.svg)
Április 10-én, csütörtökön, 18 órától a kolozsvári Vallásszabadság Házában mindenki hiányolta Andrei Dósát. Ekkor került sor a harmincszerzős Concert de gală (Díszhangverseny) című román nyelvű versantológia bemutatójára. Az estnek Szántai János volt a házigazdája, Márton Evelin moderálta, a beszélgetőpartnerek pedig Alex Ciorogar, Demeter Zsuzsa, László Noémi és Sánta Miriám voltak. Hozzájuk kicsit később – egy 11 hónapos kisfiú köréből érkezve – Egyed Emese is csatlakozott. A házigazda elsőkörben köszönetet nyilvánított minden közreműködőnek, akik nélkül az említett kötet, a „közös szerelemgyerek” nem valósulhatott volna meg, majd a munkafolyamatra utalva kifejezte háláját a harminc szerzőnek, hogy „nem hisztiztek”. Ezt követően Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának képviselője beszélt az ilyen jellegű kulturális teljesítmények fontosságáról, hiszen: „Ezt a kis nemzetet csak a kultúrája mentheti meg, és teheti naggyá”.
Márton Evelin elsőként Alex Ciorogarhoz, a kötet társszerkesztőjéhez fordult, románul, hiszen furcsának találná olyan emberhez magyarul szólni, akivel mindig románul beszélget. Az esemény szervezői gondoskodtak arról, hogy mindenki számára érthető és élvezhető legyen a beszélgetés, a közönségnek lehetősége volt fejhallgatót igényelni, amelyen keresztül tolmács jelenlétében élő magyar és román fordítás zajlott. A moderátor kiemelt egy kijelentést a Ciorogar által írt előszóból, és arra kérte, fejtse ki gondolatait: „A fordítás a reterritorializáció mechanizmusaként működik, a romániai magyar költészetet a nemzetközi világirodalom helyévé teszi.” Ciorogar hangsúlyozta, hogy az antológia jó eszköz arra, hogy megmutassa, hogyan lehet befogadni a magyar költészetet és irodalmat. Hozzátette, hogy az előszavát nem tartja tanulmánynak vagy esszének, igyekezett egyensúlyt tartani az irodalomelméleti utalások és a szöveghez kapcsolódó hermeneutika között. Ezt követően előkerült az est vezérmotívumává váló Andrei Dósa-hiány, hiszen a moderátor a versek fordítójától is szívesen kérdezett volna.
Dósa helyett Szántai Jánoshoz és Demeter Zsuzsához intézte kérdéseit, immár magyarul tért rá az antológia ötletére, a megvalósítás rétegeire, melyre elsőkörben a házigazda válaszolt, aki Horváth Andor Carte de vizită (Névjegy) című kötetére utalva kiemelte, hogy „ez az antológia egy harminc személyes névjegy, amely elsősorban a román szakmának és olvasóközönségnek szól.” Elmesélte, hogy szerencséje volt rengeteg generációnyi kiváló román költővel találkozni, akik miután megvívták vele a „kié Erdély?” csatát, szerették volna tudni, hogy az erdélyi magyar költők magyarul írnak-e. Szántai szerint az esemény remek alkalom volt arra, hogy a magyar írótársadalom egy részének fordításait átnyújtsák névjegyként.
„Nekem nagy beleszólásom nem volt, azon kívül, hogy elküldtem az Excel táblázatot. 150 névre lehetett ikszelni, 8 ember szavazott, így jött ki a 30 ember. Lehet szidni a választmányt.” – mesélte Demeter Zsuzsa, az utószó írója a válogatás hogyanjáról, megjegyezve, hogy a kimaradt szerzők számának alapján még egy 30-as antológiának neki lehet futni. Demeter összegezte és egyben kifejezte háláját is: „Így érdemes dolgozni, látszik, hogy mindenki szívvel-lélekkel végezte a dolgát.”
„Hogyan néztek a saját szövegeitekre úgy, hogy egy másik nyelven jelenik meg? Milyen érzés ez?” – szegezte a kérdéseket Márton Evelin László Noémi és Sánta Miriám felé. László Noémi szerint sok minden függ a fordító személyétől, hogy milyen eszményeket követ, és milyen verseszmékhez áll közel, ugyanis pályája elején több esetben érezte verseinek román fordítását elképesztően népies, romantikus egyvelegnek, melyből hiányzott a magyarul ránézésre formahű versek eredeti szelleme. Ehhez kapcsolódva derültek ki a Dósa-élmények: „A legelső Andrei Dósa-fordításnál éreztem, hogy engem megcsinált. Megtalálta az arányokat.” Sánta Miriám csatlakozott az elhangzottakhoz, úgy érzi, szerencséje van, hogy ő volt az első profi fordítója: „Az, ahogyan Andrei Dósa fordít, az engem levágott. Egyszerre tud két helyen lenni, olyan mint a katolikus szentek, mint Pio atya.”
Márton Evelin a költők véleményére volt kíváncsi az előszóban őket bemutató 2-3 gondolatról. László Noéminek nem volt alkalma elolvasni a róla szóló részt, azonban úgy véli, ezek lehettek volna magyarul is, és hogy a kötetben nem az látszik, hogyan válogatnak a szerkesztők, hanem hogy ki mit tart fontosnak magáról: „Ilyen értelemben vázol ez egy meglehetősen érdekes és átfogó képet arról, hogy milyen a költő, amikor saját maga szeretné beszakítani az asztalt.” – tette hozzá. A róla szólókra reflektálva megtudtuk, hogy Sánta Miriám bár nem posztstrukturalista célokkal fogott neki verset írni éjjel 3-kor, érdekesnek tartja, hogy mit olvasnak ki szavaiból az emberek, hisz amúgy sem lényeges, hogy mire gondolt a költő. Ciorogar kiemelte a közös munkafolyamat pozitív élményét, igenlő választ adott egy esetleges következő együttműködésre.
Mindeközben Egyed Emese is csatlakozott a kerekasztal-beszélgetéshez, és ki is fejtette gondolatait a fordításról: kíváncsi volt arra, hogy milyen versek születnek, hiszen nagyon érdekli a nyelv és annak személyes jelentései. Szerinte a fordítás egy elrugaszkodás, és a fordító személyisége legalább annyira benne van, mint azé, aki írta a verset. Tiszteletét fejezte ki minden fordítónak. „Hálás vagyok a szerkesztőnek, hogy átküldte még kinyomtatás előtt a szöveget, úgy éreztem, én is számítottam” – tette hozzá.
Az esemény a jelen lévő költők néhány versének felolvasásával folytatódott, majd zárásként Márton Evelin Demeter Zsuzsát kérdezte arról, hogy hogyan találta meg a közös pontot, amely összefogja a szerzőket, aki válaszában Szálinger Balázst idézte: „minden térkép istenábrázolás.”
