.svg)
Van egy néprajzi klisé, miszerint az utolsó órában vagyunk, vagy legalábbis a 20. század vége felé abban voltak, most már ki tudja; lehet, hogy már csak másodpercekben számolnak a folkloristák, vagy negatív számokkal. Van-e még abból, amit el lehet hitelesen mondani, vagy akiről eddig hallgattak, annak csak a csend jár?
Demeter Arnold versei Tamási Áron-os szóbőséggel beszélnek a faluról. Az egyes versek beszédmódja, hangneme hasonló, a versbeszélő viszont hol gyerek, hol pásztor, hol Demeter Arnold, hol egy öngyilkosságot elkövető 20. századi apa. Hitelesek-e ezek a versek, vagy a pózok erőltetettek? Az egyes szám első személy ténylegesen azé, akié kéne legyen, vagy az anakronisztikus szólamok nem többek nyelvi játéknál? Ez a vád főleg az Apjafa és a Lőrke című versek mentén merülhet fel. Ha az ember tud kapcsolódni tapasztalatai mentén Demeter Arnold költészetéhez, akkor könnyen hatnak: a versek nem építik át skanzenné a falut, mégis átörökítenek valamit a ruralitás esztétikájából, legyen az pozitív vagy negatív jellemzője a közegnek. Arnold valamilyen társadalmi változást kíván, hogy a valóságot ne lehessen rémálmokkal összetéveszteni. Néha olyan, mintha pont azt bánná, hogy a falu nem skanzen, mert ha az lenne, akkor nem lenne fájdalmas, nem keresne meg éjjelente az összes függönyök közt mosolygó anyó, hogy szájadba leheljen egy napnyi halált.
Demeter Arnold költészetében a történetiség a jelenben rejtőzik, egymásba csavarodnak az időrétegek. Ami kérdéses marad, az az, hogy a különböző szubjektivitásoknak hogyan sikerül egymásba csavarodniuk; ezt tulajdonképpen addig farigcsálhatjuk, amíg ahhoz a kérdéshez nem érünk, hogy Arnold folklorista vagy adatközlő? Be van-e fejezve a falu? Nyilván nem, „az Áment egy örökkévalóságig keresik a romok alatt”. Rurális környezetről szóló irodalommal kapcsolatban könnyebben felmerül a hitelesség kérdése, mintha nem lehetne bármi másról is ugyanolyan könnyen túlzott közvetettséggel nyilatkozni. Egy-egy versben novellányi anyag van összesűrítve – balladai homályból kéne több, vagy novellából? Egyáltalán kéne-e több vagy kevesebb bármiből? Amíg Demeter Arnold versei képesek a jelenre vonatkoztatva működni, addig szerintem nincsen baj: de mi kell ahhoz, hogy a jelenre tudjuk vonatkoztatni őket? Milyen lépéseket tesznek maguk a szövegek ezért? A száz kósza miatyánk az örökkévalóság felé nyitja meg az időt, a Varjúfelhő a jelenben túltelítődő múltbeli hatásokra mutat rá, a Lelet a megyei futballt helyezi archeológiai perspektívába, a Gizike illata autóútba sűrít egy múltbeli tragédiát – a versek multidimenzionalitása elhomályosítja a határt a különböző szubjektumok között, így nehézzé válik kibogozni, hogy ki beszél, beszélnek-e valaki helyett, vagy mindenki a maga teljességében szólal-e meg.
Demeter Arnold költészetében a tét nagyobb a nosztalgiázásnál, a furfangoskodásnál és a 20. századi traumákon való kérődzésnél: a verseket az teheti hitelessé, hogy nem ubi sunt formulákkal élnek, hanem azt mondják, hogy íme, még mindig vannak történetek, van a falunak focicsapata, „és egy szép napon, amikor már por és föld fedi a házakat, meglepődve tapasztalják az archeológusok, hogy az Úr napján, ezer évvel ezelőtt tizenegyest ítéltek a vendégcsapatnak”.
