Haláltánc (második rész, folytatás előző lapszámunkból)

Nagy Albert: Ariadné III.

Irreális részletekbe mentem szeretett asszonyunk szökését illetően. Vázoltam a botrányos ügy összes mozzanatát, sőt, odáig elmentem, kitalált csábítónknak egy egész személyiséget adtam. Egy középkorú férfi portréját festettem le, aki daliás, suhanc magatartásával könnyűszerrel elcsavarta házunk úrnőjének fejét. A beleéléstől könny csordult a szemembe, hanem apám kőszívét még ez az elbeszélés sem volt képes összeomlasztani.
Seperc beletörődött Édes Borbála elvesztésébe, hisz végül is az ő valódi neje (a cukrászda) nem ment sehová. Hosszú utazására hivatkozva a most már egyedül őáltala lakott hálószobájába tért. Az étkező felé vettem az utat, azalatt irányíthatatlanul vihorásztam saját találékonyságomon. Én, a lángész, sikeresen elvarrtam mindazon szálat, amely Édes asszony halálát a felszínre hozhatta. Ezek után természetesen új célt kell találnom az életben, viszont ez a tény nem zargatott annyira. Az étkezőbe belépve egyből leolvadt ajkaimról a vigyor.
A rózsa eltűnt a vázából. Abban a pillanatban még nem eszméltem rá, de később tagadhatatlanul bebizonyosodott: egyetlen egy részlet hiánya komplett tönkretette a művet, amin hónapok óta annyit dolgoztam. Furcsának véltem persze, ám ilyenkor megannyi lehetséges megoldás felszínre jön az ember elméjéből, csakhogy gyanúját enyhítsék. Ezután egyik történés követte a másikat, bizonyítván, nem tettem mást, mint naivan hitegettem magam.
Kopogás, megreccsen a lépcső, nyílik az ajtó, meglepett kiáltás, majd csend telepedett a lakásra. Gépiesen a bejárathoz indultam, remegve a tudatlanság fojtogató ereje alatt. Képes vagy bármivel szembeszállni, ameddig tisztában vagy azzal, ki vagy mi az ellenfeled. Ezért borzalmas az ismeretlen. Mit rejt, az számodra titok, nem készülhetsz fel ellene. Sodródsz az árral, ha el is merülsz, addig kapálódzol, mígnem újra felszínre kerülsz, de nincs megváltás egy pillanatnyi győzelemben. A végén teljesen a sorsra bízod magad.
Én is azt tettem, mialatt az előszobába cammogtam. Tekintetem először az apáméval kereszteződött. Rég láttam annyi érzelmet az arcán: döbbenet, pánik, csalódottság. Nem is ő ragadta meg az érdeklődésemet, hanem a bejáratban ácsorgó alak. Egy ötvenes éveit taposó, jókora termetű hölgy. Édes Borbála. Szerintem nem kell kifejtenem, milyen érzések tömkelege zúdult rám hirtelen. A szorult helyzetbe került csibész vak reményével hitegettem magam. Ez nem ő, ez nem lehet ő! Megöltem, halott! Aztán a rémület lett úrrá rajtam. Valóban Édes asszony tért vissza a sírból! Azt a lila ruhát viselte, amelyben a gyilkosság napján páváskodott, mindössze most egy rút hasadást lehetett felfedezni a hátán. Sőt, figyelmemet nem kerülte el a kézfeje. Azon már beforradt sebek virítottak: sebek, melyeket rózsatövis okozhatott. Ezeket leszámítva nem változott semmit. Orcái éppoly pirospozsgásak, éppoly életteliek, akárcsak azelőtt.
Arra vártam, mikor fog a szája kinyílni, hogy az az egy szó kitörjön belőle, mellyel engem a hóhér padjára küld: gyilkos. Legnagyobb csodálkozásomra ez elmaradt. Az igazság felfedése helyett, kislányokat megszégyenítő módon pityeregni kezdett. Apám hozzá nem illő gyengédséggel kísérte be, én azalatt kereket oldottam, nem bírva egy percnél is tovább maradni az áldozatom társaságában.
A paranoia első jeleitől gyötörve abban a hitben ringattam magam, miszerint a holt asszony efféle felbukkanása nem több érzéki csalódásnál, puszta látomásnál. Ugyanis más lehetőség nem létezett, annak a szokatlan vasárnapnak az emléke kristálytisztán élt az elmémben. Legalábbis magát a tettet leszámítva… De kétségkívül láttam a holttestét, sőt, a kézfejemen díszelgő hegek a hulla elrejtésére szolgáltak bizonyítékként. A hegek, amelyek valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ugyanúgy Édes asszony puha kezeit is csúfították.
Ahogy azonban személyes börtönöm fogságában vesztegeltem, racionalitásom sorra lerombolta bizakodásom pilléreit. Bűnömért megszületett az ítélet, áldozatom, egyben hóhérom pedig végre fogja hajtani. Tündéri ajkainak elegendő a vádat kiszólniuk, utána nem lesz menekvés. Az elmúlt napokban tanúsított balga viselkedésem felért egy vallomással, hazugságom hálójáról, mely akkor engem fogott prédájaként, nem is beszélve. A nap aludni tért, a hold az égboltra szaladt, én pedig a sarokban meghúzva magam, rettegtem a holnaptól, bűnöshöz méltóan, ki nem tudja, melyik napja lesz az utolsó.
Halálfélelmemet megint az ismeretlen iránt táplált félelem vette át. Jobb dolgom nem lévén, a tükörben élő fiatalembert bámultam, annak arcán a belső terror okozta tünetek éktelenkedtek. Kimerült szemei könyörögve kértek, szabaduljak meg a vállaimat nyomó tehertől, törjek ki a tudatlanság fogságából. A vérpad kínt hozó képe most megváltással kecsegtetett. Részben megkönyörültem rajta. Éjszakánként kisurrantam, mialatt a ház másik két lakója aludni tért, hogy legalább a fizikai szenvedésemet enyhítsem. Egy bizonyos szintig elviselhetőbbé tette a lelkit.
Azért börtönöm biztonságot nyújtó falait elhagyni nem bizonyult egyszerűnek, főképp, mert onnan kilépve elém tárulkozott a valóság, én pedig kénytelen voltam elviselni. Hiányom ellenére az élet haladt tovább a megszokott kerékvágásban. Az üzlet újonnan beindult, Édes asszony folytatta rutinját, melyet távolléte alatt én teljesítettem, kollekciójának vadonatúj példányai ezt bizonyították.
Büntetésem igazi lényege ebben rejlett. Nem lelhettem vigaszt, jövőmről senki nem adhatott konkrét választ. A számomra meghozott ítélet arra kárhoztatott, hogy folytassam az élet útját, miközben cselekedetem Damoklész kardjaként lóg a fejem felett. Sajátnak hitt otthonom vált siralomházammá, ahol napjaim a penitencia jegyeiben teltek.
A gyilkosok nem részesülhetnek szimpátiában, feleslegesen nyújtod a kezedet segítségre várva, mikor az vérben van áztatva. Én sem fordítottam megkínzott arcomat senki felé a részvét reményében. Terméketlen vezeklésem fázisaiban átmentem a kétségbeesés összes stádiumán. Magamra öltöttem a fékezhetetlen vadállat, az Istentől megbocsájtást remélő hívő, a csalódott ateista, sőt a tétovázó öngyilkos maszkját is. Mindegyiket egyformán levetettem, míg el nem fogadtam valódi arculatomat: az apatikus lényét, aki az időt számolva vegetál a végzet felé vezető ösvényen.
Nemsokára az álmatlanság is úgy csimpaszkodott belém, mint beteg ember testébe a lepra. Hosszú éjszakákat töltöttem a falról lepergő meszet kaparva. Aznap éjjel sem alakult másképp. Az óra kismutatója a tizenkettes felé közeledett, én a kialvatlanságomból származó frusztrációnak engedve abbahagytam a monoton időtöltést és kikeltem az ágyból.
Friss levegőre szomjazva, erőszakosan kitártam az erkélyre vezető ajtókat. Azok üveglapjai kellemetlen hangot hallatva adták tudtomra nemtetszésüket viselkedésemmel kapcsolatban. Figyelmen kívül hagytam panaszaikat, a korlátra támaszkodva bámultam az alattam elterülő utcát.
Szemeim már-már megszokták az eléjük tárulkozó sötétséget, amikor az utcát szegélyező lámpák fényei vörösben égve fellobbantak. Ezzel egyszerre feltámadt a szél is, áramlatai kíméletlenül tépázták hálóköntösömet. Visszavonultam volna, ha a következő, az előbbi kettőnél sokkalta bizarrabb fenomén magába nem szippantja tudatomat.
A könyörtelen légáramlat szárnyán túlvilági sápadtságba öltözött alakok érkeztek. Férfiak és nők, ezt mindössze a ruházatukból vettem ki. Ábrázatuk minden evilági vonást hiányolt, csupasz koponyájukat semmiféle frizura nem keretezte. Legkirívóbb tulajdonságuk azonban a végtelen sikolyra húzódó szájuk volt. Hiábavalóan füleltem, a süvítő szél elnyelte rémes jajveszékelésüket.
A szellőbe kapaszkodott virágszirmokhoz hasonlóan értek földet a kivilágított utcán. Hezitálás nélkül mindannyian párjaikhoz léptek. Egy pillanatra néma csend lett, aztán földöntúli muzsika kezdett kiszűrődni a környező házak pincéiből. Az utcalámpák fénye véres pallosként csüngött a táncosok felett, kiknek sikító ajkaik még elegáns táncuk közben sem tűntek el.
Én pedig kővé dermedve néztem a performanszot, egyrészt a művészetet szerető ember csodálatával, másrészt annak a bolondnak az iszonyával, aki az élet és a halál határmezsgyéjére tévedt. Logikusan, mindezek alatt válaszok után kutattam. Mi más lehet e jelenség, mint lidércnyomás, tanakodtam. A szél továbbra is igyekezett lerepíteni az erkélyről, kegyetlen hidegét mégsem éreztem. Ugyanígy, a lábam alatt levő talaj is szertefoszlott, akképpen festett, a táncukat lejtő alakok felett lebegek.
Józan eszemre hallgatva felébredtem volna, szívemet mégis rabul ejtette a vérfagyasztó szépségű előadás. Egészen addig, mígnem a muzsika el nem halt, vele együtt pedig az alakok úgyszintén megdermedtek léptükben. A süvítés elcsitult, bennem ez viszont nem is tudatosult. Minden idegemmel a látomás következő mozzanatára vártam. Váratlanul tömérdek szikra nélküli tekintet szegeződött rám. Mindnyájan engem méregettek, egyetlen közönségüket. Ki tudja, miért ragadtam meg ennyire a figyelmüket, vagy ők éppenséggel mit láttak bennem? Én egyvalamit érzékeltem, ahogyan számtalan kísértet a lámpák ominózus fényében fürödve felém indul.
Mielőtt bármihez kezdhettem, körbevettek, akár a dögevők egy tetemet. Közelségükre megfagyott a levegő, zúzmara borította be az erkélyt, lábamat odaláncolva, ezáltal végképp megfosztva a menekülés esélyétől. Morbid kíváncsisággal vártam, mit tesznek velem. Egyelőre nem bántottak, lekötötte őket az öltözékem. A hálóingembe meg a köntösömbe fogódzkodtak, a leggondosabb szabót megszégyenítő pontossággal vizsgálták őket. Érzékeik hiánya ellenére megtapogatták, megszagolták, némelyikük nem létező fogait is az anyagba mélyítette.
Hirtelen a magány fojtogató béklyói nem mutatkoztak annyira elviselhetetlennek, mint megannyi erőszakos fantom karmai között vergődni. A sírbolt ridegségében pihenők árnyai irigykedve cibálták a köntöst. Egyéb kiutat nem találva, nem tehettem mást, teljesítettem vágyukat. Levetettem magamról a köntöst és lehajítottam az erkélyről. Utána vetültek, addig én a hálószobámba rohantam. Becsaptam az ajtókat, elővigyázatosságból megmarkoltam a kilincseket, semmiféleképp nem kívántam, hogy bejussanak.
Nem tágítottam a pozíciómból, amíg a hajnali egy órát jelző kongás hangja a füleimbe nem hatolt. Akkor óvatosan, résnyire kitártam az egyik ajtót. A szellemek éppen távozásra készültek. A négy sarkánál fogva a magasba emelték a frissen szerzett zsákmányt, legdrágább hálóköntösömet, azután ahány lidérc aznap éjjel megjelent, mind alája bújtak. Ekkor utoljára feltámadt a szél, magával ragadva őket. Követtem tekintetemmel a ruhadarabot, míg a holdfény teljesen el nem nyelte fehérségébe.
Távozásuk után leszállt a köd. A város nyugalomba takarózva aludt, nem is véve észre túlvilági testvéreink látogatását. Nem merészkedtem ki, az erkély küszöbéről bámészkodtam, igyekezvén eldönteni, a valóság egy repedésén keresztül valóban a másik világba nyertem-e betekintést vagy a magány okozta fájdalom enyhítésére kreálta agyam a groteszk műsort. Mindenesetre azzal vigasztaltam magam, az igazságtól függetlenül véget ért a lidércnyomás, mindössze egy hálóköntös árán megmenekültem.
Arra számítottam, magánzárkám békességét többé nem fogják zargatni. Elképzelésem se lehetett arról, a sors még mily meglepetéseket rejteget tarsolyában, az én kínzásomra. Kopogást hallottam, ezúttal a folyosóra vezető ajtó irányából. Nem mozdultam, viszont a túloldalon levő személy ugyanilyen makacsságot tanúsított. Apámra számítottam, akit túlvilági barátaim verhettek fel álmából, emiatt a szívem kihagyott egy ütemet, amikor Édes asszonnyal találtam szembe magam.
Egy, a kései időponthoz, az alkalomhoz meg pláne nem illő gyászruhában pompázott. Fényes szempárját sajnálkozva legeltette rajtam egy ébenfekete fátylon keresztül. A félhomályban is világosan kivehettem jellegzetes alakját. Máskor annyit fecsegő szája némán remegett. Nem szóltam én sem. Karomat összekulcsolva várakoztam, bökje ki látogatása okát. Számos kérdés motoszkált bennem, legfőképp arra lettem volna kíváncsi, a finom lelkű asszony hogyan vélekedik munkájáról, elvégre egy valódi roncsot faragott belőlem pár hét leforgása alatt.
Nem jutalmazott meg angyali hangjával. Felém nyújtott valamit. Kesztyűs kezében egy rózsát tartott. Akár ezer közül is megismertem, az elveszett rózsa volt az, melyet visszatérése napján helyeztem a lila vázába. Elvettem tőle, utoljára egymásra néztünk, az elárult nő és gyilkosa. Azután távozott.
Mint ahogy a pusztulás járja át az ember szervezetét, miután méreggel bevont ajkakat csókol, akként járta át zsigereimet a forró indulat. A vérszomj csordultig töltötte elmémet, felelevenítette azt az érzelmet, ami hónapokkal azelőtt lobbant fel benne Édes asszony közelségére. Előtörtek az emlékek. A lázas estéké, mikor a fáradhatatlan megszállott szenvedélyével életet adtam az ötletnek, utána pedig jó szülőként tápláltam a beteljesülés pillanatáig. Leromboltam a magam köré épített kripta falait. Édes asszony a hetedik napon feltámadt. Tehát újra meg kellett ölnöm.
Mindenekelőtt a nő halálát környékező rejtély megfejtésére törekedtem. A rózsát a földre hajítottam, sebesen felöltöztem. Nem adtam sokat megjelenésemre, a hajamat meg se fésültem. Leosontam a lépcsőházba, ott az egyik szekrényből egy elektromos lámpát vettem magamhoz. Az elhagyatott irodaházak mögötti ligeten kezdődött minden, ott is fog befejeződni.
A lámpa halovány fénye által vezérelve csörtettem keresztül a félhomályon. Néha-néha magam mögé néztem, de sem élők, sem holtak nem kísértek utamon. A város szélére érve átkeltem a sikátoron, amely a kertbe vezetett. Oda belépve egyszerre fogott el a nosztalgia meg az iszonyat. A ligetet elárasztó, máskor oly nyugalmas csend most felettébb hajmeresztőnek hatott.
A nevezetes rózsabokor mellé térdeltem. A virágok kellemes illatába egy nem odaillő aroma vegyült. A rothadás szaga. A tövisekkel nem foglalatoskodva húztam szét az ágakat. A hulla nem mozdult semerre. A biztonság kedvéért úgy döntöttem, alaposabban szemügyre veszem. Az elektromos lámpát feléje emeltem. Bomlásnak indult ábrázatán egy ismerős vonásra sem bukkantam, hanem a ruházata szilárd bizonyítékként szolgált az identitását illetően.
Felordítottam. Egy újonnan szabatott fekete bársony frakkot viselt, amely precízen kiemelte sudár alakját, valamint tökéletesen passzolt aranycsatos, karmazsinpiros nyakkendőjéhez. Mindezt az összhangot egy ezüst karóra koronázta meg, melyet még anno Bécsből rendelhetett…

Zongor Andrea 2002-ben született Székelyudvarhelyen. Idén fejezte be középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban. A Helikon Amit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának különdíjasa.