Háromlevelű lóhere is hozhat szerencsét

Ami gyakran kimarad a kiállítások megnyitóbeszédéből, az a munkafolyamat, az évekig alakuló, változó, tisztuló alkotói elképzelések. Négy éve nyílt meg a TRIMAGINARIUM első kiadása Kolozsváron, a Hilton-lánchoz tartozó DoubleTree szállodában, akkor még csak tizenkét munkával. Ahogy ez a helyszínválasztáson is látszik, azóta igencsak bővült a kiállítás: most már összesen harminc munkát láthatunk. Nem volt kihívások nélküli a TRIMAGINARIUM második kiadásának megszervezése sem, csak a kiállító művészek tudják igazán, mi zajlott a háttérben.

A háromlevelű gép forogjon, az alkotó pihenjen. (Úgyse pihen, sose pihen.)

Egészen tegnapig nem tudtam, mit fogok mondani erről a kiállításról. Külön-külön ismerős volt nekem ez a három, első látásra szinte összeegyeztethetetlen alkotói világ. Szentes Zágon festményeit láttam könyvborítókon, kolozsvári kiállításokon, majd lapszerkesztőként a Helikon hasábjain, amikor fájó szívvel tompítottam az élénk, izgalmas színpárosítások szaturációját a hagyományosan fekete-fehér reprodukciókat közlő lapon való megjelenéshez.

Szabó András „bádogemberein” már nem fogott erőt a színtelenség, mondhatni azok vittek színt a Helikon hasábjaira, ugyanis a munkáival illusztrált krimi-számban hagyta el először a több mint harminc éve domináló mentazöldet a lap. Élőben, valódi méretüket látva mutatkozott meg igazán ezeknek a képeknek az egyedisége, „személyisége” – a legapróbbaktól a legnagyobbakig. Emlékszem, a kiállításra készülve megkérdeztem Andrástól, minek nevezzem a technikát, amivel dolgozik. Hát – azóta se tudom. Nem láttam, hogy különböző anyagok, akár a porcelánnippek csillogása vagy egy kommunista szekrény erezete ilyen részletgazdagon köszönjön vissza karcolások formájában.

László Hajnalka munkáival is hasonlóképp találkoztam, a Korunk Stúdiógalériában tartott egyéni kiállításán, majd később azok helikonos reprodukcióin keresztül. Megkapó volt számomra munkáinak letisztultsága, minimalizmusa és humora, mint például a Through Her Eyes vagy a megfordított Adele-portréból készült népszerű mémet idéző Imaginary Friend. Bevallom, nem egyszer kívántam kötetborítómra valamelyik munkáját, mert azt láttam magam előtt, amiről tulajdonképpen írok.

Egészen tegnapig azt hittem, csak ennyiről fogok beszélni. Aztán valami történt, ahogy ezek a munkák elindultak a Megyeháza Galéria felé. Valamikor a kora reggeli telefonbeszélgetések idejében, ahogy Andrásék észak felől, mi nyugatról kerítettük be Csíkszeredát: sajátos művészkaraván, autóink roskadásig pakolva munkákkal, dobozokkal, pokrócokkal, száguldunk az országúton, óvakodva a kátyúktól. Megérkezünk a Megyeháza belső udvarába, ahogy kipakoljuk a rakományt, megérkezik Hajnika is.

Botár László közreműködésével szinte rekordidő alatt kerülnek helyükre a munkák. Nem helyet kapnak – helyükre kerülnek, lényeges különbség. Mert ezek élő, önálló entitások, saját szívhangjuk, légzésük és ritmusuk van, amely kivételes figyelmet követel. Látni kell a jeleit annak, ha megfojtják vagy bántják egymást. Ha nem kapnak levegőt, mint gyümölcsfákat, megfelelő távolságra kell ültetni őket ahhoz, hogy kivirágozzanak. Kivételesen erős képanyaggal találkoztam, és nagy kihívás külön-külön erős munkákat úgy felsorakoztatni, hogy azok ne terheljék, hanem építsék egymást. Bele sem gondolnánk, hogy sokszor a legapróbb munkák okozzák a legnagyobb fejtörést. Például Szabó András Labdarúgója, amely a válogatás legkorábbi darabja, és amely mind közül utolsóként került helyére.

Izgalmas párbeszéd alakul ki a munkák között: arra hívom meg a jelenlévőket, bátran járják körbe az oszlopok és falak sűrűjét, a legapróbbaktól kezdve a legnagyobb munkákat is, ahogy alig észrevehetően összekacsintanak a TRIMAGINARIUM mágiájában.

A háromlevelű gép forogjon, az alkotó pihenjen. (Ha pihen…)

A kiállításmegnyitón elhangzott beszéd szerkesztett változata.

László Hajnalka – Szabó András – Szentes Zágon: TRIMAGINARIUM 2.0. Csíkszereda, Megyeháza Galéria, 2023.

‍