Harisnyakötő

Nicolae Romanițan: The Eve of the Digital Eve (idüsebb Lucas Cranach utän)

Nem lehet véletlen egybeesés, hogy amikor a Kakasdomb felől megszólalt Márkó bá kürtje, Matild néninek eljárt a szája. Nem szokott locsogni, tudta, vagy meg volt mondva neki, kényes, politikai kérdésekben csak majdnemhogy selymesen. Soha nem tett érdes megjegyzést semmilyen rendszerre, viszont Matild néni most nem állhatta meg szó nélkül azt a beláthatóan szenzációs hírt, miszerint megérkezett Géza az orosz hadifogságból. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, a váratlan esemény a politikától a legjobb akarat szerint sem vonatkoztatható el, hiszen egy háború és annak minden következménye – mint a hadifogság – politikai fejlemény, akárcsak a foglyok hazatérése, hiszen kis rosszindulatú vagy éppenséggel észszerű következtetés esetén mindjárt valamilyen politikai konjuktúrára kell gondolnunk. Eh, a csoda sem kizárt egyébként.
Matild néni elmondása szerint Géza rongyokban, csontra száradt bőrrel, zavaros, már-már örültekhez fogható tekintettel nézett szét a kert alatt, alighogy virradt, de nem a szilvafákról lefoszló köd miatt festett Géza szánalmasan, és nem is azzal a régi élénk égszínkék tekintettel nézett szembe Matild nénivel, hanem legalább annyira zavarosan, mint a kavicsozó fuvarosok nyomán keletkező víz a patakok medrében. Géza zöld posztóujjasáról vagy akármiről piros olajfestékkel írt 371443-as számot olvasott le Matild néni, amit sietett is megjegyezni, egyébként mindenki tudja, hogy Matild néni micsoda memória. Ebből a számból pedig bizonyossággal feltételezhetjük, hogy a Géza saját nyilvántartási maszatolást hozott haza vörösen az orosz gulágokról. Hogy most nem szovjet fogságot emlegetünk, annak a megnyugtató tényszerűségnek a javára írhatjuk, hogy a Szovjetunió, Gorbacsovnak hála, rég felbomlott, már-már el is felejtettük, hiszen testvérek között is 2019-et írunk, csak oroszországozunk nagy ritkán, mint dédapáink, de most nyilván más kontextusban emlegetjük, tudom is én, a dobrudzsai amerikai támaszpontok vagy az ukrajnai konfliktusok kapcsán. Na jó, mondjuk úgy, meglehetősen sokszor szóba jön a nagy medve a Recsegő panzióban, de részünkről és általánosíthatóan távolról sem olyan gyűlölettel van emlegetve a nagy keleti szomszéd, mint régebben, mondjuk, Brezsnyev vagy Andropov idejében, hogy messzibb ne menjünk, mert ha mégis, képtelen leszek elmesélni a történetet. Nekem személy szerint nem volt bajom velük, mármint a szovjetekkel, mindösszesen egy szál csecsen vert át a Duna-deltában, hivatásos határsértőként szállított román határőröknek olcsó moldáv cigarettát, ment a seftelés, de hát a csecsen üzérkedő muszlimsága és puszta megélhetése okán messze állt az újfajta szovjet ember prototípusától.
Normális, józan gondolkodású ember mindjárt kétségbe vonja, továbbmenően leröhögi napi adagját Matild néni elképesztő állításán, hogy megjelent Géza, teljes fizikai valójában, ami mégsem mondható teljes fizikai valójának, hiszen Matild néni elbeszélése szerint csak árnyéka annak, akire ő emlékezett, mármint a nagydarab és jóvágású asztalos legényre. Szóval, mondta Matild néni, mutatkozik némi hiány a hajdani komplett Gézát illetően, először is hibás a jobb keze, mint egy csonk, Géza pedig azonnal elmesélte, hogy az bizony lefagyott a nagy kazah sztyeppén, s hogy a dolgok hihetetlenségére rácáfoljon, Matild néni azt is meg tudta mondani, hogy Géza Karaganda közelében szovjet katonáktól előbb szigorúan őrzött lágerből megkísérelt szökés során veszítette el jobb keze ujjait, mondhatnánk, az egész kezét, mert ujjak nélkül az alig ér valamit, de mégis több a semminél. Géza ott helyben olyasmire kérte Matild nénit, ami ellentmond Géza teljes fizikai leromlottságának, noha az is igaz, hogy mindösszesen csak látni akart, a szemnek megvolt hát a vágya, úgyhogy nem kell készpénznek venni Géza ilyenszerű képességét. Mentségére legyen mondva, mindösszesen annyit kért, mutassa meg Matild néni, mert rég nem látott olyant. Nahát, mondta Matild néni, és akkorát nyelt, hogy azzal leszaladt a torkán vagy hetven esztendő vagy mennyi, nem tudom, majd teljesen kikelt a képéből, vöröses-kék lett és ragyás, mint a fán aszalódott szilva, és azon nyomban ott hagyta Gézát a ködben. Mire Matild néni főzött egy forró mentateát, és egy jókora pléhcsuporból megitatta volna Gézát, a fogoly nem volt sehol, talán felszívódott az őszi elmosódottságban, Matild néninek mindösszesen annyi tennivalója maradt, hogy jó nagyokat pislogjon, letörülje a szempilláin megült harmatot, és eljárjon a szája.
Ha van Isten, aki hazahozta Gézát, akkor tovább kell gondolnunk a történetet, pillanatig sem szakadva el az előbbi körülménytől, amiből arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Géza idővel az elméjében is zsugorodott, de hát nem csoda, mert Szolzsenyicintől, ha pedig nem tőle, akkor Oleg Pavlovtól tudjuk, hogy az elmezavar az orosz lágerekben több mint népbetegség, viszont ha utóbbi író orosz trilógiáját veszem alapul, akkor az utolsó, szertefoszló szovjet idők lezüllött fellazulására való tekintettel Géza csakugyan le tudott lépni a nagy kazah sztyeppéről, egyáltalán nem idegesítve valamelyik századost vagy alezredest, vagy a vodkát vödörből vedelő, őrtoronyban fetrengő orosz katonát. Ami pedig Géza hajdan piros, egészségesen telt arcára vonatkozna, Matild néni elmondása szerint ez most maga a rémület, mint egy kifenekelt gyűrött lópokróc, de nem is, hanem mint egy naiv szobrász székely agyagfigurájának kiégetett arca, de hol itt a humor, mármint Géza esetében egyáltalán nincs humor, hanem csak a kifejezett tragédia. Az átszenvedett idő randa, teljesen ördögi, minden szintet alulmúló amatőrködése, a szenvedés mumifikálódása. Szóval a bőr a Géza arcán, testén mint sárga pergamen. Szerintem Géza látványa azért is ébresztett Matild néniben misztikus, a festőktől is meglehetősen került, majdhogynem ó- vagy újtestamentumi rémképeket, mint a leprások szigete, a halott Lázár, vagy a vakok és bénák Jeruzsálem kövein. Matild néni, folytatva a történetet, a szemtanú hitelességével szinte a megfoghatatlanságig rombolta le a mi Gézánk fizikaiságát, alig hagyva valamit, amiből egy élet kis túlzásokkal, megbocsátható képtelenségekkel mégis összeállhat. Lásd fenti Matild-Géza találkozó kis, ártatlan mozzanatát.
Valaki szólt a Recsegő panzióban, ne csupaszítsuk le Gézát egészen csontvázig, előbb győződjünk meg Matild néni állításáról, talán bizottságot kellene létrehozni, komoly és hiteles emberekből állítván fel a testületet, akik némileg tájékozottak a szovjet hadifogság állapotairól, idetartozóan a lágerek egészségügyi viszonyairól, másodsorban tudnak újat mondani az általános biológiai lét határairól és határtalanságairól. Már régóta tudom, hogy ez utóbbi azért fontos, mert az emberi élet végességéről sincs többé meggyőző bizonyíték, tekintve, hogy Keresztelő János időtlen idők óta a falu temetőjének kápolnájában lakozik. Nem szellemként tekint le a völgybe, hanem fizikai anyagból áll, tehát emberi alakját megőrzött bibliai matuzsálem, onnan jár le kőkorsókkal a folyóra vízért, hol mezítláb, hol saruban. Esős idők után látszik a nyoma a hitványul agyagos, keskeny kukoricásokat átszelő szűk ösvényeken, s ha igen, a kilenckeddi búcsúra járó asszonyok valahányszor meglátják János remete lábnyomát, azonnal a földre hasalnak, csókolgatják a ragacsos matériát, s van, aki maréknyit sebtében összekapar. S ha mindez nem lenne elég, ott van Márkó bá története, akiről azt tartják, hogy negyvennyolcas honvéd volt, kürtösként szolgált Klapka seregében, a világosi bukás után tért haza rongyosan, hátuljával felkosztolódva, de mivel semmihez sem értett, beállt temetőőrnek, aminek természetes folyamataként barátságot kötött Keresztelő Jánossal, együtt hevertek a nagy hárs alatt, politizáltak, sok szó esett köztük Deák Ferencről, Kossuthról és Széchenyiről, ha Márkó bá eljárt pará­zsért a pipájába. Csoda, nem csoda, Márkó bá azóta is, ha valami rendkívüli esemény adódik, habozás nélkül megfújja a kürtöt. Ha pedig hallani lehet Márkó bá kürtjét, akkor akármire számítani lehet. Így volt ez akkor is, amikor a szovjetek bejöttek Vargahegy felől, így volt ez akkor is, amikor kétfejű borjú született a felszegen, amikor agyonlőtték Ceauşescut, és bizony belefújt a kürtbe akkor is, amikor felállt a helyi FSN, gyengébbek kedvéért: a Nemzeti Megmentési Front. Hogy mi indokolta a kürt megfújását ilyen kiélezett helyzetekben, nem tudnánk megmondani, mert Márkó bát nem sikerült előkeríteni, pedig mondják, látták az akácosban, úgyhogy csak sejtéseink vannak. Hogyne tulajdonítanánk tudást és előrelátást egy olyan embernek, akinek volt része bőven úgy dicsőségben, mint megalázó árulásban, de utóbbit sem lehet készpénznek venni, miután a történészek átértékelték Görgey Artúr ténykedését.
A vidék öröknek hitt átmeneti konszolidációjának első biztató jele Kelemen kocsmájának, vagyis a Recsegő panziónak hirtelen felfutott népszerűsége, ahol nem a fátyolosan múltbéli, a hely történeti sajátosságaira való tekintettel olykor hátborzongató történeteket mesélnek, hanem az elbeszélések, vélemények nagyon helyesen a jövőbe mutatnak, általában gazdasági kérdések viszik a prímet, a politika erősen háttérbe szorul, bár igaz, csak annyira, amennyire a gazdasági kérdések és megbeszélések közeléből mellőzni lehet. Csakhogy Matild néni története jó évtizedekre megint visszaforgatta a lapokat, ami szerintem egyáltalán nem tesz jót, mert az ilyen avas történetek az emberekben felidézik a hajdani történeteket, emberek és famíliák közti ellenségeskedéseket, mármint hogy ki kit szúrt le az Ángi udvaron, mert legényt ölni az Ángi udvaron volt szokás, közel volt a fogadó ugyanis, továbbmenve ki kit szöktetett meg, kinek a szénapadlásán volt felcsinálva a lány, aki anyai vagy atyai átokszóra később elvetélt. S ha ez `így van, akkor a Recsegő panzióban óhatatlanul szóba került Géza története a legjobb emlékezések szerint, amelyeket összevetve mégiscsak kijött egy épkézláb történet, amivel nem tudunk nem foglalkozni, nem zárva ki újabb részletek beépítésének lehetőségét sem, már amennyiben az életszerűen kapcsolódik a többihez, az újabb elbeszélés a történet gerincét nem töri meg, csakis gazdagabb lesz, passzol. Miért ne lenne hiteles az a Géza kálváriájáról szóló verzió, miszerint Géza valamikor negyvennégy késő őszén meglépett a magyar honvédség valamelyik Tisza-menti homokpadba beásott gépfegyveres állásából, mondván, hogy szükségét kell végeznie éppen, jó, hajtsa végre, menjen, mondta a százados, amit Géza a legkisebb dilemma nélkül úgy értelmezett, hogy meg sem kell állni, mert a Tiszán túl már nem nyüzsögnek tábori csendőrök, csak egy halászkunyhóban kell valameddig vesztegelni, esetleg a Tiszán hidegvérrel hálót meríteni alföldi gúnyában, amíg átverekedi magát a folyón a második gépesített ukrán-kozák egyesített hadosztály, aztán lehet is indulni hazafelé, keresztül a Tiszántúlon, át a Királyhágón, az erdélyi mezőségen, mindig vigyázva és óvatosan, többnyire az akácosok mentén, mert a magyar szökevény mágnesként vonzta a román golyót, s karácsonyra kis szerencsével angyal lehet lenni, óvatosan bekopogni a ház ablakán, Géza vagyok, megjöttem, jól vagyok, ilyesmiket mondani, az elégséges hadtápból kifolyólag karbantartott fizikumtól s ágyék tájt bizsergető vágytól indíttatva azonnal elmenni Borihoz, szétfeszíteni a lány két lábát v-betűbe, mert a lány nem hajlandó egy halálából feltámadt magyar honvédet a lábai közé befogadni, mert hírlett a bánat, hogy Géza odaveszett a tordai csatába, s különben is úgy tudja a Recsegő panzió, hogy Géza telhetetlen volt, perverz, ahogy mondanánk manapság. Mondták, már az orra hallatlan darabosságáról messzemenő következtetést vontak le a lányok, mármint Géza műszerének méretéről, mert ha igaz, az egyik szer méretben nem hagyja le a másikat, szinkronban vannak, mondanánk, de Matild néni ezúttal ilyesmiről nyilvánvaló fiziológiai, másrészt szemérmetesség okán nem számolhatott be.
Annyi biztos, Géza alighogy hazajött és megmutatta magát a csárdában, akkor már nem hiteltelen szóbeszéd járt le s fel az utcákban, mint a tanácsi határozatokat rendszeresen átértelmező hirdető, úgyhogy nemsokára megjelentek valami vörös csillagos katonák, berontottak Gézáékhoz, azt mondták, Géza, maga velünk jön. Jól van, mondta Géza megadóan, csak addig várjanak, amíg előkerítem kemény szárú bőrcsizmámat, az jó lesz, mondta az egyik vörös csillagos katona, majd úgy kísérték el a keskeny vágányú vonatállomásra. Az asszonyok a kapuban nézték Géza távozását, zsebkendőt lobogtattak felé, mondták, Géza, vigyázz magadra, egyél, ne éhezz sokat. Úgy tudni, Gézát Fogsányba vitték, ott vagonírozták, vitték az Urálon túlra, pedig ha idejében eszébe jut a báró Bornemissza család kolostori kriptája, más lett volna a helyzet. Az már nem titok, hogy Gézát feljelentésre vitték el, sajnos a feljelentő írás azóta sem került elé, hogy süljön ki a szeme a rohadt besúgójának.
Márkó bá kürtjének hangjára elsőként bizonyos Kálmán nevű molnár figyelt fel, mielőtt szokása szerint reggel hétkor felemelte volna a vízimalom zsilipjeit, éppen jókor történt a jel vétele, különben a víz zúgása, a kerekek lusta vagy inkább fáradt nyikorgása elnyomott minden környéki zajt, s aki nem tudná, a vízimalomban nagy szájjal kell beszélni, az embernek bedugul a füle, különösen, amikor olyasmiket ordibál a molnár, hogy lejárt!
Mondják, miután Matild néni híre a völgyet megtöltötte, Márkó bá kürtjelére megmozdultak a besúgók, hemzsegtek Kelemenék kocsmájában, vagyis a Recsegő panzióban, Kelemen úr ennek ellenére ingyen mérte kinek-kinek az első félfertály pálinkát, a folyóra kőkorsókkal járó Keresztelő Jánosnak is tisztelettel szánt volna egy jobb fajta pálinkát, csakhogy tudvalevő, a remete erősen megtartóztatja magát a bódító italoktól, s mondjuk ki, nincs az az ember, aki megesküdne Isten és ember előtt, hogy találkozott volna valaha is Keresztelő Jánossal a folyó mentén vagy a szűk ösvényeken. Mi több, Kelemen úr azt mondta, ha igaz, amire ő gondol, hogy valami komplex csoda folytán Géza csakugyan hazajött, megint lesz egy rund potya, még akkor is, ha a besúgók felélik a kocsma készletét, mindenféle pálinkát és a nemes szentbenedeki borokat.
Teheti, ma már nem történik meg az, ami hajdan a borszállítókkal megesett: manapság nem kapják le az embert a bakról zsivány oláh cigányok, akik Gálfalva és Nyárádszereda közötti berkek elnádasodott sűrűjében rejtőztek, akik kiütötték a hordó dugóját, és leszívják Szentbenedek jó borát. Akkor még szekeresekkel jártak borért, a kolostornak fuvaroztak benedeki bort, ám azóta a zárda kiürült, a pince kong, talán a barátok hordóit is elhordták a kapzsik, mert Vajnár fráter elmulasztotta rendbe tenni a pince zárját, mielőtt a kolostorból végleg távozott.
Mondanom sem kell, a hír hallatán mindenki Gézát akart látni, elsősorban nem Géza kék szemeit, hanem arról valós, emlékbe eltehető képet alkotni, hogyan fest egy kazah sztyeppéről szabadult magyar hadifogoly, tud-e még magyarul, hát hallott-e arról, hogy Barguzinban raboskodott Petőfi, ivott-e kumiszt, esetleg valami közös antropológiai vonás az őshaza és az újhaza lakossága között, halott-e arról, hogy megbukott a kommunizmus, találkozott-e a lágerekben szovjet katonával, aki 1956-ban Budapestet lőtte, de nem elég meggyőzően, a magyar nőkhöz foghatón forró-e a copfos kazah lány ölelése és a lábaköze, és így tovább, és így tovább.
Hanem Gézának nyomát sem találtuk, végül egybehangzó vélemények szerint Matild néni csak álmodott, feltételezhető demencia, viszont Márkó bá kürtjének Kakasdomb felől jövő rezes hangja kétségbevonhatatlan, ha kell, Kálmán molnárunk az első, aki erről tanúskodik, úgyhogy valaminek lennie kell. Minek, ha nem Gézának kell lennie valamelyik gyepűben rejtőzködve, ha nem éppen a Keresztelő János kápolnában, feltéve, ha a remete befogadta, talán a román kori kápolna tornyában bújtatja, ahonnan ha megszólal a harang nagy ritkán, a varjak seregestől kirepülnek. Az emlékezet úgy tartja, amikor a szovjetek a szökött foglyot Keresztelő Jánossal pótolták volna, a remete varjúnak álcázva magát kirepült a toronyból, a közelebbi szilvafán kötött ki, a pravoszláv katonák hármasával vetették a keresztet, felkapkodták a levert szilvát és azon nyomban kereket oldottak.
Gézának a kápolnában kell lennie, mondták a Recsegőben lézengő férfiak, így az idegenek látszatra adó tisztelettel beültek a padsorokba, sejtettük, hogy a titkosszolgálatok emberei, akik szó nélkül sokáig várakoztak, nézték Keresztelő Jánost, amint áll a Jordán vizében. A toronyból ez idő alatt, jelentés szerint, egy szál öreg varjú repült ki, nem történt más semmi különös, csak Keresztelő János sokallta meg az idegenek szokatlan türelmét, és leszólt az oltárképről, Géza nincs itt, menjenek dolgukra. Mondanunk sem kell, az idegenek a legfanatikusabb, Paraschiva napján moldvai zarándokoktól bemutatott megilletődést meghaladva szólni sem tudtak, csak mutogattak valami olyasmit, hogy nincs Géza. Később Kelemen kocsmájában, vagyis a Recsegő panzióban mesélték, hogy ők csak a kötelességüknek tettek eleget, feljelentésre szálltak ki, miszerint egy hajdani hadifogoly tébolyog a vidéken, az is lehet, kém. Kelemen ezúttal meggondolta magát, egy fél fertálynyit se töltött a Recsegőben nyüzsgő besúgóknak.
Végül Matild néni maradt, aki tollba mondta nyilatkozatát, alá is írta, hogy látta Gézát megjelenni a kert fejében azon a bizonyos hűvös és ködös reggelen. Ekkor a Kakasdomb felől megszólalt megint Márkó bá kürtje, úgyhogy a történetet Matild néni nem folytatta. Az az érzésem, az öregasszony valamit elhallgatott, mondta az egyik idegen, akivel mélységesen egyetértett valamennyi kollégája. Ki tudja, mit hallgatott el Matild néni, találgattuk sokáig, de senki semmi fogodzóval nem jött. Én titokban még aznap elmentem a kolostor kriptájába, gyetyafénnyel belestem a szovjetektől bevert Bornemisza sírboltba, számítottam arra, hogy hátrahőkölök, de nem. A sírboltban csak hasadt, szúette deszkák hevertek az örökkévalóságnak.
Ment a duma rendesen a Recsegő panzióban, egyszer csak jött Kelemen úr egy kis pakkal, megsúgva azt, hogy nevemre címezve Géza hagyta hátra. Még ott helyben kibontottam, ha most nem kerülök bele az újságba, akkor soha, gondoltam, elfogott valami elmondhatatlan remegés. A pakkban egy kis levél lapult, Géza írta ügyes kezűen, hogy rokonságból kifolyólag rám gondolt, aki nem tartja meg magának, hanem tisztességgel átadja a kis pakkot Matild néninek, aki fogja érteni a pakk érzelmi lényegét.
Valami selymes kis szalagot gyürögettem a markomban a Recsegő panzió asztaláról lelógó abrosz takarásában, fekete csipkés, bársony masnival ellátott harisnyakötő.
A selyem fodros széle pimaszul kibuggyant ujjaim közül, nem volt mit tennem, zsebre vágtam, és nem tudtam figyelni az asztaltársaságra. Ilyen női szerszámmal ritkán találkozva, arra gondoltam, hogy vagy erősen szexi a hátrahagyott cucc, vagy gyászesetre lesz alkalmas. De bennem inkább az első verzió erősítette meg magát, úgyhogy a Recsegő panzió asztalánál végképp meggyőződtem, hogy az emberi élet végességéről szóló tézis csak megvezető, hamis. Ehhez pedig kellett egy világháború, egy hadifogság, egy Géza, egy Matild néni, és kellett egy titkosszolgálat, amelynek egyik embere elfecsegte néhány Unikum között, hogy dehogyis az ujjukból szopták Géza történetét, hanem feljelentésre szálltak ki a völgybe. És végül, hogy hiteles kiegészítést nyerjen Géza története, az élet végességének megcáfolásához okvetlen kell néhány besúgó.