Hangfelvétel-múzeum 4.

Ha igazolásra szorulna, hogy a száznyolcvan esztendeje született Pjotr Iljics Csajkovszkij legnépszerűbb szimfóniája, a 74-es opuszszámot viselő „Hatodik” (vagy közismertebb nevén a Pateticseszkaja, Patetikus) szimfónia képes vallási mélységű révületet ébreszteni egy sok száz fős hallgatóságban, az a 47 másodpercnyi vastag csend, amely az utolsó tétel záróhangjainak elhalása után ülte meg a moszkvai Zariadje hangversenytermet, mindenképpen igazoló erejű. A tavaly esett híres koncertet a Valerij Gergijev dirigálta szentpétervári Mariinszkij Zenekar dicsőségtáblájára kell felírni. Annál is figyelemre méltóbb volt ez a hangverseny, minthogy a Patetikus előtt a 3. Szimfóniát is eljátszotta a világ egyik legjelentősebb operaházának nem kevésbé önálló renoméjú zenekara. A fővárosi közönség persze nem csupán Csajkovszkij patetizmusa előtt borult le ilyen tömör áhítatban. Benne van a pakliban a moszkvai kulturális eliteknek az az olykor színháziasságtól sem mentes affektivitása is, amely talán még a 19. században – és épp a modernizmus által soha meg nem illetett Csajkovszkij életművében is – gyökerezik. Na és Gergijev! A moszkvaiak körében ő is hihetetlenül népszerű, meg persze amúgy is a kortárs világ egyik legelismertebb, lélegzetelállító árfolyamon jegyzett karmestere. Eredetiségét, hatalmas muzikalitását jószerével senki nem vonja kétségbe, még ha vannak is ellenlábasai a zenei életben – igaz, nem szakmai vonalon, hanem politikain. (Gergijev olykor heves tiltakozások céltáblájává válik a putyini újbirodalmi törekvések támogatása miatt. Előfordult, hogy New York-i aktivisták megzavarták Gergijev és zenekara fellépését a Metropolitanben, kifütyülték a Carnegie Hallban, sőt Gidon Kremer, Martha Argerich és Daniel Barenboim egyenesen közös koncerttel demonstrált ellene.)
Megszámlálhatatlan helyen leírták már, hogy szerzője a Patetikust csupán kilenc nappal halála előtt vezényelte első ízben Szentpéterváron (1893). Életívének visszafordíthatatlanul hanyatló korszaka végén vagyunk: depresszió, szorongás kísérte Csajkovszkij mindennapjait, a személyesen soha nem látott, de rokonszenvéről őt mindig biztosító Nagyezsda von Meck hirtelen befagyasztotta az életjáradék folyósítását. Hiába ünnepelték 1891-es hangversenykörútján világszerte a legnagyobb élő zeneszerzőként, hiába élvezte a cári udvar kegyeit, ekkorra egész élete egy idegállapot lett.
S ekkor készült el ez a rendhagyó remekmű. Több vonatkozásban is rendhagyó. Érzelmi „háztartása” pedig egyenesen kiemelkedő. A sokszínű tempóspektrum – amelyet amúgy a 2019-es koncerten Gergijev szinte végletesen kiaknázott –, a dinamikai változatosság, a dallamgazdagság egyaránt indokolja a szimfónia ragadványnevét, a patetikust. A szimfóniák hagyományos szerkezetéhez képest igen szokatlan a lassú zárótétel, amelynek befejező része egyféle liturgiátlan halotti zenére emlékeztet.
„Valami különös van ezzel a szimfóniával! Nem az különös, hogy nem aratott tetszést, hanem inkább az, hogy az embereknek fogalmuk sincs, mit kezdjenek vele. Ami engem illet, büszkébb vagyok rá, mint bármely más szerzeményemre” – írta Csajkovszkij csak pár nappal halála előtt kiadójának, Jürgensonnak. Az ősbemutató fogadtatása ugyanis igen visszafogott volt, a pétervári közönség hűvös maradt. A zilált hangulatú Csajkovszkij igen fájlalta, hogy sem a zenekart, sem a közönséget nem tudta meggyőzni arról, hogy ez a legmélyebb és legszemélyesebb munkája, s hogy ennél jobbat már nem írhat. Pedig Jurij Davidov, a komponista legifjabb unokaöccse arról a különös, megragadó hatásról számol be egy naplójegyzetében, amelyet a szimfónia a főpróba napján tett a közreműködő zenészekre és Csajkovszkij koncertteremben jelenlevő barátaira – így például Eduard Napravnyik karmesterre és Alekszandr Glazunovra, a zeneszerzőre. Konstantin nagyherceg meg így szólt a szerzőhöz: „De hát mit művelt?! Ez nem más, mint egy valóságos rekviem!”
Ha ez az utóbbi történetke igaz, ezt a szimfónia utóélete is megerősíti. Az ősbemutató után két héttel, Csajkovszkij temetése körül alakult ki az a közszájon forgó vélekedés, hogy ez a „rekviem” (vagyis az utolsó tétel) voltaképpen öngyászzene lett volna. Ezt persze ma már nem tudjuk sem bizonyítani, sem cáfolni. Hogy mennyi az abszolút zene, a nemzeti-romantikus klisé, mennyi a biográfiai hátterű program – ezt a zenetudorok boglyas céhe sokféle eszközzel méri… mintha különösebb jelentősége volna. A Patetikus szimfónia Gergijev-interpretációja a Csajkovszkij felajánlotta érzelemáradást mindenesetre katartikus végeredményű formába öntötte.