Hartmann, Muszorgszkij, Fedorova

Első kép: egy kiscsirkefej és két „egészalakos” csibe. Utóbbiak testén tojáshéj, a tojások feltűnően szabályos öt-öt nyílásán a csibék feje és összes, eléggé humanoid végtagjai kilátszanak. Mintha tornásznának. Csibe-emberek. Rögtön megértjük, miért ilyen furcsa, merev, háttértelen ez a kép, ha ismerjük a rendeltetését: a rajz Alekszandr Nyikolajevics Szerov – vagy esetleg Julius Gerber? – Trylby című balettjének kosztümterve volt.

Második kép: torzonborz, vörhenyes szakállú férfifej félprofilból. Rajta süveg, olyan, mint Brunelleschi nevezetes kupolája a firenzei dómon. A férfi boglyas haja elöl és oldalt kibugyog a kupola alól, szája mintha o vagy u hangzóba merevedett volna. Ő Samuel Goldenberg, egy „befolyásos zsidó”. Kicsit alpacsinós (persze A velencei kalmárra gondolok).

Harmadik kép: Schmuyle, a szegény zsidó koldus fegyelmezetten párhuzamos, összezárt lábakkal ül, szemét lesüti, szimmetrikus kezei közt koldusbot, mellette jókora zsák (vagy csak egy nagy kő?), rajta Schmuyle megviselt kalapja.

Negyedik kép: három, háttal álló férfi sziluettje egy fülledt-sötét helyiségben vagy annak bejáratában. Kettőn magas cilinder, a harmadikon egyszerű ellenzős sapka, ő tartja a kép egyetlen nyilvánvaló fényforrását, egy lámpást (de a fényviszonyok szerint más világító alkalmatosságnak is lennie kell valahol, fedésben). A helyszín egy kolumbárium: pedáns rendben tornyosulnak a holtak koponyái a kép jobb oldalán, balra a háttérben sejtelmesen fénylő, vastag kőkereszt. A kép címe: Katakombák – Holtakkal a holtak nyelvén.

Ötödik kép: mintha Jancsi és Juliska (pontosabban Hänsel und Gretel) meséjéből a vasorrú bába mézeskalácsháza volna, mert mi általában nem tudjuk, hogy Baba-Jaga épp úgy gonosz banya, mint a miénk vagy a labancoké, csak ez történetesen az oroszoké; háza tyúklábakon forog, e képen viszont inkább a mézeskalácskunyhó és a kakukkosóra boldogtalan násza ötlik szembe.

Hatodik kép: A kijevi nagykapu. A kapuval jobbról egybeépítve impozáns harangtorony, kicsit olyan, mintha Makovecz, Isten nyugtassa, sebtében átfogalmazta volna a vásárhelyi városháza toronysisakját organikusba. A kapu fölötti díszes tető viszont határozottan az ortodox pátriárkai föveg ívére emlékeztet.

Többé vagy kevésbé mindegyik kép vöröses tónusú. Alkotójuk Viktor Hartmann (Viktor Alekszandrovics Gartman) francia kultúrájú orosz építész, festő, szobrász és díszlettervező. Ez a hat kép maradt meg és azonosítható szinte bizonyosan annak a posztumusz Hartmann-kiállításnak az anyagából, amelyről – amely miatt! – Modeszt Muszorgszkij kedvelt zongoraművét, az Egy kiállítás képeit írta.

Muszorgszkij épp száznegyven éve halott, az Egy kiállítás képei viszont rendületlenül tartja magát, amihez persze erősen hozzájárult Ravel is. De lássuk be: Muszorgszkij fantáziában és programban, dinamikában és retorikában, hangszín-változatosságban és ritmikai pompában egyaránt kiemelkedő műve csakugyan nagyzenekari hangszerelés után kiáltott.

Persze mindezeket pusztán a száznegyven év miatt elmondikálni meglehetősen erőltetett volna. A dolognak az ad aktualitást, hogy nemrégiben Muszorgszkij zongoraremekét egy világklasszis művész Kolozsváron jól titkolt előadói estjén hallhatták, akik annyira szerencsések voltak. Az ukrán zenei világpolgár, Anna Fedorova tudniillik mesterkurzust tartott a Zeneakadémián (miután Szatmárnémetiben is koncertezett egyet), s e mesterkurzus vasárnap esti házimuzsikáját az Egy kiállítás képeivel zárta. Nem is tehette volna jobban! A mű régi dísze Fedorova állandó repertoárjának, sőt 2016-ban CD-n is megjelent (DRC Dutch), egy olyan albumon, amelyen egyébként Rahmanyinov harmadik zongoraversenyét is játssza a Nordwestdeutsche Philharmonie-val. Akik ott voltak a Zeneakadémia stúdiótermében, könnyen beláthatták, miért ível fel meredeken máris az igen fiatal Fedorova pályája. Az istenadta tehetségen túl a szerzetesi fegyelemmel végzett, iszonyú mennyiségű munka, a nagymesterekkel fenntartott szakmai kapcsolat, a fáradhatatlan koncertezés igazi nagyágyúvá tette a harmincadik évén épp csak átbillent Fedorovát, akinek „édes szerénysége és vad expresszivitása” – ahogy egy meggyőző tollú kritikusa írta – már sokakat elvarázsolt. Ráadásul az orosz zongorairodalom csúcsinterpretátorainak igen exkluzív klubjában is nevet szerzett magának. Még sokat fogunk hallani róla.

‍