hát tényleg ennyire nehéz szembenézni (versek)

hát tényleg ennyire nehéz szembenézni

hogy inkább aludnék heteken át

lenémított sötétségben

kilocsolnám az összes tintát a szemközti fákra

szórják vissza belső vakságomat

leengedném szemredőnyeim

bereteszelném a szívkamrákat

csak ne kelljen újra szembenézni

kézen fognám magamat

és elszaladnék az erdő mentén

de mindig ugyanoda érkezem

állok háttal a határnak

egyszer elég erőt kell majd venni

átlépni a bennem éjszakává sűrűsödő

félelemszögesdróthálót

kilépni a megszokásból

hogy körbeszőjön minket az együttérzés

fordítsuk ki bőrünket

kínáljuk fel húsunk hasítékait

robbanjanak a rózsák cafatosra

betonszilánkok szóródjanak

üvegek darabolják a fekete eget

hogy körbeszőjön minket a megbocsátás

engedjük le a homloknak feszített fegyvert

rákulcsolt kezekkel mondjunk miatyánkot

radírozzuk ki a lánctalpnyomokat

hogy körbeszőjön minket a könyörület

fogjuk kézen saját magunkat és

vigyük jó messzire a romoktól

majd öleljük át és meséljük újra

mindez máshogyan is történhetne

hogy körbeszőjön minket a csend

dőljünk arccal az érces éjszakába

érkezzünk meg a hazatérhetetlenségből

míg megpihenésünkben pókok szövik

újra sorsfonalaink bőr alatti erezetét

felszabadulás a hatvanegyesen

hogy mikor olvastam utoljára annyira felszabadító regényt,

amitől a villamoson kétszer is elkap a sírógörcs, nem emlékszem.

első gondolatom a szégyen volt,

hogy a mellettem vihogó lányok felfigyelnek erre,

titkon arra vágytam, bárcsak észrevennék,

hogy az olvasás miket tud felszínre hozni,

mert ezek a mai fiatalok olvasnak,

csak kicsit másképp, mint az őket megvetők,

majd visszanyeltem mindent a maszk alatt,

ahogy a szavakat is ebben a februári tavaszban,

tompa ez a péntek,

már megint eltelt egy hét emlékezetkieséssel,

nem csak rövid távon van ez, felülíródni látszik minden,

ami eddig történt,

például arra is emlékeztetniük kellett délelőtt, hogy ma egy éve

a rendőrségen dekkoltam este tizenegyig

két diákom verekedése miatt tanúként,

az egyik próbaidős volt nálunk, három napja jött,

mint kiderült, priusza van, a lábbilincs nem is látszott,

de mégis tudott róla mindenki, keringtek a pletykák,

bandaháborúk sztorija, kiskorúak kurválkodása a vezér kegyeiért,

most tényleg, mit lehet ezzel kezdeni,

a nemértés itt nem lehet magyarázat,

kezdeni kell ezzel valamit,

mint az első meleg februárvégi délutánnal,

bekábít és egyre nehezebben érzed magad a maszk alatt,

miközben már a sírógörcsöt el is ejtetted – az utóbbi hetekben

sokat gyakoroltad ezt,

mi van, ha ezek a lányok mellettem épp a valahová tartozásért

kurvulnak el,

majd megint eszembe jut a regény,

az amerikába emigrált orosz-zsidó festő halála,

hát én mit mondhatnék nekik arról, hogy idáig jöttem, és annyit

dolgozom, hogy már nem is érzem a fájdalmat, ami áthajtott

egy országhatáron, hogy kitörli belőlem, hogy elfelejtek

minden egyes mozzanatot, amit csak elfojtani tudtam addig,

de megélni nem,

hát mit mondhatnék ezeknek a lányoknak,

hogy nekem a valahová tartozás egy nyelv,

amibe mégsem lehet végleg befészkelni,

értelemszerűen a halál megelőlegezi az emlékezést,

és a sírást mellőzve rámomolt az elmúlt hét év,

mintha víz alól bukna fel fejem, most minden itt van,

már nem is a regényt olvasom, hanem pörög előttem

a saját belső halálom, ráíródunk egymás ritmusára,

felszabadítót írtam, ugye, az elején,

hát mihez kezdjek ezzel a szabadsággal?

Sárkány Tímea 1995-ben született Kézdivásárhelyen. Jelenleg Budapesten él, középiskolás diákok szívét szoktatja az irodalomhoz.

‍