Halk dúdolás, mi elkísér
XXXV. ÉVFOLYAM 2024. 18. (896.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.Minden alkalommal, amikor útra kel, vagyis új vershez lát, tudatja, merre indul. Egy darabig tartod vele a lépést, aztán egyedül maradhatsz, mert ő már egy másik szférába röppen. Nem hagy magadra, de neked kell eldöntened, akarsz-e a nyomában maradni. Franz Hodjak versei többnyire egyszerű képekkel kezdődnek, majd néhány sor után a megfogalmazások egy elvontabb gondolkodásmódot követelnek meg. Élményekből, emlékekből, egy ide is, oda is, vagy olykor épp ellenkezőleg, egy tulajdonképpen se ide, se oda nem tartozó életnek kiizzó kockáiból összeálló világot tárnak fel előttünk Hodjak versei. Nosztalgia nem érezhető, csak az anyaországban is érvényes letagadhatatlan erdélyiség, ami nagy különbség, mert így a versek világa gazdagszik, de a szerzőt nem gyötri meg felelevenítése.
Szikár költészet a Hodjaké. Kevés, jól megválogatott szóval fejezi ki gondolatait. Mint aki kiáll egy magaslatra, vagy akár a kijárati ajtója küszöbére, és amit lát, tényszerűen elmondja ferdítés, nagyítás nélkül. Edzett érzékenységet rejtenek a szavak, papírra vetője jól tudja, mit ér, amit megél. Ezeket össze tudja hasonlítani azzal, amit máshol, másmikor élt meg. De nincs sóhajtozás, méltatlankodás. Pártállástól és hatalomtól független értékek jelennek meg a versekben. Amennyiben előjön a politika kérdése, azért van, mert az elnyomó gépezet, a mindenre rátelepedett és mindent szabályozása alatt tartó állambiztonsági erő ellenőrzését is túlélő elemek sorakoznak a versekben.
Ilyen túlélő, állandó jelleggel előbukkanó motívum, mondhatni, fő helyen álló a nyelv kérdése. Versek egész sorában – a kötet nyolcvan versének több mint egyharmadában – jelen van a nyelv szó vagy valamilyen közvetlenül hozzá köthető kifejezés. Vajon érti a németül beszélő a németül beszélőt? Vajon érti még az erdélyi ember az erdélyit (vagy egykor erdélyit), aki három nyelvet is használhat(na) e célból. Amíg a nyelv létezik, én, Franz Hodjak, képes vagyok hibátlanul tudatni létezésem, jelenlétem és helyem – állítja. A nyelvnek számtalan arca van: biztos menedék („Mindenhol nyelv, mely / önvédelmünkre adatott”); örök forrás („semmi annyi / titkot nem rejt magában, mint a nyelv”); főnyeremény („A nyelvet leltem meg”); Erdély, szerelem, teljes élet („a szerelem / három nyelven próbál”); biztos támasz („a nyelvre mindig lehet / számítani”) és számtalan más jellemzővel, erénnyel felvértezett kincs, amely soha nem árul el. A nyelv egy állandóan változó valami, amely keserűséget is hordozhat, főleg, ha a vesztesek és a győztesek „a holnap nyelvéről beszélgetnek”. Sok év költeményei után, a válogatáskötet végén a nyelvnek újabb jellemzője bukkan elő: a nyelv diszkrét és lehetőségekkel teli („S találkozásunk mily nyelven levő?”). Hodjak nyelvben reménykedő költő.
Másik gyakori motívum Hodjak verseiben az utazás („Minden egy úttal kezdődik”), az úton levés állapota, amely kapcsolatban áll a nyelv kérdésével. Az állandó mozgásban lenni állapot nem menekülés. Másfajta nyugtalanságot, a folytonos keresés nyugtalanságát rejti. A mozgás, a keresgélés, az ezzel járó bizonytalanság, olykor csalódások, megtalálások és azok lecserélése képezik magát az életerőt, az energiát, amitől a szív is pumpál. Az újonnan megtalált dolgok nem jelentik a régiek elpusztítását, mert ezek addigra beépülnek a költő szótárába, és megjelennek a versekben. Ez a folyamat behatárolt. A régi motívumok újrahasznosítása számtalanszor megismétlődik, és ez nem a szegénység jele. Épp ellenkezőleg, azoknak a dolgoknak a megbecsülése, amelyek kiállták az idők próbáját. Hodjak ezeknek a szavaknak, fogalmaknak újabb és újabb rétegeit tárja fel.
Érdekes, ahogy Hodjak verseiben megjelenik a természet. Ennek az ízig-vérig városi embernek az esetében nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett természetversekről. Gyakran részletek nélkül rajzolja meg a tájat. Viszont a természet, a táj mégis jelen van ebben a költészetben. Nem a higgadt szemlélődés eredményeként, hanem a költő állandóan mozgásban levő habitusából kell ezt kikeresni. A folyton úton levés eredménye, hogy számtalan és állandóan változó információval találkozik a szerző. Aztán amikor leül verset írni, rendre előjönnek emlékeiből a különböző képek, mint például a Duna-delta, tavasz, sólyom, felhők és napfény, erdei tisztás. Ezért könnyen megtörténhet, hogy versei, amelyben tájképek, a természet elemei bukkannak fel, számos utazás apró mozaikjai. A végső eredmény pedig egészen modern. Absztrakt kompozícióból kell kibontanunk a természetképet (Természetvers: „Az üresség / a semmi tája / hiányzó helyekkel és távol levő alakokkal.”).
A zene szintén gyakori eleme ennek a költészetnek. Egy halk dúdolás kíséri Hodjak verseit. Amíg úton van, és a költő mindig úton van, zene hallatszik a sorok között. Néha ő maga nevezi meg, éppen mit hallgat. A kínálat változatos, Schubert, Smetana, Bach, Joplin. Ez utóbbi lehetne Scott vagy Janis, de inkább az első, mert azt mondja: „Egy ritmus, mely / illett a házhoz”, és a ragtime kiegyensúlyozottabb, bár nem zárja ki a lelkét mikrofonba kiáltó lány zenéjének lehetőségét sem. Aztán Tina Turner, Rahmanyinov, Sibelius, Gershwin, Bartók, Mahler zenéjét, vagy olykor csak – miért is ne – egy szász népdal foszlányát sodorja a szél.
Talán a humor a legritkább vendég ebben a kötetben. Fanyar íze van ennek a humornak („a vízcsapból őrangyalok / folytak”), egyszerre nevettet és elgondolkodtat. Nem lesz belőle hahota („Isten egyszer rám / lőtt, de nem talált el, csak a cigarettát”). Olykor olyan ez a humor, mint egy jó fricska, amikor valami nyomasztótól megszabadulunk, s vicces formában rázzuk le magunkról („A virágzó cseresznyefák / ellen még a titkosszolgálat sem / tud intézkedni”). Máskor a humor öniróniába megy át („történetekkel teli szakállamat / simogatom”) és az életből merít („a káromkodási kedvet a nagyapától örökölte”). Kissé sebzetten tréfálkozik Hodjak, de elevenen él a humor társutazója, a remény („Még mindig hiszek / a jövőben”).
A fent említett elemek szétválaszthatatlanul összefonódnak, és egy nem méricskélt, de mértéktartó és valamit megtartó költészetet ad. A gondolkodásra, keresgélésre késztetnek, s végül az embernek talán eszébe jutnak Hodjak szavai, amikor arról beszélt, hogy a Romániában született német irodalmat a vasfüggöny eredményezte. A kíméletlen korlát eltűntével, felszámolásával a kultúra ezen szelete törvényszerűen megszűnt.
Van magyarázat a versekben fel-felbukkanó rezignáltságra, helyenként keserűségre is. Egyrészt az előbb említett megszűnés, illúziótlanság tükröződik vissza a szövegekből. Másrészt Hodjak Németországban is mindkét lábbal a földön maradt. (Azt is felmérte, hogy elmentével esetleg teljességgel fel kell hagynia az irodalommal. Hiszen azt is ő fogalmazta meg, hogy az, aki talál német kiadót, az német költő lesz. Aki viszont nem, az kénytelen lesz átképezni magát.)
Ha csupáncsak ezt a két kemény gondolatot tartjuk szem előtt, vagyis a romániai német irodalom haláláról szólót, illetve a semmibe zuhanás lehetőségének kockázatával járó kitelepülést, ezek önmagukban is elegendőek a Lélegzetvételek című kötetbe válogatott versek számos megfogalmazásának magyarázatára. Szikársága ellenére összetett, nagyon gazdag költészet a Hodjaké – éppen ezért izgalmas, amikor egy fordító nemcsak műfordítást végez, hanem sikerül ráhangolódnia is a szerző kedélyállapotára. Ahogy következik vers vers után, egyre inkább az a benyomás, mintha Szenkovics Enikő is ott állna az elején említett küszöbön, vagy Hodjakkal együtt szemlélődne a magaslatról. A költői erényeken túl ettől a fordítói jelenléttől lesz egységes és megszólító ez a kötet.
Franz Hodjak: Lélegzetvételek. Válogatott versek. Fordította Szenkovics Enikő. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2023.