.svg)
Képzeljük magunk elé: áll két ember a Hardanger-fjord kitüremkedett észak-észanyugati oldalán. A csücskön. Két férfi, a pontosítás kedvéért. Egyiknek van szakálla, a másik sem borotválkozik, de soha nem jutott túl a sörtekorszakon, olyankor ugyanis, amikor már-már azt reméli, hogy lehetne marxi vagy legalábbis lenini szakálla, iszonyatosan elkezd viszketni az álla, nyaka. De nem elöl, a szakállszálak eredőjénél kezdődik, hanem, bármilyen hihetetlen, a nyakszirtjén.
A nyak és a Hardanger-fjord egyik, akármelyik partja-vonulata között nincs analóg összefüggés, még kötöttpályás érzület sem, csupán ugyanaz az ember áll a szirtfokon, aki nyakszirttel, viszketéssel is rendelkezik. És természetesen ilyenkor fogja Braun villanyerőre kapcsolható, halk zümmögésű, kifejezetten finom érzésű emberek számára gyártott, kisszériás borotvamasináját, és belenyír a sűrűjébe. Legalábbis abban a hiszemben teszi, hogy a bozontot nagyolja le, pedig csak csenevész erdőséget, kis értékű ciherést éget fel, tüntet el, a szakállvédők bosszúságára. Ezek a férfiak, és persze nők is akadnak a szervezetben, ma már ugyanolyanok, mint a természetvédők, csak nem szerveznek klíma-, akarom mondani, állszőrzet-kongresszusokat és tüntetéseket.
A tudnivaló (környezettanulmány) szempontjából mellékes, hogy a Hardanger-fjord a világ harmadik, Norvégia második legnagyobb fjordja, az ország délnyugati részében (Vestlandet) lévő Hordaland megyében, Hardanger történelmi régióban találjuk. Na még ez is: hossza 179 kilométer. Arról nem is szólva, hogy a Hardanger-fjord az Atlanti-óceánból hatol be a sziklás szárazföldbe. Szemérmetlen hasíték Bergentől délre (ahol az egyikük nagybátyja él emigráns kórboncnokként a nyugat-bergeni állami egyetem patológiai klinikáján). Innen északkeleti irányba fordul, amíg el nem éri Hardanger-viddanagy(i) fennsíkját. (Ahol a másik mindig meg szokott botlani tájfutás közben a kiálló törpefenyőkben.) Leghosszabb ága a Sør-fjord, amely a fő fjordból mintegy 50 kilométeres mélységben hatol dél felé. Ezért aztán itt rendszerint hosszabb sørøzések folynak. Tényleg. Ebben még az egyre sűrűbben felbukkanó arab és afgán bevándorlók sem tudják megzavarni az őshonos vikinggyökerű lazacüzéreket. Ja, azt elfelejtettem hozzátenni, de a Wiki, a hűséges pédia megrángatta a könyökömet, hogy mán ki ne hagyjam, hogy a Hardanger-fjord legnagyobb mélysége több mint 800 méter, ezt Norheimsundnál, a fjord közepén éri el. Különben Golf-áramlat ide vagy oda, egészében kurva hideg van. (Vagy a hőérzetünk ezt sugalmazza kitartóan évszázadok óta. Mert a hőérzet, mondják, régebbi, mint a fjordok.)
Azért adtak egymásnak találkozót ott, ahol lehorgonyoztak, mert ott nem zavarhatják őket turisták, feleségek, nagymesterek, detektívek, elkerülik a vidéket a szonettkoszorút kötők és fókasirató palócok, hengerfejes vencsellők, nincs térerő, a norvég halászok a halászati világrekord megdöntésére törekednek, a természetvédők kiültek sörözni a szomszédos fjordra, sejtelmük sincs, micsoda tétje van a beszélgetésnek. De honnan is lenne, hiszen csak nemrég érkeztek, és bejelentkeztek más-más hotelbe. Felvitették szobájukba londinerrel (bár itt inkább oslauert kellene mondani, de ne legyünk telhetetlenek) a csomagjukat, a bárban megittak egy-egy konyakot/whiskyt, margueritát – ízlés és szakállhossz függvénye – , eldobható maroktelefonról értesítették egymást, hogy megérkeztek, lefürödnek, alszanak egy keveset, mert a hosszú út kifárasztotta őket, majd ezek után felkapták utazóköpenyüket (norvégül reisekåpe), és a találkozó előre megállapított helyére lobogtak sebbel (norvégül såret).
Mindezzel csupán azt kívántuk jelezni, hogy a különböző titkosszolgálatok kiszűrésére használtak titkos kódnyelvet, ami könnyen megfejthető lett volna, ha a titkosszolgákat érdekli Szakállas Vili és Sörtés Danton párbeszélye. Avagy fogalmazzunk árnyaltabban: senkiben nem érlelődött meg a meggyőződés, hogy a két férfi jelenléte Bergentől északra érdeklődésre tarthatna számot, összefüggene a világtörténelemmel, és el lehet indítani egy nem túl költséges/komplikált nyomozati eljárást az igazság, összeesküvés, titokkifecsegés vagy vajas kenyérbe göngyölt drogsonkacsempészet felderítésére és meghiúsítására.
Nem ültek taxiba, nem kölcsönöztek gépkocsit, gépkarabélyt vagy gépírónőt (az már Norvégiában is kisízett a divatból), gyalog sem indultak el, mert soha nem lehet tudni, hol állhatja útjukat egy útzár, ellenőrzés, forgalmi dugó, tömegfelvonulás, felhőátvonulás, hegyomlás, birkanyájat terelő vidám pásztor hatalmas norvég/skót/németjuhászkutyái, fal és tilalomfák, inkább kiálltak az útpadkára és stopoltak, majd pár kilométer megtétele után kiszálltak, és úgy tettek, mintha visszafordulnának, aztán beugrottak az első útjukba kerülő pagonyba, míg a kamion és sofőrje eltűnt a kanyarban, teherhajóra szálltak, szenet lapátoltak, helyi népdalokat dúdoltak, kerülték a feltűnést, mordok voltak, és rendületlenül gyakorolták a nordic walkot. Kellett is, mert a fjord mentén haladva a csücsökig legalább 300 km volt a belvárosi ***hoteltől számítva. Lépésszámlálójukat is ehhez igazították, mindig más kamionokra kapaszkodtak fel, holttá nyilvánították magukat a legtöbb településen, megrendültek, kártyával fizettek, meginogtak, de egy hét alatt a célhoz értek. Sehol sem hagytak maguk után árulkodó nyomokat, szivárgást, utódokat, és letöltöttek minden ködösítő alkalmazást.
Na mit hoztál? – kérdezte az egyik, akinek nem Williams volt a keresztneve. – Találd ki, válaszolta kamaszos humorral a másik, de óvatosan körülnézett. Soha nem lehet tudni, ki ólálkodik a közelben, kinek van éppen ekkor sürgős fehérnemű-teregetési megbízása a családi tröszttől. Szerencsére csak a szél dúdolt a keskenyedő fjord mélyen benyúló torkában. Hasonlított Grieg zenéjéhez. Nem véletlenül. A másik Williams névre hallgatott, legalábbis így mutatkozott be, mert ez volt a neve a nemzetközi hálózatban.
Nos? – sürgette Danton a Szakállast. Elő a farbával. A másik nem értette a szót, valami egészen triviálisra gondolt, de aztán belátta, nincs sok értelme ezen felháborodni. Majd ha az ügylet lezárul, megmondja a magáét. Vagy a másét. Soha nem volt biztos abban, mit bíztak rá a századok, és mit Voroncov százados. Mi az ő sajátos mondanivalója, és miben követi a közerkölcsöket? Miben áll az ő hivatása, és mi a küldetés végcélja? Amolyan szolgalélek volt, de valószínűtlenül jószívű és megveszekedett szerencsejátékos. Egyszer elkártyázta a század zsoldját, máskor a haditervet, ekkor Voroncov százados beszervezte, megzsarolta, kissé meg is taposták a szó Behring-szoros értelmében, de aztán felrázták, leporolták, kiképezték, és most itt van, hogy ajánlatot tegyen.
Nálam van véletlenül Tuhacsevszkij marsall tábori manikűrkészlete. Az első világháborúból.
Csönd. Nem erre számított. Valami ütősebbre, amitől a hegyek megremegnek, és a vetések visszabújnak félelmükben a rög alá. Na és? – kérdezte ostobán, de Vilmos diadalmas vigyorral, mindazonáltal szótlanul átnyújtott egy vaskos iratcsomót. Lehuppantak a fjord északi párkányára, ahol takaros kőpadok voltak kiképezve vízirányban, éppen a csodálkozás fokozása vagy esetenként enyhítése céljából, ugyanis a norvégok rendszerint a fjordok partján imádtak csodálkozni vagy csókolózni, de e percben senki sem volt a közelben, messziről sem villant szemükbe a láthatósági, fülükbe a hallhatósági mellények élénk sárgája. Lábuk a 800 méteres mélység fölött himbálózott. Vili cigartettára gyújtott, el nem ítélhető módon, nem tudott a dohányról lejönni, pedig még a Nicorex Dolo XPL változatát is kipróbálta. Felsőbb utasításra. Hiába, ebben gyengének bizonyult. Pedig Voroncov százados századszor is elmondta, mennyire árt a potenciának a dohányfüst és a kátrány, a nikotin és A. Nyikitin vegyvédelmi dohányárus cselszövése. (A nevesítés mindenképpen fölösleges volt, csakis az olvasó összezavarására alkalmas – jegyezte meg bizalmasan hetekkel később, az akció végén Voroncov felsőbb kapcsolata, Vjamancsuk ezredes.)
Danton belemerült Tuhacsavszkij személyi lapjába, ugyanis azt tartotta kezében. Mihail Nyikolaevics Tuhacsevszkij 1893. február 16-án (a Julianus-naptár szerint február 4-én) született az Alekszandrovszkoje (ma Szlednyevo) nevű faluban, a szmolenszki gubernium egyik járásában, egy elszegényedett földbirtokos gyermekeként. Családja egy állítólagos grófi rangú előddel is rendelkezett, ám ennek megerősítését I. Pál orosz cár kereken megtagadta Tuhacsevszkij ükapjától. Ezért aztán a családban senkit sem hívtak Pávelnek vagy Pavlicseknek. Tekintve, hogy családjában erős katonai hagyományok éltek (például a leendő marsall dédapja alezredesként harcolt Napóleon ellen, egyszer el is találta a császár személyi futárját egy csizmával, de azt sem hitelesítették), a Tuha fiú majdani karrierje egyértelmű volt: 1911-ben a II. Katalin cárnőről elnevezett I. moszkvai hadapródiskolában kapta meg az alapfokú katonai képzettséget, ahol 1912. június 1-jén osztályelsőként végzett. Augusztusban, folytatva katonai tanulmányait, belépett a Sándor Katonai Tanintézetbe, amelyet 1914 júliusában kiváló eredménnyel abszolvált. Az iskola befejezése azt is jelentette számára, hogy tiszti állományba került, és előléptették hadnaggyá. Többek között abban az elismerésben volt része, hogy maga választhatta ki leendő ezredét. Tuhacsevszkij a Szemjonov gárdaezred mellett döntött, amelyben dédapja is szolgált. Öreg abház és grúz sarzsik még kiválóan emlékeztek a dédipapára.
Az első világháború kitörése után, 1914 szeptemberében a frontra vezényelték, és mintegy fél évet harcolt a németek ellen. Hat hónapos szolgálata alatt többször kitüntették és előléptették főhadnaggyá. 1915. február 19-én német hadifogságba esett Łomża (Lengyelország) közelében, ahonnan négyszer kísérelt meg sikertelen szökést, ötödszörre azonban törekvését siker koronázta. Ingolstadt erődjéből sikerült megszöknie, mégpedig úgy, hogy a németek egy százados hadifogolytársával együtt városi eltávozásra engedték őket. Tuhacsevszkijnek és társának tiszti becsületszavukkal és aláírásukkal kellett megerősíteniük, hogy visszatérnek az erődbe, ám ehelyett megszöktek, és Párizson keresztül tértek vissza Szentpétervárra. A hadifogolytáborban együtt raboskodott Bendorfer bácsival, a Kupa utcai cipészmesterrel és Charles de Gaulle-lal, Franciaország későbbi elnökével. Sokat beszélgettek, órákig tudtak sakkozni, de azért Bendorfer bácsi tanította meg a franciát a susztermattra, végül azonban Sztálin kivégeztette.
Nem Bendorfer bácsit, nem is a hosszú orrú Sárlit, hanem éppenséggel Tuhacsvszkijt 1937-ben, te tahó, okította jóságos fölénnyel Vili, amikor Danton Dantonovics feltekintett a jövendő marsall rongyolt szélű személyi lapjából.
Szóval Ingolstadtban maradt a manikűrkészlete. A tábori, természetesen, foglalta össze Danton a tudnivalók gyakorlati részét.
Dehogy. De Gaulle vette magához, amíg szabadult, ő reszelgette vele a körmét, mert egy francia tiszt soha nem hagyja el magát, nem engedi magán eluralkodni a búskomorságot, tífuszt, elegáns és kifogástalanul vonzó, szellemes, gall könnyedségű, ha kell, számító, ha kell, nagylelkű, dalra termett orrhangja, körme és lelkiismerete tiszta, ápolt külsejénél csak szabaság- és becsvágya erősebb.
Szóval, ha most beadnám a központi laborba, még De Gaulle DNS-ét is kimutathatnánk könnyűszerrel. Vagy életre is kelthetnénk… (Kis vigyor.)
Lehet, de nem erről van szó. A körömágyak rendezője, a szélek reszelője, minden darabkája színarany, ugyanis ezt magától Miklós cártól kapta egy alkalommal, amikor fiatal gárdatisztként bekukkantott a Téli palotába. Éppen a cár fogadónapja volt, igen megörült a Tuha gyereknek, akinek kisgyerekkora óta láthatatlan mentora volt, és megígérte, hogy visszakapják a grófi címet, amint összeül a duma. De aztán közbejöttek a sajnálatos események, az a Vlagyimir Iljics lepecsételt német vagonban érkezett és hatalmas virblit csapott, meg vele jöttek a többiek, Trockij és Bugyoníj még sehol sem voltak, amikor Kerenszkij már ott habozott Pétervár jegén, jött a forradalom, trónfosztás – a cárnak nem volt ideje és lehetősége a nemességadományozásra, a bojárok szétszaladtak, a jobb famíliák mind rettegtek vagy emigráltak, vagy sorra eladogatták manikűrkészletüket. Egy adott pillanatban annyi volt a Szadovája ulicai régiségboltokban, hogy azzal ki lehetett volna kövezni az utat Moszkvától Tuláig és vissza.
De Gaulle-tól ugye ellopták? – kérdezte Danton ismét türelmetlenül. Unta a hosszú történeteket. Az iskolában soha egyetlen regényt sem olvasott el. Száz rubelért kivonatokat vásárolt a pétervári halpiacon álruhás irodalmároktól. Óh, szent józan ostobaság!
Dehogy. Egészen más történt. El sem hiszed. Egy este a szobalány belépett a tábornok szobájába, meglátta az asztalon a csillogó, történelmileg hiteles készletet, és magához vette, kivitte a konyhába azzal, hogy majd éjszaka, ha a méltóságos asszonynak felszolgálta az utolsó teát, leül, és megmódolja a körmeit. Észre sem fogják venni. Hogy ezeknek mennyi kacatjuk van, gondolta irigyen. Ám vesztére kinyitotta a rádiót, tánczenét keresett a kerge fehércseléd a történelem csillagóráiban, és a rádió adását megszakítva bemondta, hogy Párizsba bevonultak a németek. Ijedtében lecsapta a készletet, és elmenekült Tuniszba. Május 10. volt. 1940. Tuhacsevszkij ekkor már három éve nem volt az élők sorában.
A készlet Párizsban maradt. Gazdái kapkodva csomagoltak. A németek csatlósaként benyomult a lakásba Bendorfer bácsi unokája, Szépfalvi Szabolcs őrvezető (a nagyapjától kapta meg a címet azzal, ha megszorulna a megszállás alatt, csak nyugodtak kérjen kölcsön Dögolléktól, úgyis tartoznak neki a susztercselért), ezek után tiszta lelkiismerettel magához vette a készletet. A kebelébe rejtette a szíve fölé. Az arany hálásan bepárásodott. Szabolcstól a Nemzeti Kaszinóban elkunyerálta Csekonics Pali báró, Csekonicstól gróf Bethlen István. Bethlentől egy ismeretlen arisztokrata, akitől a kommunisták kitelepítéskor elkobozták, és betették a bűnjelraktárba. Innen azonban sikerült egy részeg altisztnek elcsennie, helyébe letett egy csepeli alpaka manikűrládikót, ami szakasztott nem volt olyan, mint a sokat szenvedett vándor-műtárgyegyüttes, és az ’56-os nagy népharag óráiban kicsempészték, aztán a bécsi tangón háromszáz dollárért megvásároltam egy árva magyartól. Most visszajuttatnám csekély összeg ellenében a Szovjetuniónak, ha még létezne.
Danton Dantonivics megvakarta a fejét. Váratlanul kezdett el viszketni a tarkója. Pedig a tegnap borotválkozott. Nehéz. Jogilag Oroszország a Szovjetunió utóda, de Tuhacsevszkij marsallhoz méltatlan lenne, ha csak az arany manikűrkészletét állítanák ki. Az olyan snassz – a volt szovjet emberek szemében. Egy életmű-kiállításhoz György-keresztek, Szent Vlagyimir-rendjelek, kardok és golyólyuggatta egyenruhák, fényképek illenek felbecsülhetetlen dokumentumértékkel. Festmények a legjobb piktoroktól. Újságok, idézetek, emlékiratok, aranybetűkkel, monográfiák. Na de egy pimf manikűrkészlet – a Szovjetunió hőséhez?! Egy ártatlanul megvádolt és kivégzett marsallhoz sehogy sem méltó. Nem, ez elképzelhetetlen, rázta fejét Sörtés Danton. Amikor Leninnek mauzóleuma van, és balzsamtündér minden évben újra meg újra átkenegeti, amikor Sztálinnak tengernyi pro és kontra irodalma, ahhoz miként mérhető egy arany körömvágó olló, csipesz vagy ráspoly?
Egy marsall szigorú tekintetet, látnoki képességet, a győzelem zálogát, szuronyt, ágyút, antantszíjat és géppuskafészket hord magánál, lampaszt és váll-lapot, kitüntetésekből mellvédet (golyó- és gáncsálló mellényt) épít, arcképe az ezerrubelesen, parancsokat intéz seregekhez, béketárgyalásokon állhatatosan ravasz, csizmáján hanyatt vágódik a rakéták fénye, arcélét tűzijáték és torkolattüzek világítják meg, tömegek ugranak szavára, katonák, bajtársak, sebesültek ezrei állnak vigyázzban, masíroznak el a dísztribün előtt, államfők fognak kezet vele, ott van a győzelem ünnepén, vagy…
A kézápolókészletet jelenleg ismeretlen helyen rejtegetik vagy beolvasztották. Semmi biztosat nem tudni, csak azt, hogy nincs Szentpétervárott, sem Moszkvában, nincs Bergenben vagy Washingtonban. Talán a Hardanger-fjord mélyén…
