„Hagyom, hogy a történet spontánul alakítsa magát” – Interjú Szőcs Margit íróval, költővel

Nemrég jelent meg Az eltolható birodalom címmel legújabb gyerekirodalmi köteted. Az összecsukható nagymama után ezúttal egy gyerek szemüvegén keresztül tágul szobányiból világnyivá a mesék világa. Az elmúlt években rendre jelennek meg meséskönyveid – honnan az indíttatás a gyerekek világába?

‍

Azt, hogy gyermekirodalmi szerzővé válhattam, alapvetően három fontos tényezőnek köszönhetem. A megalapozás, a népmesékkel való szoros kapcsolatom korai gyerekkoromban gyökerezik. Apai nagyanyám, Vilma nagynéném és édesapám kifogyhatatlan mesetár voltak. Nagyanyám ötvenéves kora körül egy rosszul sikerült szemműtét következtében elvesztette a látását. Nem tudott dolgozni, egész nap csak ült, és szigorú útmutatásokkal, számonkérésekkel irányította a családot. De amikor az öcséimmel meglátogattuk, azonnal kizökkent kényszerszerepéből, és maga is gyermekké változott. Órákon át mesélt, nagy beleéléssel. Lélegzet-visszafojtva hallgattuk mesetörténeteit. Igazi apokalipszis-szakértő is volt. Különös tehetséggel, színes tablókban tudta ecsetelni a vég borzalmait. Öcsémmel reszkettünk a félelemtől, valahányszor az utolsó ítéletről beszélt. De legközelebb megint elismételtettük vele a horrorfilmekbe illő bibliai látomásokat saját fantáziakölteményeivel kiegészítve.

A lánya, Vilma nagynéném szintén gyermekimádó volt. Amikor kifogyott a népmesékből, maga talált ki történeteket, melyeket néha el is játszottunk magunknak a nagy hármastükör előtt. Készségesen bocsátotta rendelkezésünkre ruhatárát, hogy jelmeznek valót válasszunk szerepünkhöz. Egyedül élt, a háza mesevár volt számunkra. Rozmaringből volt a karácsonyfája, a díszeket, szaloncukrokat maga készítette. Ha kértük, nyaklevest főzött csirkenyakból. Annak idején nem volt mélyhűtőnk, fagylaltot csak a sátoros ünnepek alkalmával hoztak szülőfalumba. Alig vártuk a jégesőt. Ilyenkor összeszedtük a csatorna alatt felhalmozódó jeget, ezzel hűtöttük le a Vilma által rögtönzött fagylaltmasszát. Igazi kívánságteljesítő tündér volt. Olyan érzékletesen tudott előadni, hogy a mesevilág megelevenedett körülöttünk. Arra is rá tudtuk venni, hogy kezeslábast varrjon öt, késő ősszel született kismalacának.

Később, amikor megtanultam olvasni, faltam a mesekönyveket. Rongyosra olvastam a Micimackót, Pinocchiót, Csipikét, az Alice-történeteket, Andersen meséit, és folytathatnám a sort. Felnőttként magam is sokat olvastam gyermekeimnek. Akkor ismertem meg többek között Bálint Ágnes, Romhányi József, Csukás István, Lázár Ervin könyveit is. Nagy hatással voltak rám.

2010 környékén Zsigmond Emese, a Napsugár és Szivárvány gyermekirodalmi folyóiratok főszerkesztője felkért, hogy korrektúrázzam a két lapot. Később, egy ideig, Emese rám bízta a Csipike postaládájába érkező levelek megválaszolását is. Így havonta találkozhattam a kortárs gyermekirodalommal, bekerültem a lapok körüli események körforgásába. Ez az időszak egybeesett első unokám, Boldizsár születésével.

Nemsokára rendkívüli dolog történt velem. Kisebbik lányom, Boldizsár édesanyja, az orvosi egyetemmel párhuzamosan hagyományos kínai orvoslást is tanult egy Budapesten akkreditált kínai egyetemen. Csakhogy ennek két utolsó évét Észak-Kínában, Harbin városban kellett eltöltenie, hogy a helyi kórházakban gyakorolja a tanultakat, és középfokú nyelvvizsgát tegyen. Megkért, menjek velük, hogy vigyázzak az egyéves unokámra. Elmentem. Óriási élmény volt. Az, hogy két évre ilyen hatalmas távolságra kerültem szülőföldemtől, új perspektívába helyezett mindent. Nemcsak a makrokozmoszt, hanem a személyes mikrokozmoszomat is átrendezte. Az unokám csodálatosan éledező tudatának, szeretetet generáló közelségének, valamint a Napsugár és Szivárvány lapok rendszeres olvasásának hatására kezdtem el írni a gyerekeknek. Először csak bátortalanul. Nehezen tudtam rávenni magam, hogy kilépjek a nyilvánosság elé. Amikor végre sikerült, szerencsém volt, mert Zsigmond Emese szívesen fogadta írásaimat, biztatott, lelkesített hónapról hónapra. Harbinban írtam meg többek között első meseregényem, a Madarász Bénit, és a Long, a sárkány című mesefüzérem. Az összecsukható nagymama meséinek nagy része is ott született.

‍

‍

Legutóbbi könyvedben egy mackó oldja lírává és emeli el a hétköznapoktól minden mese végén a napi történéseket – a mackóvers a magyar irodalomban számomra elsősorban Tandori Dezső védjegye. Melyek azok az irodalmi elődök, akiktől inspirálódtál, akik meghatározóak számodra?

‍

Természetesen számomra is megkerülhetetlenek a Tandori-versek. De belegondolva, talán mégis a Micimackó hatott rám leginkább katalizátorként Mackó alakjának megformálásában. Utalok is erre a mese szövegében. Mackó elsőként, szinte észrevétlenül lopta be magát az eltolható birodalomba. Amikor elindult bennem a Mati köré szerveződő mesefolyam, egyszer csak ott volt. Látomásszerűen. Ő a birodalom udvari költője, aki tükröt tart mindenkinek. Hol komolyan, hol humorosan reflektál, lírai dimenzióba transzferálva a mindennapi történéseket. Én teljesen ösztönösen írok. Nem tervezek meg semmit előre, nem készítek vázlatot, nem agyalok sokat a figuráimon. Hagyom, hogy a történet spontánul alakítsa magát. Csak vigyázva, finoman igazítok rajta.

Az irodalmi elődök közül azok állnak hozzám a legközelebb, akik modorosságmentesek, egyedien szórakoztatók, játékosak, líraiak, egyszerre könnyedek és mélyek. Ilyenek például Milne, Lewis Caroll, Carlo Collodi, Csukás István, Fodor Sándor, Lázár Ervin, és még folytathatnám.

‍

Mint arra utaltál, a Napsugár és a Szivárvány állandó szerzője vagy, mondhatni, havi rendszerességgel kaphatsz visszajelzést az olvasóktól egy-egy megjelent szöveged kapcsán. Van-e olyan visszajelzés, amely befolyásolja, hogyan és mit írsz?

‍

Óriási szerencsém, hogy az általad említett lapoknak lehetek a munkatársa. Egyfelől azért, mert magyar nyelvterületen nincs is rajtuk kívül hasonló színvonalú gyermekirodalmi folyóirat. Másfelől ezek a lapok a szerkesztőség terjesztésében havonta eljutnak a célközönséghez: a gyermekekhez, szülőkhöz, pedagógusokhoz. A tananyag kiegészítői. Izgalmas, jóleső feladat számomra rendszeresen megírni a meséket, verseket. Ez a folyamat középiskolás korom irodalmi olimpiáira emlékeztet, amikor a megadott témákra rögtönöznöm kellett valami esszéféleséget. Gyakran kapok visszajelzéseket. Öröm volt számomra, hogy a lapokban közölt meseregényeim, Madarász Béni, Long, a sárkány, Az eltolható birodalom vagy a Teofil sorozat nem maradtak visszhang nélkül. Levélben, telefonon vagy élőszóban jelezték a gyerekek, tanítók, esetenként a szülők, hogy várják a következő részeket. Ez nagyon motivált, úgy éreztem, érdemes írnom. A szerkesztőség sokféle formában tartja a kapcsolatot az iskolákkal, óvodákkal. Áldozatos munkával fórumokat, vetélkedőket, táborokat szervez. A szerkesztők visszajelzéseiből sokat tanultam. Gyakran kikérem családtagjaim véleményét is. A kritikákat, ha vannak, szívesen veszem, megfontolom, úgy érzem, jót tesznek egészséges fejlődésemnek. De alapvetően öntörvényű vagyok.

‍

Kürti Andrea illusztrációi hozzátartoznak könyveid világához – mondhatnám úgy is, Kürti Andrea tollán szólalnak meg a meséid. Hogyan alakul kettőtök között szöveg és kép viszonya? Milyen egy jó könyvillusztráció?

‍

Kürti Andival kölcsönösen inspiráljuk egymást. Illusztrációi nagy műgonddal készülnek, egyediek, elgondolkodtatóak. Önálló alkotások, de mégis szerves egységben vannak a szöveg világával, mintegy kiegészítve azt. Kapcsolatunk régi, a fent említett két gyermeklap oldalain ismerkedtünk meg. Tetszettek a rajzai. Amikor a Koinónia kiadó elvállalta első könyvem, a Madarász Béni kiadását, a szerkesztő, Rostás-Péter Emese megkérdezte, kit szeretnék illusztrátornak. Andit választottam, aki örömömre elfogadta a felkérést. Később, amikor a Gutenberg kiadó művészeti vezetője lett, jelezte, hogy szívesen illusztrálná soron következő könyvem, Az összecsukható nagymamát is. Így kerültem a Gutenberg kiadóhoz, melynek kiadványai műtárgyminőségűek. Az összecsukható nagymama három részből áll. Az egyik a Teofil-meséket tartalmazza. Andinak különösen tetszettek ezek a mesék. Azt mondta, hogy amennyiben írnék egy egész kötetre valót belőlük, illusztrálná azokat is. Így született meg a Teofil című könyvem. Negyedik közös munkánk Az eltolható birodalom volt. Andi valósággal lecsapott a kéziratra. Nagy örömünkre idén májusban a könyvet a Hubby, a Magyar Gyerekkönyv Fórum szakmai zsűrije, mind illusztrátori, mind szerzői kategóriában, a döntősök szűk kategóriájába sorolta be, felkerült az úgynevezett shortlistre.

‍

‍

A mai gyerekirodalmi dömpingben igencsak nehéz kiválasztani, a nagy kínálatból mi az, ami olvasásra érdemes, sok esetben a díszes külcsín elfedi a nyelvileg, fogalmilag gyenge tartalmat. Milyen egy jó gyerekirodalmi szöveg?

‍

Azt tartom jó gyerekirodalmi szövegnek, amely egyszerre nyit ablakot a világra és tart tükröt a gyerek elé. Amely eredeti, spontán, minőségi, játékos, egyből megnyeri magának a gyereket, természetesen kapcsolódik a mindennapjaihoz, és valamilyen formában a felnőtteket is megszólítja. Fontos, hogy a szülőt vagy pedagógust is érdekelje, hiszen ők olvassák fel vagy adják a gyermek kezébe.

‍

A Teofil-történeteidből idézek: „néhány hónap sem telt bele, tanítványai már anyanyelvi szinten zörögtek száraz avarul, susogtak lombul, mennydörögtek viharul, csörgedeztek patakul, cseperésztek ereszül, nyikorogtak kertkapuul, sercegtek rántottául…”. A költői nyelv ereje szinte minden szövegednek sajátja, Kürti Andrea Teofil-illusztrációi azonban még jobban kiemelik a prózád líraiságát. Szőcs Margit, a költő, illetve Szőcs Margit, a meseíró – hogyan segíti egyik a másikat?

‍

Nálam minden a verssel kezdődött. Első osztályos koromtól írok verseket. Annak idején divatot teremtettem a versírással. Barátnőim is elkezdtek írni, egymásnak olvastuk fel műveinket. A János vitéz hatására egész elbeszélő költeményt írtam egy Klárika nevű kislány viszontagságos kalandjairól. Abban az időben papírszűkében voltunk. Szüleim a padláson őrizték a lejárt katolikus naptárokat, azok hátoldalára írtam terjedelmes művem. Középiskolás koromban odáig merészkedtem, hogy elküldtem néhány versem a szellemes, csípős, nyelvéről híres K. Jakab Antalnak, aki az Utunk Levélváltás rovatának volt a szerkesztője. Izgatottan vártam a válaszát. Néhány számmal később meg is érkezett. Mindössze egy tőmondat volt: „küldjön még”. Nagyon boldog voltam, hogy felkeltettem a kíváncsiságát, de nem mertem több verset küldeni. Kínában újra feléledt bennem a versírás belső kényszere. Nálam a líra és a próza között nincs szigorú műfaji határvonal. Az átjárhatóságot egyikből a másikba természetesnek érzem.

‍

Ha belefáradsz a pihenésbe címmel 2023-ban jelent meg versesköteted, melyet Keszeg Ágnes illusztrált. Ugyan látszólag gyerekekhez szólnak, a versek mégis ki-kilépnek ebből a gyermeki látószögből, ahogy Az eltolható birodalom mackóversei is átlépnek különböző határokat, regisztereket. Mondják, nincs külön gyerekeknek és külön felnőtteknek szóló vers, hanem jó és rossz vers van. Mikor kívánkozik prózába és mikor versbe egy történet?

‍

Tapasztalatom szerint a gyerekek sokkal több mindent megértenek és befogadnak, mint gondolnánk. A kérdés csak az, miként keltjük fel érdeklődésüket, hogyan mondjuk el nekik, amit szeretnénk. Emlékszem, hogy gyerekként milyen gyakran érintettek meg olyan felnőtteknek szóló színházi előadások, versek, történetek, melyeknek nem én voltam a célközönsége. Direkt jó, ha időnként a gyerek korát meghaladó, átütő erejű, minőségi alkotásokkal is találkozik. Kipróbálhatja magát. Ezek az élmények kihívások a gyermek számára. Mércét szabnak, motiválják, kijelölik fejlődése irányát. Meglátásom szerint nem kell a gyerekeket szigorú korosztálykorlátok közé berekeszteni, mert az egész világra nyitottak. Nyilvánvaló, vigyázni kell, hogy ne terheljük őket idő előtt súlyos problémákkal. De saját, gyermekkori tapasztalataimból kiindulva, megfelelő módon sok mindent meg lehet osztani velük. Mert szerves részesei a felnőttek társadalmának, és az őket körülvevő magánéleti problémák vagy a nagyvilág eseményei mindenképpen beszüremkednek tudatukba. Kifejezetten segítségükre lehet az esetleges konfliktusok, traumák feldolgozásában, ha olvasmányaikban szelíd, békés megoldásokba ágyazott, általános problémákkal is találkoznak. A gyermeki látószög az információözön miatt egyre nagyobb tágulásban van. Unokáim rengeteg meglepetést okoznak számomra. Néha olyan kérdéssel, problémafelvetéssel állnak elő, hogy alig tudom megválaszolni. Nagyon korán maturizálódnak.

A gyermekirodalom kialakulásának első lépése bizonyos értelemben a Grimm testvérek nevéhez fűződik. A mesegyűjtő testvérpár egyike, ha jól emlékszem, Jakob Grimm, egyes polgári szalonok kérésére meséket írt át a gyerekek számára, vagyis kiiktatta vagy helyettesítette a kirívóan kegyetlen, obszcén tartalmakat. Korábban gyerek, felnőtt válogatás nélkül ugyanazt a népmesét hallgatta. A jó, minőségi gyermekirodalom a felnőtt számára is élmény. Én is szívesen olvasok meséket, gyermek- és ifjúsági regényeket, gyermekverseket. Szerencsére gazdag a választék. Soha nem volt még ennyi gyermekirodalmat művelő alkotó. Évről évre számos kiváló írásmű jelenik meg.

Az, hogy egy ötlet vers- vagy prózaformában kívánkozik ki belőlem, általában már abban a pillanatban eldől, amint tudatomban felbukkan. Elárulja az első szókapcsolat, a nyelvi köntös, amit magára ölt. De az is előfordul, hogy akkora potenciált hordoz magában egy ötlet, hogy vers is, mese is lesz belőle.

‍

‍

Király László egyszer azt mondta egy interjúban, hogy a szülőföld ott van, ahol tudod, a patakban melyik kő alatt lapul az aranypénz. Mostanság többnyire Budapesten élsz. Hol van az a patak és az a kő számodra, amely alatt a gyerekkorban megtalált aranypénz lapul?

‍

Számomra az a bizonyos patak nem más, mint a Szamos. Kolozsvár a fix pontom. Az unokáim miatt vagyok most Budapesten. Ott is jó lenni. De valahányszor hazalátogatok, már a város határában jóleső melegség tölt el: itthon vagyok. Kolozsvár gyönyörű és pótolhatatlan. Mágikus hely, melyre folyton rácsodálkozom. Bármilyen veszteségeken, viszontagságokon ment is keresztül a történelem folyamán, mindig megújult, soha nem provincializálódott. Úgy érzem, teljesen rám szabott város, változatosan pezsgő szellemi, kulturális élettel. És mindez elérhető közelségben. S hogy nem csak a lokálpatrióta elfogultsága beszél belőlem, azt a következő történet is igazolja.

A kilencvenes évek elején Bréda Ferenc meghívására idelátogatott Angliából az akkor 86 év körüli Reinhold Alfréd magyar költő, angol író, aki József Attila, Radnóti Miklós pályatársa, közeli barátja volt. Életében először járt itt. Óriási hatással volt rá a város. Azt mondta, évente vissza kíván térni ide néhány hónapra alkotni, mert Kolozsvárnak rendkívüli inspiratív kisugárzása van: érezni rajta, hogy egy kultúra bölcsője. S hogy ez mégsem így történt, nem rajta múlott. Hazatérése után néhány hónappal meghalt.

Kolozsvár sokdimenziós város. Kimeríthetetlenül titokzatos, mert nem csak a kapuja kilenc záros, hanem számtalan titkos rekesze más és más jelszóra nyílik.

‍

‍

Szőcs Margit Marosvásárhelyen született 1959-ben. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Alexandru Papiu Ilarian Főgimnáziumban végezte, majd magyar–orosz szakon végzett a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. 2013 óta rendszeresen közöl meséket, gyerekverseket a Napsugár és Szivárvány című gyereklapokban. Több gyermekirodalmi kötete jelent meg, felnőtteknek szóló verseket is publikál. Legutóbbi könyvei: Ha belefáradsz a pihenésbe (versek); Az eltolható birodalom (mesék) – mindkettő a csíkszeredai Gutenberg Kiadónál jelent meg 2023-ban. Kolozsváron – és újabban Budapesten – él.

‍