.svg)
Horváth Levente: Székelykő 10.
(Esemes)
Érkeznek az esemesek anyámtól,
küldi kitartóan őket, naponta üzen,
ül az ágyán, vagy valahol a szobában,
kezében a telefonja, a régi, mert az
újabbat, a nagygombos nagymamásat
már nem tudta megszokni, nem jöttél
elé belőle, mondja nekem, hiába akartam,
nem jöttél, mindig más jött elé, amikor
veled akartam, téged akartalak, nem
fejezi be, hogy beszéljünk, mondja,
ül az ágyon, vagy valahol, nyomogatja
a gombokat, a híváslistát, nem érti,
mit történhetett ezzel a régi telefonnal is,
nem érnek ezek semmit, mondja, csak
a kiadás velük állandóan, mert nem
tud beszélni senkivel, akivel igazán
szeretne, és most ideje is volna, mindig
van ideje egyébként, bármikor, mióta
egyedül van a házban, lakásban, bármilyen
dolgát el tudja, későbbre tudja halasztani,
mert ráér később is, és nyomogatja a
gombokat kitartóan, ütemesen,
küldi az üzeneteket, üresen, naponta
többször is, napi tíz-húsz üres üzenet,
hogy tudjam, hogy gondol rám, hogy
beszélni szeretne velem, azt akarja, hogy
beszéljen, velem, vagy valakivel, aki
eléjön, amikor felveszem, vagy visszahívom,
hát hogyhogy te jöttél elé, hogyhogy
te jöttél elé, ismételi, és ámul, hogy
hiszen ő is ezt akarta, csak a szivacsos
agyból kikoptak azok a billentyűk,
amelyekkel hívhatna, nem a szavakat,
csak a gondolatot, a rágondolást közvetítik
már a múlt butatelefonjai nekem, nem, nem
a nagygombosak, ezek a jók, amiket tudott
még, mondja, a tavaly is kezelni, de most
nem akar eszébe jutni semmi, a számok sem,
a betűk sem, csak az ujjak cselekednek
automatikusan, nyomogatják, hátha
eléjönnék neki valahonnan, csak egy
pár percre, pillanatra legalább, ennyit
szeretne most csupán…
(Mindig)
Csak arra kérem a Jóistent, hogyha
már a nyelvemet elvette, és a beszédemet
is el, mert nem tudom kimondani,
hogy mit akarok, segíts, légy szíves,
tudod te, hogy mit, csak arra kérem,
azért mondom minden vasárnap
a templomban is a misén, azért
mormolom ezzel a rádióval együtt is,
sokszor még bele is alszom,
azzal, azzal, a Mária rádióval,
itt, a varrógép előtt, este, reggel,
mert reggel ezzel ébredek, s az
első az, hogy bekapcsolom, az
én reggeli lelki megnyugvásom
ez, mielőtt még kikelnék az
ágyból, a paplan alatt, mielőtt
még begyújtanék a kályhába,
odatenném a vizet teának,
mosakodni, vagy kimennék
a dolgomra, mindigmindigmindig
arra kérem az én Jóistenemet, hogy
bármi legyen a nyelvemmel,
a szavaimmal, csak az eszemet,
a jó eszemet hagyja meg, hogy
tudjak magamról, tudjam, hogy
mit teszek, csinálok, egyebet ti
megértetek úgyis, kitaláljátok,
mit is akarok mondani nektek,
csak az eszemet hagyja meg, s ha
nem lehet, akkor aludjak el szépen,
vegyen el, vegyen el…
(Testlélek)
Hazatér-e, megérkezik-e, vajon visszajön-e
az anyag valaha is, ami valahonnan végleg
elment?
És van-e, létezik-e nélküle, test nélkül,
külön,
önmagában vajon a lélek? – –
(Kivehetetlen formák)
Amikor elindulunk vissza, ami
szükségszerű és elkerülhetetlen,
még elmegyünk hozzá, a házba,
a szobába, ahol magányos napjait
és éjszakáit tölti, az ágy most is
ugyanazon a helyen van,
mint húsz, harminc, harmincöt
évvel ezelőtt, ahol születtek, szerettek,
betegeskedtek, haldokoltak felmenői,
adni akar, valamit adni, emlékül,
azt mondja, hat üvegpohár
előkészítve, törülközőbe
csomagolva az asztalon,
most, hogy megint hosszú ideig
nem találkozunk, hogy emlékezzetek
rám, mondja,
és ezt is, és ezt is, rakosgatja ki az
ajándékait, régi tárgyakat, kendőket,
egyebeket,
látlak-e még, kérdezi, de inkább azt,
hogy láttok-e még, nem mondja, hogyan,
a lehúzott kocsiablak előtt mosolyog és
integet, év eleje van, második nap,
új év, új nap, új idő, ki tudja, mi jön,
a fényből, az örömből esetlenül befelé,
az árnyékba integet nekünk, ahogy aztán
lassan elmarad mögöttünk, a formák már
kivehetetlenné válnak, ahogy nézek
visszafelé, miközben visszaindul, nézek
a ház felé, az utca felé, az ország felé…
