Halott városok

„Csöndes, esős délutánokon, eseménytelen estéken újra és újra végig kellene gondolnunk a napokat, heteket, az eltelt időt, az életünket. Hogy újra és újra felmérjük és helyre rakjuk magunkban, kik vagyunk, honnan jövünk és hová tartunk.”

Mozdulatlanul ül, és a párálló őserdő hullámzó, zöld tengere fölött a semmibe bámul.

Megáll az idő, mondjuk az ilyenre, holott tudjuk, hogy az idő nem áll meg, nem rohan és nem szivárog, talán nem is létezik, mégis makacsul ragaszkodunk a panelhez.

Megáll az idő, és ő kizuhan abból a szűk térből, ami ő, és beleolvad a mindenségbe.

Sokszor átélte már, és mindig úgy érezte, hogy ez az egyik dolog, amiért élni érdemes. Azt remélte, hogy mindenki, néha még a legérzéketlenebb, leglelketlenebb fráter is átéli ezt. Áramszünetkor, amikor a gyertya reszketeg fényénél baljós éji árnyak kelnek életre a lakás unt falain. Tengerben úszva vagy ritka hajnalokon, amikor szokatlanul korán kelünk útra, és az ismerős utcák ismeretlen részleteire figyelünk fel a hajnali derengésben.

Gyerekkorában meggyőződése volt, hogy csak kevesen, a hívők és a bűnözők végzik el a szembenézést, az újra és újra ismétlődő számadást. És mert úgy érezte, hinni soha nem tud majd, komolyan megfontolta, hogy ha felnő, bűnöző lesz. Nem gyilkos vagy zsebtolvaj, hanem bankrabló. Gyémántban, platinában, aranyban utazó betörő. Számítógéppel fosztogat majd bűnös kormányokat és világcégeket.

Idővel letett róla, hogy Arséne Lupin legyen, azt pedig, hogy hívő-e vagy sem, sosem tudta eldönteni, de a számvetést újra meg újra elvégezte. Nem kellett elhatároznia, a napok maguktól kínálkoztak fel.

Ez a délután például éppen megfelelő, mondja magában, amikor észreveszi, hogy merre kanyarodnak a gondolatai.

„Ha nem ismered a múltat, megbocsáthatatlan tetteket követhetsz el. Magad ellen, a szeretteid ellen, idegenek ellen. Ha nem ismered a múltad, félember vagy. És a félember védtelen. Csak az egész ember képes magát és másokat megvédeni. Aki egyszerre érzi a múltat, a jelent és a jövőt. Évek múlnak. Századok, évezredek, és mi mindent, mindig a jelenben döntünk el. Az örök pillanatban. Mert mi a most? Egy perccel ezelőtt még jövő volt, egy perc múlva már múlt. Minden ebben a késpengényi időszeletben történik. Minden jó és rossz. Az egész emberi történelem. És ebben az örök azonnalban nem segíthet más a döntéseinkben, csak a tapasztalat. Az őseim tudása. Ükapámé, neandervölgyi ősanyámé, hüllő és egysejtű őseimé, akik mind-mind ott lebegnek mögöttem a változatlan, örök térben és időben.”

Az esőerdő füstölni látszik, sűrű gőzfelhők úsznak a lombok fölött. Amikor a feje fölött kifeszített ponyva megmozdul, fel sem pillant. Tudja jól, mi a mozgás oka. Az érkezése utáni első napok valamelyikén történt. A ponyva ugyanígy megringott, és a szélén, fejjel lefelé, feltűnt egy krampuszpofa. Kerek szemét rámeresztette, aztán átbucskázott, fél karján hintázott, majd egyetlen lendülettel az asztal közepén termett.

– Látlak, jómadár – mondta, és gyorsan az asztal alá dugta a fényképezőgépet. – Figyelmeztettek. Nem ijedek meg tőled.

Lehet, hogy nem ijedt meg, de azért megilletődött, mert az állat teste ugyan kicsi volt, de a feje nagy, és ahogy óvatosan, araszról araszra közelített, időnként megmutatta a fogsorát. Végül a piros sapkája bánta. A fiatal, sötét bőrű asszony, aki takarítani járt hozzá, nevetett, amikor meglátta az állatot a piros sapkában, és azt mondta, hogy olcsón vásárolta meg a nyugalmát. De ez már régen volt, azóta megszokták egymást.

Elképzeli, ahogy mozdulatlanul ül a feje fölött. Fent és lent, ponyva fölött és ponyva alatt, szemben ugyanaz a világ, a párálló őserdő hullámzó, zöld tengere, ugyanazt nézik, és mégis mindketten máshová látnak, bár sosem tudhatjuk, ő valahová messze, bele az időbe…

„Ez a kis állat ugyanúgy pillanatról pillanatra dönt, mint én. Miért érzem mégis, hogy hozzám képest öröklétben él? A tudástól vagyok kevesebb? Örököltem nyelvet. Szülőföldet. Tájat. Hagyományt. Egy csomó adósságot. Emlékeket. Akár elfogadom ezt az örökséget, akár szabadulnék tőle, meghatároz engem.”

– Suttogok, mert az őserdőben és a sivatagban meg a halott városokban suttogni kell, és bámulni a naplementét.

Tetszik neki. Az asztalon heverő többnapos újságért nyúl, csíkot tép a széléről, előhalássza a ceruzacsonkot, amit ilyen esetekre tartogat az inge felső zsebében. Lefirkantja a mondatot. Gyanús, hogy nem a sajátja, de nem zavarja, mert ha valaha olvasta is, itt és most az övé lett.

‍