki a hosszú, egymástól távol töltött évtizedeket követő első és véletlenszerű találkozás alkalmával erre a súlyos „tartozásra” nyomatékosan fölhívta a figyelmét. Mindennapos, ám komoly dilemma ez. Hiszen Barna – aki valójában Iván – nős, így egyszerre több ígéret, fogadalom köti, melyeknek létjogosultsága és fontossága nem csak érzelmi szempontból, észérvekkel is magyarázható, még ha ezek a kötelességek nyilvánvalóan szöges ellentétben állnak is egymással. Ami a legizgalmasabb – ennek igazán részletes kibontásához már jócskán spoilerezni kellene, amit itt érthetően nem teszünk meg –, hogy Csikós nem elsősorban ezt a drámát, ezt a hétköznapi, s így „könnyen” átélhető szituációt írja meg, bontja ki, hanem mindazt, ami e mögött a mulasztás, csalás, hazugság, bűntudat, öröm, szenvedés és vágy stb. mögött rejlik. A serdülőkor csalódásait; a katona apával való ambivalens és kegyetlenségtől sem mentes viszonyt; a szocializmus igazából jól ismert, mégis eltagadott, elhazudott bűneit; egy megnyomorított, bár sok lehetőséggel, az újrakezdés ígéretével és bizonyos értelemben valóra váltatlanságával bíró generáció történetét; az elődök átörökített bűneit; a szégyent, az öregedést; az azzal járó pánikot és kényszeres cselekvési folyamatokat, az évtizedeken át elfojtott vágyak szabadjára engedését, a tombolást; és talán azt a szomorú fölismerést, hogy nem akkor történik (azaz történt meg) a szembenézés és a számvetés, amikor igazán ideje (lett) volna.

‍

Csikós Attila: Öszvér. Cser Kiadó, Budapest, 2022.

‍